Kate Clark egy olyan ország politikai helyzetét elemzi, amely egy 17 éves diktatúra után próbál talpra állni.
A puccs után Pinochet tábornok diktatúrája 17 évig tartott. A neoliberalizmus és a monetarizmus lettek az új mantra.
Fényes új bevásárlóközpontok és csillogó sokemeletes blokkok ma Santiagóban arról a gazdagságról beszélnek, amelyet a hadsereg, a földtulajdonosok és vállalkozói elit élvezett.
Minden, ami korábban közösségi volt, az egészségügytől az oktatásig, ma már mind magántulajdon. A legtöbb munkást rövidtávú szerződéssel, szabadság vagy szülési szabadság nélkül dolgoztatják. Azon szerencsések, akik huzamosabb ideig megtarthatják munkájukat nagyon sok órát kénytelenek dolgozni.
A közelmúltban hallhattuk, hogy senkit sem vádoltak meg a 2010-es bányászbalesetért, amelyben 33 bányász ragadt mélyen a föld alatt több mint két hónapig. Annak ellenére, hogy a bányászok a baleset előtt morajlásokat jelentettek, és az elmúlt tíz évben három ember vesztette életét a magántulajdonban lévő bányában, a tulajdonosok adómentességet élveznek.
Másik friss hír, hogy kilenc év vizsgálat után, amely arra vonatkozott, hogy hogyan növelte a közösből a saját vagyonát Pinochet, a néhai diktátor, nem emeltek vádat a családja ellen. A nyomozók azt mondták, hogy azért nem emelnek vádat, mert a legtöbb pénz forrását nem sikerült beazonosítani, amelynek összegét egyébként 14 millió angol fontra becsülnek. A gazdag elit továbbra is büntetlenül uralkodhat. Új vezetői és a hadsereg arra biztatták Chilét, hogy „lépjen tovább”, és „hagyja a múltat maga mögött”.
De két szervezet – az Eltűnt Foglyok Hozzátartozói (AFDD), valamint a Kivégzett Foglyok Hozzátartozói (AFEP) – szívósan harcolnak azért, hogy kiderüljön, hogy kik felelősek Chile 40 évvel ezelőtti katasztrófájáért. Az elmúlt 15 évben az ügyvédeik sikeresek voltak abban, hogy rács mögé juttassák a katonai titkosszolgálatok, a DINA és CNI felső vezetőit. Számos katonai személyt találtak bűnösnek börtönbe zárt emberek megkínzásában és megölésében. Jelenleg két ügyvédjük, Eduardo Contreras és Alfonso Insunza ért el sikert abban, hogy vádat emeltek a puccs felbujtói ellen.
Ez bíróság elé fogja kényszeríteni, nem csak a hadsereg csatlósait, akik elvégezték a junta piszkos munkáját, de politikusokat, például a kereszténydemokraták exelnökét, Patricio Aylwint, aki átállt a diktatúrához, újságírókat, akik segítettek felkutatni, és így halálba küldeni ártatlanokat, és a titkos támogatókat is, akik a CIA irodáiban ültek az Egyesült Államokban. Az a több ezer ember, akiket meggyilkoltak, eltűntek vagy ítélet nélkül évekre börtönbe zártak a legkevesebb, amit megérdemelnek, hogy felelősségre vonják azokat, akik részt vettek a törvénytelen puccsban.
A könyvemben megpróbálok válaszolni a Salvador Allende vezette Népi Egység alkotmányos kormányának bukásával kapcsolatban felmerülő néhány kérdésre. A Népi Egység szövetsége nem a semmiből, hanem a kommunista és szocialista pártok több évtizedes munkájából jött létre. Ennek volt köszönhető, hogy megválasztottak egy olyan kormányt, amely valóban a dolgozó embereket képviselte.
Tehát mik voltak a bukás főbb tényezői? Mi volt a tömegmédia szerepe ebben? Lehetséges alkotmányos eszközökkel alapvető, forradalmi változást elérni?
Minden más tényezőnél – úgy mint a hiányzó összhang a választásokon, a baloldali erők nem megfelelő egysége vagy a szélsőbaloldal akciói – nagyobb befolyása volt az Egyesült Államok azon céltudatos hatalmi stratégiájának, hogy destabilizálja az országot és kiüsse a székéből Salvador Allende jöttment új kormányát.
Még a megválasztása előtt, 1970 júliusában az egyesült államokbeli International Telephone and Telegraph Company – amely számos üzemet működtetett Chilében – egymillió amerikai dollárt ajánlott fel a CIA-nak, hogy akadályozza meg Allende szeptemberi megválasztását.
A későbbiekben a CIA finanszírozott és támogatott olyan csoportokat, pártokat és szervezeteket, amelyek szemben álltak a Népi Egység kormányával. Pénzügyi támaszt nyújtottak jobboldali újságoknak, segítettek felfegyverezni a szélsőjobboldali Patria y Libertad (Haza és Szabadság) nevű szélsőjobboldali csoportot és támogatták a teherautó-tulajdonosok sztrájkját. Richard Nixon kormánya és Henry Kissinger egyszerűen nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy egy újabb ország – mint Kuba – „kommunistává váljon”.
Úgy gondolom, hogy ez a külső beavatkozás, amelynek a kezdetektől fogva az volt a célja, hogy a destabilizálja a Népi Egység kormányát, és a mindenkori nemzetközi helyzet, amelyben Latin-Amerika többi országát Egyesült Államok-barát junták uralták, voltak a fő tényezői a bukásnak – bármely egyéb belső tényezőnél fontosabbak voltak.
A Népi Egység kormányzásának idejében a legtöbb újság, TV és rádiócsatorna magántulajdonban volt. Általában ők támogatták az alkotmányos utat, azonban amikor Allende előállt az államosítási elképzeléseivel, és megpróbálta a latifundiumokat kisajátítani, akkor egyre inkább kormányellenessé váltak. Számomra úgy tűnt, hogy abban az időszakban indokolt lett volna bizonyos médiumok megszüntetése, mivel azok rendszeresen és nyíltan a kormány megdöntésére biztatták a lakosságot.
Akkor, amikor Rupert Murdoch 30 milliárd amerikai dollár értékű médiabirodalmat birtokol, bárki el tud képzelni olyat – egy hipotetikus jövőben –, hogy ő lehetővé tenné a szerkesztőinek, hogy támogassanak egy új kormányt, bárhol a világon, amely valódi kihívást jelenthet az uralkodói elitnek, legyenek azok földbirtokosok, oligarchák, transznacionális vállalatok vagy bankok? Én nem igazán.
Idén novemberben új elnökválasztásra kerül sor. A balközép jelöltje Michelle Bachelet, aki 2006 és 2010 között már volt elnök, és egészen eddig az ENSZ egy új szervezetét, az ENSZ Nőket vezette. Bachelet annak az Alberto Bachelet tábornoknak a lánya, aki egyike volt azoknak az „alkotmányos” katonáknak, akik hűek maradtak Népi Egység kormányához és az alkotmányhoz, ami az 1973-as puccs után az életükbe került. Őt és az anyját is fogva tartották a diktatúra idején.
Napjaink chilei baloldalán sokan érvelnek azzal, hogy az előző kormányzati ciklusa alatt, amikor egy Concertación nevű csoportosuláshoz tartozott, nem igazán állította kihívás elé az diktatúra örökségeként ma is meglévő a neoliberális berendezkedést. Azonban Chile Kommunista Pártja, amely egy olyan erő, amivel a mai napig számolni kell, a Pinochet-éra kemény elnyomása ellenére is, felszólította a támogatóit, hogy szavazzanak Bacheletre, hogy létrejöhessen az Új Többség, amely szétzúzhatja a diktatúrától megörökölt neoliberális modellt és politikai intézményeket.
Elkezdődött tehát a harc egy új demokratikus alkotmányért, amely felválthatja az 1980-ban Pinochet által elfogadottat. A mai baloldal jelszava a november 17-ei választásokra ez: „egy új többségért”. Az egyik legfontosabb lecke, amelyet levonhatunk a Népi Egység kormányának kudarcából az az, hogy a lakosság valódi többségének támogatása nélkül a kormány programja nem lehet sikeres.
Figyelembe véve a Népi Egység elbukott kísérletének minden okát és lehetséges magyarázatát, ami mindig felmerül, hogy az akkori baloldali erők nem rendelkeztek tiszta többséggel. És anélkül, hogy a forradalmi változást erős népi támogatottság övezné, nem valószínű, hogy sikeres lesz.
A Népi Egység hősies kísérlete, hogy Chilét a szegények javára változtassa meg, és ne a gazdagokéra, nem sikerült. De a folyamat emléke, céljai és az eredmények, amelyeket a kormány mindössze három év alatt elért, ott él az emberek kollektív emlékezetében, és nem csak Chilében, hanem egész Latin-Amerikában és a világon is.
Írta: Kate Clark, megjelent a Morning Starban
Kate Clark a Chile: Reality and Prospects of Popular Unit (Lawrence és Wishart, 1972), és a Chile in my Heart, a Memoir of Love and Revolution (Bannister Publications, 2013) könyvek szerzője.