Barátommal, Luis Vásquez mexikói antropológussal meglátogattam a chilei Emlékezet és Emberi Jogi Múzeumot. Két óra alatt újraéltük azt a válságot, amely ahhoz vezetett, hogy a katonaság megragadta a hatalmat, és 17 évnyi elmondhatatlan elnyomást szabadított a chilei népre, mígnem a 1989-es népszavazás eltávolította őket a hatalomból. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos ez az emlékhely, és mennyire fontos az is, hogy senki ne felejtsen soha.
A múzeum felépítése impozáns, de befogadó, és a látogatók olyan felvételeket látnak, amelyeken túlélők és hozzátartozók mesélik el történetüket és élményeiket, hogy a politikai elnyomás hogyan hatolt be az élet legintimebb szegleteibe. A foglyok levelei is ki vannak állítva, amelyeket a lányaiknak, fiaiknak, szeretteiknek írtak, és más személyes dolgok. Különösen megérintett az a film, amelyen emberek vég nélkül demonstrálnak, támogatva azokat a radikális változásokat, amelyek célja egy szolidaritáson és egyenlőségen alapuló társadalom létrehozása volt. Az arcok annyira fiatalok voltak, majdhogynem ártatlanok. És látható volt közöttük a vad elszántság, ami később, ahogy telnek az 1973-as év hónapjai és a politikai helyzet egyre feszültebbé vált, és az utcákon már-már osztályháborúba torkolló tüntetések zajlottak, egyre inkább kétségbeeséssé és félelemmé, sőt gyűlöletté változott azok ellen az erők ellen, akiket ellenük vezényeltek ki. A legszörnyűbb vihar készülődött, de azt nem tudták, hogy milyen borzalmas és kegyetlen lesz.
Szeptember 11-én lesz a puccs negyvenedik évfordulója, és ezzel a témával széleskörűen foglalkozik a média. Múlt éjjel [augusztus 22-én – a szerk.] az „Imagenes Prohibidas” című műsort néztem, amelyet két, egyenként több mint egyórás részletben sugároztak, ami az áldozatok temetésein, a temetőkben és a templomokkal szemben elkövetett erőszakot mutatta be, és interjúkat közölt a túlélőkkel és családjaikkal. Az egyik eset Carmen Quintanáé volt, aki – épphogy – túlélte azt, hogy élve föl akarták gyújtani, és aki bátran elmeséli ezt.
Szintén tegnap [Juan Emilio] Cheyre egykori tábornok, a hadsereg első főparancsnokának, aki elismerte az egységei által elkövetett erőszakot, és bocsánatot kért miattuk, le kellett mondania a Választási Szolgálat (Servel) elnöki tisztségéről, amit nyugdíjasként töltött be. 1973 végén fiatal katonatisztként kapott egy gyermeket, akinek a szüleiről azt mondták neki, hogy menekülés közben felrobbantották magukat. A gyermeket, akinek az apja argentin, az anyja pedig mexikói volt, egy az északon lévő La Serena városában lévő kolostorba adták be, de később egy nagynénje megtalálta, és ma már egy 42 éves férfi, akit Ernesto Lejdermannak hívnak.
Ez akkoriban történt, amikor az Arellano Stark tábornok által vezetett hírhedt halálkaraván szisztematikus mészárszéket csinált az ország északi részéből. Cheyre elhitte a valószínűtlen történetet, vagy legalábbis nem tett fel kérdéseket huszonöt éven keresztül. Ezen a héten együtt készítettek vele interjút Ernesto Lejdermannal egy élő műsorban, és ezután mondott le a bizottság éléről. Hihetetlen, de ugyanakkor a bizottság tagja akar maradni. Az interjút Tomas Undurraga tette föl az El Mostrado online újság honlapjára.
Ahogy Manuel Antonio Garretón szociológus mondta nekem, Dél-Afrikában senki sem meri nyilvánosan támogatni az apartheidet. Németországban a neonáci csoportocskákon kívül senki sem meri Hitlert éltetni. De Chilében elfogadott, ha valaki nyíltan támogatja a Pinochet és emberei által elkövetett erőszakot, ami egészen az 1980-as évek közepéig folytatódott. Vélhetően ez nem a többségi álláspont, de egy jelentős és tolerált kisebbségé. Pablo Longueira, aki a közelmúltig a jobboldal jelöltje volt, Pablo Guzmán szellemében beszélt. Guzmán volt a katonai rezsim fő ideológusa, aki nyíltan kijelentette, hogy egy hivatalban lévő rezsim jogosult az emberi jogok megsértésére, annak érdekében, hogy megvédje a fennálló rendet, és ebben csak a saját ítéletére kell támaszkodnia.
Egy udvarias társadalomban az emberek legfeljebb azt mondják, hogy az erőszak nem volt szerencsés, és talán őszinte sajnálatukat fejezik ki „túlkapások” miatt. A baloldal a maga részéről már számtalanszor megbánta azt az ellenséges magatartást, amit a Népi Egység koalíció néhány tagja a demokrácia iránt tanúsított, és a baloldali szektorok alig számolva a furcsa pisztolynál többel, nagyszabású forradalomért kiáltottak.
David Lehmann