Közel három és fél évvel a Haitit megrázó halálos földrengés után, az ország még mindig válságban van. Kitelepített haitiak ezrei élnek ingatag sátortáborokban, miközben a kolera továbbra is életeket követel.

Június 17-én a híres londoni Frontline Clubban egy az újságíró és filmes Inigo Gilmore által vezetett riporterekből és a humanitárius segítségnyújtás szakértőiből álló kör vitatta meg a haiti újjáépítési folyamat összetettségét, a nemzetközi támogatók kudarcát és a levonandó tanulságokat.

Arjan Hehenkamp, az Orvosok Határok Nélkül (MSF) holland szekciójának főigazgatója azokról a nehéz döntésekről beszélt, amiket a szervezetének kellett meghoznia a pusztító földrengés után. Elmagyarázta, hogy az MSF miért inkább az ország komoly műtéti szükségleteivel foglalkoztak, ahelyett, hogy a szálláskészítésre vagy a vízügyi helyreállításra fordították volna a forrásokat:

„Azt választottuk, hogy azoknak az életét mentjük meg, akiket a legsúlyosabban érintett a földrengés… Abból indultunk ki, hogy a nemzetközi szolidaritás és kapacitás ilyen masszív mozgósításakor mások képesek lesznek ellátni a többi feladatot [a vízügyi és helyreállítási feladatokat] saját maguk. És ez nem történt meg.”

Hehenkamp kritikával illette az ENSZ munkamódszereit, valamint „a koordinációval kapcsolatos egészségtelen megszállottságát”, ami szerinte a még nagyobb káoszt teremtett a Haitin tevékenykedő segélyszervezetek körében.

Jonathan Katz riporter és író, aki azon kevés nyugati újságírók egyike volt, akik Haitin tartózkodott földrengés idején, úgy vélte, hogy a jövőben hatékonyabb lenne, ha egy képzett és kompetens mag tevékenykedne Haitin. Ez segítené, hogy a lakosság maga építse újjá az életét, amikor egy katasztrófa lecsap, ahelyett, hogy elidegenítené őket a folyamattól:

„A külföldiek nem ismerték fel, hogy az emberek maguk irányítják az életüket, és abban segítették őket, amiben éppen úgy gondolták, hogy segíteni kell… Ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor az összes rendelkezésre álló pénz a segélyszervezetek között köröz. Ők pedig csinálják a saját dolgaikat, de semmi tartósat nem hoznak létre, és ezek a félmegoldások tovább gyengítik a kormányt.”

Gilmore levetített egy rövid videót, amit a Channel 4 híradója számára készített, hogy bemutassa a Haitin nemrégiben végigsöpört Sandy hurrikán és a 2010-es földrengés óta tovagyűrűző kolerajárvány hatásait. A betegség haiti áldozatai perrel fenyegetik az ENSZ-t, mivel őt vádolják, hogy a földrengés után gondatlansága miatt kolerával fertőzött békefenntartók szennyezték be Haiti vízkészletét.

A közönségből valaki azt kérdezte az előadóktól, hogy vajon egyeztetnek-e haiti civil szervezetekkel az újjáépítési folyamat során.

Andy Leak, a Haiti Support Group titkára és a negyedévente megjelenő Haiti Briefing szerkesztője épp most érkezett vissza a karibi országból. Ő számos helyi csoportot nevezett meg, amelyek ismerik a lakosság szükségleteit, és akikről a segélyszervezetek nem vesznek tudomást.

„Senki nem akarja meghallgatni ezeknek az embereknek a hangját, mert nem azt mondják, amit a döntéshozók hallani szeretnének.”

A hallgatóság másik tagja a rasszizmust hozta fel okként, amely miatt a haitiakat kirekesztik országuk újjáépítésének folyamatából, és mellőzik őket a nemzetközi szervezetek.

A beszélgetés Mario Gousse-nak, a haiti születésű és az Egyesült Királyságban élő tanárnak, a Haiti Support Group Végrehajtó Bizottsága tagjának megrendítő válaszával zárult:

„Tegyük világossá, hogy a haitiak az ENSZ jelenlétét katonai megszállásként élik meg. Az ENSZ szó szerint ráürített Haitira, és embereket öl (a kolerával), és amikor ezzel szembesítik, akkor azt mondja, hogy »nem szórakozásból vagyunk itt«… A haiti embereket az ENSZ megakadályozza, hogy azt tegyék, amit tenniük kellene – hogy magukat kormányozzák –, és amit már megmutattak, hogy képesek rá. Úgyhogy ha erre a szerencsétlen népre tekintünk, akkor valamilyen mesterséges képződményt látunk, nem pedig a haitiak természetes állapotát.”

Joëlle Pouliot