A chilei oktatási rendszer megváltoztatásáért zajló tiltakozásokhoz kapcsolódóan Claudia Orellana* július 3-án, szerdán írt egy cikket, amelynek a magyar változatát közöljük az alábbiakban:

A 14 éves Pablo Venezuela szabadidejében szeret gitározni és olvasni. Rengeteg barátja van, és szeret iskolába járni. Mindezek alapján ő egy normális, életvidám tinédzsernek számít. Az utóbbi időben azonban Pablo olyan tevékenységben vett részt, ami miatt 10 órát a rendőrségen kellett eltöltenie. Az ingyenes oktatásért tüntetett a hazájában, ahogyan azt tette több tízezer középiskolás és egyetemista Chile szerte, akik 2011 augusztusa óta tömeges tiltakozásokat és iskolafoglalásokat szerveztek. Pablo mindössze 12 éves volt, amikor ez a mozgalom útjára indult.

Pablo iskolája, a Liceo Experimental Manuel de Salas egy magániskola Santiago hagyományosan középosztálybeliek által lakott területén. Nem sok más társadalmi háttérrel rendelkező diák járhat ide, hiszen a chilei oktatás az egyik legszegregáltabb az egész világon. Az államilag fenntartott intézményeket gyakorlatilag csak a legszegényebb 30 százalék veszi igénybe, ugyanis azok tantervei, felszereltsége nagyon kevés kivétellel rendkívül gyenge. A diákok 50 százaléka félig államilag fenntartott intézményekbe jár, ahol viszonylag alacsony tandíj mellett tanulhatnak, és mintegy 20 százalék engedheti meg magának azt, hogy a magániskolákba járhasson, ahol elég magas a tandíj. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a társadalom különböző szegmensei megtehetik, hogy anyagi helyzetüknek megfelelő iskolába járassák a gyerekeiket. De ez mégsem akadályozta meg a diákokat, hogy megszerveződjenek, és hatalmas tüntetéseket szervezzenek, koordinálják az iskolafoglalásokat.

Amikor megkérdeztem Pablót, hogy mi az, amiért ő és osztálytársai harcolnak, egyszerűen fogalmazott: minőségi és ingyenes oktatásért. De Pablo azt is megemlítette, hogy szeretné, ha máshogyan tanítanának, innovatív módszerekkel, és hozzátette, hogy a diákok úgy gondolják, hogy Chile rendelkezik elegendő forrással ahhoz, hogy megengedhesse magának az ingyenes oktatást és egészségügyet. A követelések lényege, amely a jelszavak között is hangsúlyosan jelenik meg, hogy vessenek véget a profittermelésnek az oktatásban. Egyrészt a diákmozgalom úgy gondolja, hogy az oktatás egy jog, ahogy azt a Chile által is aláírt Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata is tartalmazza. Másrészt a jobbközép elnök, Sebastián Piñera 2011-ben kijelentette, hogy az oktatási „fogyasztási termék”. Ez a kijelentés is jól mutatja a chilei oktatás lényegét: az erősen privatizált oktatási rendszerben az jut a legjobb oktatáshoz, aki azt meg tudja vásárolni.

Június 26-án szerdán, a diákok elfoglaltak 23 középiskolát Santiagóban, amelyeket a következő hétvégén tartandó előválasztásokon szavazóhelyiségekként használták volna. A hallgatók úgy fogalmaztak, hogy ők nem kívánják kölcsönadni az iskoláikat egy olyan választási folyamathoz, amely nem képviseli, és nem támogatja őket semmilyen módon, mivel egyik jelölt sem hallgatta meg a követeléseiket, amelyekről egyik vitában sem esett szó.  A diákok tudták jól, hogy a rendőrség meg fogja tisztítani az iskolákat, őket pedig le fogják tartóztatni, hiszen ez nem egy „normális” foglalás volt, mivel a választási törvény értelmében a szigorúbb szankciók alkalmazása is megengedett.

A mostani iskolafoglalás során a diákok leültek az iskolák játszóterein, és egymásba karolva folytattak erőszakmentes tiltakozást. A rendőrségnek órákba telt, mire szétválasztotta őket, és egyesével betette őket a rendőrségi autókba. A rendőrök nem használták gumibotjaikat, a diákok pedig nem álltak ellen. Nem használtak könnygázt sem, így a diákok sem kiabáltak válogatott sértéseket rájuk.

Azonban ez a kölcsönös tisztelet nem volt mindig meg. Az elmúlt néhány évben számos incidensre került sor, hallgatók számos alkalommal tettek panaszt a rendőrségi túlkapásokkal kapcsolatban, és számos alkalommal volt jelen a vandalizmus a diákok fekete kapucnis kisebbségének részéről. A rendőrség pedig kivétel nélkül ugyanazokat a jól bevált módszereket alkalmazza, mint anno Augusto Pinochet diktatúrájában.

Pablo és osztálytársai ezúttal körülbelül 10 órát töltöttek a rendőrségen. A rendőrök egy téli éjszaka közepén érkeztek az iskolába, ahol a tanulók felolvastak egy nyilatkozatot. Osztályfőnökük egy ideig próbált közvetíteni a két fél között, hogy rendezze a helyzetet, és elmagyarázza, hogy a hallgatói demonstráció egy demokratikus eljárás.

A rendőrség azonban áttörte a hallgatók által székekből és asztalokból emelt barikádokat, és figyelmeztette a diákokat arra, hogy mi fog történni, ezzel lehetőséget hagyva nekik, hogy akik akarnak, szabadon távozhassanak. Végül megtörve a feszült csendet, diákok énekelni kezdtek, a rendőrség pedig megkezdte a szétválasztásukat és rendőrautókba tuszkolásukat. Eközben a diákok az iskola himnuszát énekelték.

Ezalatt a szülők, a tanárok és a közelben élők az iskola mellett fejezték ki szimpátiájukat a diákokkal, és a fagyos éjszakában várták a fejleményeket. Ez egy másik jellemzője a diákmozgalomnak, a szülők és nagyszülők támogatják a hallgatói követeléseket és néha velük együtt vonulnak ki az utcára. Beszéltem Pablo anyjával, Irmával, aki szintén izgatottan várt az iskolán kívül, hogy próbálja biztosítani a diákok biztonságát, vagy legalább szemtanúja legyen annak, ha ez mégsem sikerülne.

Ez az ülősztrájk különleges jelentőséggel bírt számomra, mert ugyanabban az iskolában történt, ahol az 1980-as években diák voltam. Akkoriban, a diktatúra közepén sok szempontból veszélyesebb volt a helyzet. Az osztályfőnökünket minden valószínűséggel kirúgták, a résztvevő tanulók többségét – ha úgy találták, hogy részt vett az eseményekben – pedig eltanácsolták volna. Abban az időben sok szülő túlságosan félt ahhoz, hogy támogassák gyermekeiket, megpróbálják lebeszélni vagy egyszerűen csak otthon tartani őket.

Még a 2011-es hónapokig tartó ülősztrájkok után is előfordult, hogy eltanácsoltak több száz diákot.

Victor Osorio, aki a Középiskolás Diákok Szövetségének (FESES) vezetője volt 1985-ben, ma pedig a Keresztény Baloldali Párt elnöke, azt mondta, hogy a hallgatók mai harcát ugyanaz motiválja, mint akkoriban, vagyis, hogy vessenek véget a profitorientált piaci szemléletnek az oktatásban. Ez azt tükrözi, hogy a diktatúra és a demokratikus kormányok oktatáspolitikájában folytonosság van. Sokan egyetértenek azzal, különösen mostanában, hogy a chilei kormány vezetői egykoron a diktatúra támogatói voltak, és az egyes miniszterek most pontosan ugyanazt a retorikát alkalmazzák, mint akkoriban.

Amikor vasárnap reggel először kapcsolatba léptem Pablóval nem igazán tudott velem beszélni, mivel éppen egy másik tüntetés kellős közepén volt. Ő és csoportja az iskolájával szemben álltak a választási procedúra idején, az iskola piros pólóját viselték, egymásba karoltak, és a szájuk le volt ragasztva. A demonstráció után túlzottan kimerült volt ahhoz, hogy beszéljen velem: „túl nagy stressz érte” – mondta az anyja. A középiskolások hasonló tüntetéseinek mértéke és intenzitása Chile szerte világossá teszi, hogy megannyi fiatal chilei kész áldozatot hozni a jövő diákjainak jobb jövőjéért, hogy azok minőségi oktatáshoz jussanak.

Az előválasztásokat követően a diákok számos iskolát újra elfoglaltak, amelyek a mai napon, július 3-án még mindig megszállás alatt állnak.

* = Claudia Orellana egy Nagy-Britanniában élő chilei származású tanár és író, aki korábban a Pinochet-diktatúra időszakában diák és nőjogi aktivista volt.