Egy meglehetősen elképesztő dolog történt az elmúlt napokban a spanyolországi Alicantéban. A rendőrség kilakoltatott egy kubai emigráns családot, mivel azok nem voltak képesek fizetni a bérleti díjat. A család most szíve szerint visszatérne Kubába, ahonnan néhány éve állítólag politikai üldözöttként menekültek el.

Az 50 éves Gilberto Martínez és családja annak a néhány száz kubai „disszidens” csoportnak a tagjaként érkezett Spanyolországba, akik egy 2011-es, a kubai kormány és az akkor még a Spanyol Szocialista Munkáspárt vezette madridi kormány és a katolikus egyház között kötetett megállapodás eredményeként kerültek az országba. A szerződésben garantált módon ezek a „politikai menekültek” szállást és pénzügyi segélyt kaptak.

Ironikus, de a jobboldali Néppárt 2011. novemberi hatalomátvétele után a megszorítások részeként eltörölte ezeket a juttatásokat, így a kubai forradalom ellenségei kénytelenek voltak szembenézni az általuk preferált kapitalizmus súlyos válságával, amely miatt munkavállalók milliói vesztették el a munkájukat és ennek következtében több százezer családot lakoltattak ki.

A Martínez család tavaly július óta nem volt képes fizetni a havi 400 eurós (300 forint/euró árfolyamon számolva 120 ezer forint) lakbért, majd szeptembertől már nem tudtak fizetni az áramért és a vízért sem. A nekik juttatott speciális állami támogatások megszűntével a menekültek kénytelenek voltak a Vöröskereszthez és a Caritashoz fordulni, de ők sem tudtak már segíteni rajtuk.

A rendőrség május 7-én érkezett ki a család lakására, hogy érvényesítse a kilakoltatási végzést, amiért nem fizették a bérleti díjat. A lakhatás elvesztése járványos méreteket öltött Spanyolországban, a kapitalizmus válságának eredményeként. Országszerte több tucat városban szerveztek kilakoltatás elleni mozgalmakat (Plataformas de Afectados por las Hipotecas, Stop Desahucios), amelyek minden eszközüket bevetve harcolnak azért, hogy felhívják a figyelmet a problémára, és megakadályozzák a kilakoltatásokat.

Nagyjából nyolcvan aktivista gyűlt össze, hogy megpróbálja megakadályozni a kubai család kilakoltatását. Korábban számos kisebb győzelmet aratott ez az antikapitalista mozgalom, de most nem jártak sikerrel. Két embert letartóztattak, négyen megsérültek, és az öttagú család az utcán találta magát. Ez volt a kapitalista demokrácia egy napjának mérlege, ahol a fegyveres erők érvényesítették az emberek magántulajdonát. Vagyis megvédték a lakás tulajdonosának jogát a profithoz.

Jose María Copete, a Stop Desahucios Alicante kampány szóvivője azt mondta, hogy negyven család feje felett lebeg a veszély, hogy bármikor kilakoltathatják őket, mivel nem fizetik a lakbért. Egy olyan helyzetben, ami „könnyen megoldható lenne, mivel 20 ezer lakás áll üresen Alicantéban” – fogalmazott Copete.

Ez a mostani történet is mutatja milyen tragikus, és egyszerre ironikus a helyzet. A szerencsétlenül járt kubai család saját bőrén tapasztalhatta meg a kubai forradalom és a nyugati demokrácia közötti különbséget. „Ha tudtam volna, hogy mi fog történni Spanyolországban, akkor nem jöttem volna el Kubából” – mondta Gilberto. „Most már csak azt szeretném, hogy visszaküldjenek Kubába” – tette hozzá.

Kubában nincsenek kilakoltatások, mivel a forradalom eltörölte őket. A lakhatás volt az egyik kulcskérdés, amely a kubai forradalom programjában szerepelt, mivel ez a kérdés hatással volt a lakosság túlnyomó részére. A forradalom győzelme után a kormány egyik első intézkedése az volt, hogy eltörölte az összes folyamatban lévő kisajátítást és kilakoltatást, valamint 30 és 50 százalék közötti mértékben csökkentette az összes bérleti díjat. Az 1960-as városi reformtörvény minden bérlő számára tulajdonjogot biztosított a bérleménye felett, és megszüntette az összes bérleti díjat. Emellett sor került kisajátítási rendeletek kiadására is, hogy elkerüljék a spekulációt a városokban. A kubai forradalom lakhatási politikájának alapelve az volt, hogy a lakhatás egy jog, és nem egy profitszerzési forrás. Ezzel mindenki számára biztosítva lett otthonuk tulajdonjoga, viszont ez a jog nem vált eladhatóvá.

Ami most történik, az azt bizonyítja, hogy kapitalizmus határain belül – amelynek alapja a magán profit és nem a lakosság igényei – nincsen megoldás a lakhatás problémájára.

Ez a történet egyúttal figyelmeztetés a kubai forradalom számára is. Igaz, hogy Kubában eltörölték a kapitalizmust, de az ország folyamatosan a világpiac elképesztő nyomása és az évtizedes sanyargató blokád és embargó súlya alatt szenved. Bár Kubában mindenkinek van tető a feje felett, de a lakásállomány az elhanyagoltság miatt rossz állapotban van (amit súlyosbított a 2008-as hurrikán pusztítása), ami egy égető problémának számít. Bár a piac tiltja, a feketepiacon mégis virágzik a lakáskereskedelem.

A 2011-ben elfogadott számos intézkedés részeként, amely számos engedményt tett a piacnak, a kormány engedélyezte a lakások adás-vételét. Annak ellenére, hogy az új szabályozás feltételeket szab a tulajdonláshoz (kubai állampolgárság, vagy külföldiként állandó tartózkodási engedély), az új törvény komoly veszélyeket hordoz magában.

Két fő tanulságot lehet levonni az esetből: a lakhatás problémáját csak forradalmi úton lehet megoldani, amely eltörli a kapitalista termelési módot, és minden egyes engedmény, amelyet a kubai vezetés a piaci erők számára tesz, veszélyezteti a forradalom vívmányait.

Készült: Jorge Martín, a Nemzetközi Marxista Irányzat egyik ideológusának cikke alapján