A Caracasra oly jellemző egyik meredek hegy tetején lévő Montaña Laktanya üdvözli az embereket, akik még most is minden nap százával érkeznek, hogy leróják tiszteletüket Hugo Chávez elnök-parancsnok előtt.
Folyamatosan jönnek a még mindig gyászoló emberek, hogy kifejezzék tiszteletüket Hugo Chávez elnöknek a Montaña Laktanyában, ahol a teste fekszik. Egyes napokon végtelen sorokról érkeztek beszámolók. Gyerekek, fiatalok, fogyatékkal élők, idősek is vannak a várakozók között… Chávez halála még mindig fáj. Szerintem a történelem örökké magában fogja hordozni ezt a fájdalmat. És ezzel legalább olyan nehéz szembenézni, mint magával a halállal.
Chávez máris legenda. Ez a hely pedig a Bolívar által 200 évvel ezelőtt megálmodott Patria Grande szentélyévé vált, a Mi Amerikánk férfijai és női zarándokhelyévé, Hugo Chávez elnök-parancsnok iránti örök hódolat és emlékezés helyévé.
Az út a Plaza del Eterno Retornón kezdődik, ahol a Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége (CELAC) 33 tagországának zászlói is őrt állnak a bolivári vezető nyughelyénél. A Plazától néhány méterre van a helyőrség főbejárata, ahonnan 1992. február 4-én Chávez a polgári-katonai felkelést vezette, ami első vezető ereje lett a bolivári forradalom jövőbeli fejlődésének és egy új hajnal reményével töltötte el az embereket.
Az út jobboldalán Caracas túlzsúfolt domboldali negyedei és a Miraflores Palota körvonalai láthatók, a Balcón del Pueblóé, oly sok csata szemtanújáé. Ő pedig baloldalt nyugszik, ott vannak szeretett Chávez elnök-parancsnokunk földi maradványai. És akkor hirtelen azt érzi az ember, hogy ez látható, de képtelenség hallani, mint amikor nem igazán hisszük el az a nagyság itt fekszik, mint amikor valaki megpróbálja elfelejteni a helyrehozhatatlant. Csönd van. Amerika sír. És nem segít ha arra gondolok: „Ez a hely egyértelműen Chávezé.”
A sír a Montaña Laktanya szívében van elhelyezve. Fekete gránitból készült, amelyet víz vesz körül, amibe minden nap új könnyek hullanak. Mindkét oldalán állandó katonai díszőrség áll, mögötte pedig ott van Bolívar képe. Az emberek még mindig áramlanak. Néhányan mosolyognak, amint kezükkel megérintve az őt védelmező követ elhaladnak; mások sírnak, töprengenek, énekelnek.
Számos kiállítótermet állítottak fel a sír körül, amelyek egy vitathatatlan vezető, mint amilyen Chávez volt, életének és munkásságának különböző pillanatait mutatják be az érdeklődőknek. Majdnem mindegyik képen mosolyog, mintha csak még mindig itt lenne, élne. Mély és nyílt tekintete megintcsak többet mond minden szónál. És úgy tűnik, hogy minden gesztusából árad, hogy ez a fiatal mesztic, aki feladta fiatalkori álmát, hogy első osztályú baseball dobójátékos legyen, hogy ő lett az, a maga kreatív géniuszával, aki Venezuela 21. századi történetét a világ színpadára vezette.
„Ez a hely túl szép!” – mondta egy caracasi hölgy előttünk, elcsukló hangon. Aztán, amikor rájött, hogy kubaiak vagyunk, nyíltan kifejezte az érzelmeit és örök háláját Fidelnek, Raúlnak és a kubai népnek, amiért olyan hosszú ideig gondját viselték Comandante Cháveznak. „Áldjon meg az isten benneteket, és ugyanilyen egységben folytatjuk tovább. Harcolunk.”
Magunk mögött hagyjuk a meredek utat, ahova folyamatosan érkeznek a hétköznapi emberek, nők kis gyerekeikkel, fiatalokkal, idősekkel. Ellátogatni a Mi Amerikánk eme szent helyére olyan intenzív érzelmeket vált ki, amilyen intenzív Chávez életének és munkájának öröksége, egy olyan emberé, akinek az eszméi nélkülözhetetlen vezérelvek lettek a dél-amerikai egység összekovácsolásához.
Yaima Puig Meneses