Nicolás Maduro robosztus, tagbaszakadt ember, aki 1 méter 90 centi magas, vastag, fekete bajusszal. Hét évig volt busz- és metróvezető Caracasban, hat évig volt külügyminiszter, most pedig ő az ország ideiglenes elnöke, aki a közelgő választáson elindul a legmagasabb köztisztségért. Olyan latin-amerikai vezetők generációjához tartozik, mint az egykori fémmunkás, Lula da Silva, a kokatermelők szakszervezetének vezetője, Evo Morales, akik a társadalmi küzdelmek lövészárkából léptek elő.

Maduro egy forradalmi szocialista, aki elhagyta ortodox álláspontját, hogy csatlakozzon a bolivári forradalom sokszínű hurrikánjához. Ő egy olyan baloldali politikus, aki anélkül került hatalomra, hogy feladta volna az elveit. Egy igazi „self-made man”, aki Hugo Chávez hűséges szövetségese volt, mára pedig mozgatórugójává vált Latin-Amerika legmélyebb átalakulási folyamatának.

A politika a vérében van, légkörébe már kiskorában is beleszagolhatott. Maduro 1962-ben Caracasban született egy olyan családba, amely elkötelezett volt a közügyekben való részvétel mellett. Édesapja az egyik alapítója volt 1941-ben a Demokratikus Akció pártnak, és egyik szervezője volt az 1952-ben a diktatúra ellen szervezett sikertelen olajsztrájknak, ami miatt utána bujkálnia kellett.

1967-ben szüleivel részt vett a Népi Választási Mozgalom (a Demokratikus Alternatívából kivált baloldali csoport) több gyűlésén is, akárcsak a következő évben alulról szerveződő mozgalmakban, amelyek támogatták Luis Beltrán Prieto Figueroa elnökválasztási jelölését. Ebben a kampányban Maduro megismerkedett a bádogviskók szegénységének világával. Első nyilvános szereplése is ehhez a kampányhoz kötődik, amikor édesapja hagyta neki, hogy egy kocsi tetejéről szólhasson egy mikrofonba.

Szülei befolyása ellenére is meg volt a saját politikai meggyőződése. Általános iskola 4. osztályában megvédte a kubai forradalmat azoknak a szerzeteseknek a kritikájától, akik tanították őt. Büntetésként kizárták három napra az osztályból, és arra ítélték, hogy a könyvtárban dolgozzon, ami inkább számított jutalomnak egy olyan gyermek számára, aki nagyon szeretett olvasni.

Az idő múlásával a politika iránti érdeklődése egyre növekedett. Tizenkét éves középiskolásként szülei tudta nélkül részt vett Douglas Bravo nyíltan forradalmi szervezetében. Ettől az időszaktól kezdve folyamatosan bekapcsolódott a közösségi harcokba, filmvetítések szervezésébe, a szakszervezetek küzdelmeibe, a helyi katonai szervezkedésekbe.

Az Enigma rockegyüttes basszusgitárosaként látta, hogy generációjának külvárosi fiatalságát mennyire elkápráztatja a kábítószer és a könnyű pénzszerzés világa, amivel párhuzamosan függővé válnak, végül egy bandaháborúban veszítik életüket. Ez az élmény egy életre meghatározóvá vált számára.

Nicolás Maduro emellett – akárcsak Hugo Chávez – kiváló baseball játékos, aki a harmadik bázison játszik legjobban. Azonban ellentétben a parancsnokkal, aki borzalmas táncos volt, amikor sor kerül rá, igen jól táncol salsát.

Maduro számára a népi mozgalmak jelentették az egyetemet. Mint generációjának sok más aktivistájának, az ő szellemi fejlődésében is a forradalmi és tömegmozgalmakban való részvétel játszott főszerepet. Tanulmányozta a marxista klasszikusokat, elemezte és a venezuelai helyzetre alkalmazta őket. Rendkívüli tehetséget mutatott a tanulásban, egyszerre tanult autodidakta módon és vezette a mozgalmat. A chavista győzelemig rendszeresen szenvedett a rendőrség üldözésétől és egy lépés választotta el a haláltól.

Részt vett a Forradalmárok Szervezetében és annak nyílt hálózatában, a Szocialista Ligában, ami forradalmi marxista szervezet volt, ami Forradalmi Baloldali Mozgalom balszárnyából vált ki. Ennek vezetője 1976-os, titkosszolgálatok általi meggyilkolásáig Jorge Rodríguez volt. Őt követte Maduro, aki ragyogó szervezőnek és agitátornak bizonyult.

1991-ben kezdett a caracasi metrónál dolgozni. Mivel jó kiállású, barátságos, karizmatikus, és elkötelezett volt a munkavállalók érdekei mellett, ezért őt választották meg a munkatársai a szakszervezet képviselőjének. Az ő demokratikus úton történő megválasztása azonban a cégvezetés részéről szankciókat vont maga után. Erre azért került sor, mert az 1989-es, brutálisan elfojtott Caracazo-lázadás után azok érdekeit képviselte, akiknek rokonait megölték.

Maduro ugyanúgy találkozott Chávezzel, akárcsak a venezuelaiak többsége: látta őt a tévében, amikor az felelősséget vállalt az 1992-es sikertelen puccsért. Egy évvel később, 1993. február 16-án, találkozott személyesen is Chávezzel a börtönben, egy munkásdelegáció tagjaként. Az alezredes ekkor bízta meg Madurót – akinek a Verde mozgalmi nevet adta – a mozgalom szervezésével, amíg ő büntetését töltötte. Amikor 1994-ben Chávez szabadult, teljes munkaidőben a mozgalom szolgálatába állt. 1999-ben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjává, 2006-ban a Nemzetgyűlés elnökévé választották, amiről néhány hónappal később mondott le, hogy külügyminiszter lehessen. Ezen a poszton egy központi szereplője lett a többpólusú világ megteremtésének, élen járt a latin-amerikai integráció elősegítésében és a béketeremtésben. Ezek után lett alelnök, majd ideiglenes elnök.

Maduro egy kilenc évvel idősebb ügyvédnőt vett feleségül, aki szintén fontos szereplője a chavista mozgalomnak, és saját érdemei okán lett a Nemzetgyűlés elnöke és a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt alelnöke. Egy közös gyermekük van, Nicolás Ernesto, aki fuvolaművész, és egy unokával is megajándékozta már a szüleit.

Mint Hugo Chávez által választott utód, április 14-én a szavazóurnák előtt is megméretettik. Valószínűsíthető győztesként, olyan problémák megoldása vár rá, hogy mint a rossz közbiztonság és a korrupció, valamint a Comandante örökségének folytatása: a radikalizálni és folytatni azt.

Írta: Luis Hernández Navarro, megjelent: La Jornada, 2013. március 29.