Kuba esetében az utazás és a migráció kérdése a kezdetektől fogva hagyományosan témája volt az Egyesült Államok kormánya és az ország más, a forradalmat ellenző erők által eltervezett és irányított erőteljes médiakampányoknak. Ezt a témát tudatosan manipulálták, hogy megpróbáljanak zavart kelteni a nemzetközi közvéleményben és saját népünk körében. Ennek az erőfeszítésnek több áldozata is volt, köztük halálos is, és az, hogy Kuba ellenségei átpolitizálták ezt a kényes kérdést drámai helyzeteket teremtett.
Ezért szükséges feltétlenül, hogy a kubai utazási és migrációs kérdések bármiféle elemzésekor figyelembe vegyük azt az ellenséges politikát, amelyet az Egyesült Államok kormánya több mint ötven éve fenntart. Az törvénytelen, népirtó gazdasági blokád életbe léptetése, kísérletek egy belső ellenzék létrehozására felforgató tevékenységen keresztül, valamint fizetett ügynökök alkalmazása alapvető részei ennek a politikának. Médiakampányok és agyelszívás is a részét képezik, csakúgy, mint terrortámadások, szabotázs, és az agresszió minden formája.
Kuba utazási és migrációs politikája, a forradalom teljes időszaka alatt, az állampolgárok utazáshoz, az emigrációhoz vagy a külföldi élethez való jogának elismerésén alapult, és jó kapcsolatokat kívánt kialakítani az ország és az emigráns közösség között. Ugyanakkor az ország fenntartotta a törvényes jogát, hogy megvédje magát az Egyesült Államok agressziójától. Az országból való kiutazásra vonatkozó szabályozásokat ilyen kontextusban alkották meg, amit a különböző USA-kormányzatok a kérdés iránt tanúsított, és miami szövetségeseik által bátorított ellenséges álláspontja határozott meg.
Ahogy Raúl Castro elnök a Néphatalom Nemzetgyűlése 8. Rendes Ülésének zárásakor, 2011. december 23-án mondta: „Nem feledhetjük, hogy mi vagyunk az egyetlen ország a földön, amelynek az állampolgárai mindenféle vízum vagy akármi nélkül letelepedhetnek vagy dolgozhatnak az Egyesült Államok területén…a Kubai Alkalmazkodási Törvény eredményeképpen… valamint a »nedves láb, száraz láb« politikának köszönhetően, amely elősegíti az emberkereskedelmet és számos ártatlan ember halálához vezetett.”
Országunk a forradalom legeleje óta áldozatul esik annak, hogy válogatás nélkül megfosztják a szakembereitől. Akkor az ország 6.000 orvosának több mint fele emigrált, elsősorban az Egyesült Államokba. Ráadásul később az Egyesült Államok kormánya hasonló célokkal elindított egy programot, amely szakembereknek adott vízumot.
Ezért, amíg olyan politikák működnek, amelyek az „agyelszívást” segítik elő, azzal a szándékkal, hogy megfosszanak bennünket az emberi erőforrásainktól, amelyek az ország gazdasági, társadalmi és tudományos fejlődéséhez szükségeltetnek, Kuba szabályozásokat kell fenntartania, hogy megvédje magán ezen a fronton.
A kettős mércének, és az USA politikája embertelen mivoltának, amely egyrészről illegális emigrációra buzdít, másrészről akadályokat gördít azok elé, akik törvényes, rendezett és biztonságos módon szeretnének kivándorolni, egyértelműen az a célja, hogy azokat a kubaiakat, akik más országokban szeretnének letelepedni, politikai ellenféllé változtassa, és belső destabilizációt szítson.
Eme irracionális és felelőtlen politika következtében az elmúlt ötven év során több migrációs válság is kialakult: a Camarioca 1965-ben, a Mariel 1980-ban és a „tutajosok” válsága 1994-ben.
Mindezek ellenére Kuba következetesen fenntartotta a szándékát, hogy ezen összetett probléma ésszerű megoldásának keresésében együttműködjön, és folyamatosan dolgozott az emigránsokkal való kapcsolatok normalizálásán, valamint egy jól szervezett, biztonságos kivándorlási folyamaton, és próbálta megkönnyíteni a kubai állampolgárok magán célú külföldre utazását.
Az új migrációs szabályok, amelyeket a kubai állam szuverén döntése alapján fogadtak el, és jelentettek be, nem elszigetelt jelenségek, hanem annak a visszafordíthatatlan folyamatnak fontos elemei, amelyik az ország emigráns közösségeivel való kapcsolatok normalizálása érdekében zajlik.
A 150 országban élő kubaiak nagy többsége szoros szálakkal kötődik a szülőföldjéhez és családjához; ellenzik a blokádot, és nem támogatnak egy a szülőhazájuk ellen irányuló agresszív politikát.
Raúl Castro Ruz elnök március 28-án búcsúzóul ezt mondta XVI. Benedek pápának: „Elismerjük a kubai emigráns közösség hazafias hozzájárulásait, attól a meghatározó támogatástól kezdve, amelyet a tampai és Key West-i dohánymunkások, valamint mindazok biztosítottak a függetlenségi küzdelmeinkhez, akik José Martí reményeit és álmait osztották, azokig, akik ma ellenzik a Kuba elleni támadásokat és a migrációs kérdés politikai indíttatású manipulációját. Hosszú erőfeszítéseket tettünk annak érdekében, hogy elérjük a Kuba és azon emigránsok közötti kapcsolatok teljes rendeződését, akik szeretik a szülőföldjüket és a családjukat. Kitartunk ezen törekvésünk mellett, országunk közös akaratából.”