Április 11-e Costa Ricában nemzeti ünnep. Ez ugyanis Juan Santamaría Napja, amikor az 1856-os rivasi csatára és Juan Santamaría hőstettére emlékeznek a közép-amerikai ország lakói. Juan Santamaría egy alajuelai közkatona volt, aki mentette a csatát és Costa Rica jogát, hogy önálló ország maradjon.

Egy amerikai déli kalandor, William Walker rabszolgaállammá akarta tenni az öt közép-amerikai köztársaságot. Zsoldoshadseregével elfoglalta Nicaraguát, majd Costa Rica ellen indult. Juan Rafael Mora Porras elnök helyi férfiakat toborzott, hogy űzzék ki a filibusterókat, ahogyan a megszállókat hívták, és védjék meg a határokat. Négyezer tico (a született Costa Rica-iak hagyományos elnevezése – a szerk.) válaszolt a felhívására, akik elindultak az ország északi része felé, elvágták az észak-amerikaiak útvonalát, és északra, a nicaraguai Rivasig üldözték őket.

A Costa Rica-iak minden évben ünnepségekkel emlékeznek április 11-én - Fotó: Lindsay Fendt

Rivasnál került sor a döntő csatára 1856. április 11-én. Ahogyan minden Costa Rica-inak megtanították az iskolában, Santamaría fogott egy fáklyát, és felgyújtotta a Mesón de Guerrát, Walker főhadiszállását.

Noha a háború még egy évig folyt az északi határ folyami útvonala mentén, Walker soha többé nem tudott újra felülkerekedni.

Milyen volt az élet Costa Ricában 1856-ban? Hogyan tudtak a katonák hosszú meneteléseket és ádáz tűzharcokat folytatni? Az akkori viszonyokhoz képest Costa Rica gazdag ország volt. A kávétermelés nagy hatással volt a társadalomra: még a lakosság legszegényebb tagjainak is volt munkája a hatalmas ültetvényeken. Az európai és észak-amerikai kávékereslet munkahelyeket teremtett, és külföldi valutát hozott az országba, ami pedig kereskedőket vonzott Costa Ricába Franciaországból, Németországból és más országokból, akik áruházakat nyitottak importtermékekből.

A Costa Rica-iak így vásárolhattak porcelántányérokat, elegáns ruhaanyagokat, lámpákat, bútorokat, még zongorákat is Európából. Importáltak kalapokat, kesztyűket és abroncsos szoknyákat a hölgyeknek és lányoknak, illetve ropa blancákat vagyis fehérneműket. A kultúra virágzott: a könyvek, a zene, a színház és a hintók a társadalmi élet részei voltak. Még vidéken is élt a fiatal nemzet identitástudata.

A hadseregnek is jól ment, a katonáknak angol puskáik voltak, a katonai kiképzők pedig Németországból (Szászországból és Poroszországból) érkeztek. Négyezer fehér bő nadrágot és katonazubbonyt valamint széles karimájú kalapokat és caitéknak hívott bőrsarukat viselő férfi indult útnak március 4-én San Joséból, hogy elérje a háromszáz kilométerre lévő Puntarenast és az északi Santa Rosát. Ez húsz napba telt a márciusi hőségben, sziklás utakon, magas hegyeken és mély völgyeken keresztül.

Áthaladtak La Urucán, Lagunillán, San Antonio de Belénen, elhaladtak Alajuela mellett, majd át La Garitán és El Coyolon, Altos de Montén és tovább, olyan utakon, amelyeken rendszerint kávéval megrakott ökrösszekerek szoktak haladni a kikötő felé. A sík területeken pihentek, ahol az ökröknek és a lovaknak volt víz és fű. Rizst, babot, húst ettek plátanosszal (főzőbanánnal – a szerk.). És nem voltak egyedül. Nők – feleségek, nővérek és mások, akik segíteni akartak a férfiaknak és az országnak, is velük tartottak. Nagy fazéknyi ételeket főztek, mostak és ruhát foltoztak, sőt még a harcosoknak is segítettek az ellátmány szállításában és a puskák töltésében. Pancha Carrasco nemzeti hősnő pontos lövéseivel megmentett egy ágyút.

Bár az „első hadjáratnak” nevezett Santa Rosa-i és a rivasi háború fontos győzelmeket hozott Costa Ricának, a hadsereget sújtó kolerajárvány visszavonulásra kényszerítette azt. A San Juan folyó Walker katonáitól való megtisztítását célzó 1856. decemberi második hadjárat szintén sikeres volt, és ezzel Costa Rica bebiztosította magának a státuszát önálló nemzetként.

Írta: Mitzi Stark

Forrás: The Tico Times

Fordította: Latin-Amerika Társaság