A szíriai polgárháború hat évvel ezelőtti kirobbanása óta komoly külpolitikai vita kapott lábra az Egyesült Államok beavatkozási politikájáról, és arról, hogy milyen legyen a térségben – és úgy általában a világban – betöltött szerepünk. Az Egyesült Államok katonai erejének közvetlen bevetése megállíthatja a kibontakozó humanitárius válságot? Vagy a katonai akciók (még ha a legjobb szándék is áll mögöttük) többet ártanak, mint használnak?

Amíg Obama elnökségének végén az utóbbi pozíció mellett foglalt állást, addig Trump azzal, hogy a múlt héten 59 Tomahawk vadászgéppel bombázott egy szíriai légibázist, egy agresszívabb álláspontra helyezkedett. A támadás, amely az Egyesült Államok első nyílt katonai akciója volt Bassar el-Aszad elnök rezsimje ellen, Aszad a legalább 70 szíriai civil halálát okozó vegyi támadásban játszott feltételezett szerepére adott válasz volt. Ennek nyomán a világ elkezdett azon töprengeni, hogy hogyan is fog kinézni az Egyesült Államok Szíriában és más helyeken történő beavatkozása a Trump-adminisztráció alatt – különösen annak fényében, hogy ez a lépés ellentmond a Trump kampányában hangoztatott izolacionista retorikájának.

A közép-amerikai polgárháborúk súlyos tanulságokkal szolgálnak - Fotó: Archív

Amíg azon merengünk, hogy Trump mire készül a jövőben, segítségünkre lehet az, ha visszatekintünk az Egyesült Államok katonai beavatkozásainak hosszú történetére. Amikor először hallottam a szíriai helyzetről, az a salvadori polgárháborút juttatta az eszembe, ami elől a szüleim és a testvéreim elmenekültek az 1980-as években. Az Egyesült Államok aktívan szerepet vállalt abban a konfliktusban a salvadori jobboldali kormánynak nyújtott fegyverekkel, pénzzel és politikai támogatással. Ma Szíria után Salvadorban halnak meg a legtöbben a világon, annak ellenére, hogy a polgárháború hivatalosan 25 évvel ezelőtt véget ért.

Amíg sokan próbálják csillapítani a Trump megválasztása körüli félelmeiket azzal, hogy az Egyesült Államok túljutott a legrosszabb időszakon – gyakran ismételgetett nóta a „túléltük Reagant is” – érdemes megemlékezni azokról a százezrekről, akik nem élték túl a reagani beavatkozásokat és proxy háborúkat Közép-Amerikában. Ha azt szeretnénk, hogy még több ember élhesse túl ezt az új adminisztrációt, tanulnunk kell a múltbeli katonai beavatkozásaink súlyos és nem szándékolt következményeiből.

Ezt szem előtt tartva, íme az Egyesült Államok közép-amerikai beavatkozásainak néhány következménye, amelyek a mai napig kihatnak a politikai helyzetre:

• menekültek

A Trump-adminisztrációt sokan kritizálják a Szíriával kapcsolatos álláspontjának képmutató jellege miatt – állítólag az ártatlan szíriai állampolgárok védelmében bombázza az Aszad-rezsimet, ugyanakkor következetesen visszautasítja a menekültek befogadását. Ez azonban nem precedens nélküli.

Az Egyesült Államok kormánya a jobboldali hadseregek finanszírozásával fontos szerepet töltött be a guatemalai és salvadori polgárháborúkban, amelyekben több százezren vesztették az életüket. A Reagan-adminisztráció alatt a harcok elől menekülő ártatlan emberekre azonban nem menekültként, hanem „gazdasági bevándorlóként” tekintettek. Ennek nyomán a guatemalai és salvadori menekültkérelmek alig három százalékát fogadták be. Az emberi élet védelmének morális bukása vezetett az alulról szerveződő, vallási hátterű, imperializmusellenes mozgalom, a Menedékhely Mozgalom létrejöttéhez, amely az Egyesült Államok kormányával szembeszállva nyújtott menedéket a közép-amerikai menekülteknek.

Igen nagy szükség lenne egy újabb Menedékhely Mozgalom megalakulására, mivel az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint világszerte 60 millió menekült van, több mint a történelemben bármikor.

• drónháborúk

A pilóta nélküli légi járművek, más néven drónok kifejlesztése már az első világháború előttre visszanyúlik, de mára az Obama-adminisztráció közel-keleti beavatkozásainak szinonimájává váltak. Kevéssé ismert tény, hogy az 1980-as években Közép-Amerika volt a dróntechnológia kísérleti terepe. Az El Faro nevű salvadori hírportál szerint a drónok is részei voltak az Egyesült Államok felkelőellenes stratégiájának a régióban 1979 és 1992 között. A drónok valószínűleg az Egyesült Államok hondurasi és panamai bázisairól szálltak fel, hogy megfigyeljék a salvadori gerillák mozgásait. Kicsivel később az iraki háborúban a katonai stratégák a salvadori polgárháborúban tesztelt „Salvador Optionként” ismert stratégiákat alkalmaztak. A terv keretében a salvadorihoz hasonló halálosztagokat hoztak létre. Ezeknek a paramilitáris szervezeteknek a célja a törvénytelen gyilkosságok és emberrablások végrehajtása volt a politikai elnyomás céljából.

• puccsok

A 2009-es hondurasi puccs a 2016-os kampányidőszakban vált beszédtémává miután az őslakos környezetvédő aktivista, Berta Cáceres meggyilkolását a nemzetközi sajtó címlapon hozta. Nem sokkal a halála előtt Cáceres elítélte Hillary Clinton a hondurasi jobboldali puccsnak nyújtott támogatását, amely az erőszak elfajulásához, és a hozzá hasonló aktivisták célkeresztbe kerüléséhez vezetett.

A közép-amerikai földszoroson már túl sok puccsot követtek el ahhoz, hogy mindet felsoroljuk, de az 1954-es guatemalai puccs egy különösen figyelemre méltó példa abból a szempontból, hogy az Egyesült Államok a United Fruit Company pénzügyi érdekeinek védelmében lépett fel. Az olyan országokban, ahol az Egyesült Államoknak ehhez fűződött politikai érdeke, a hirtelen rendszerváltások rendszeres gyakorlattá váltak.

• inváziók

Az Egyesült Államok beavatkozó politikájának egyik legkorábbi példái az 1880-as és az 1930-as évek közötti fegyveres konfliktusok, az úgynevezett banánháborúk voltak, amelyek a Karib-térséget, Közép-Amerikát és Mexikót érintették. Ezek közé tartozott Nicaragua 1912 és 1938 közötti megszállása. Az ezzel szembeni ellenérzés inspirálta Augusto Sandinót, hogy fellázadjon, amely nyomán a nicaraguai baloldal nemzetközileg elismert szimbólumává vált.

De ugorjunk 1989-re, amikor George H. W. Bush alatt egy sikertelen puccskísérlet után az „Igaz Ügy Hadművelet” keretében 27 ezer amerikai katona szállta meg és bombázta Panamát. Az akció óvatos becslések szerint is kétezer civil halálával járt, és sokak szerint az Egyesült Államok a Panama-csatorna-övezetbeli pozíciójának megszilárdításáról szólt. Az Egyesült Államok legutóbbi, iraki és afganisztáni megszállásainak friss emlékei nyomán úgy tűnik, hogy a történelem ismétli önmagát, és ezt nem szabad elfelejtenünk.

• fegyverkereskedelem

Úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok beavatkozásai csak még több beavatkozást szültek. Amikor egy konfliktus véget ér a világ egyik részében, az ott felhalmozott fegyverek megtalálják a módját, hogy más tájakon keresett árukká váljanak. Nem meglepő módon Izrael, amely évtizedek óta részesül az Egyesült Államok katonai segélyeiből, lett az összes közép-amerikai ország jobboldali hadseregeinek fő fegyverbeszállítója, ami különösen igaz a salvadori, guatemalai, és hondurasi piszkos háborúk idejére. Nem felejthetjük el a Reagan-adminisztrációt megrázó Irán-kontra-ügyet sem, amiről kiderült, hogy az Egyesült Államok azért adott el fegyvereket Iránnak, hogy az abból szerzett profitból finanszírozza a nicaraguai felkelőellenes kontra-hadsereget. Ezért nem is meglepő, hogy az Egyesült Államok eddig is számos felkelőcsoportot finanszírozott Szíriában, amely potenciálisan kiterjesztheti a jelenlegi adminisztrációra a beavatkozás növekvő igényét.

• a háborúk öröksége

A salvadori polgárháború (1980-1992), a guatemalai polgárháború (1960-1996), és a nicaraguai kontraháború (1981-1990) csak a hidegháború utolsó szakaszát jelentették. Az Egyesült Államok kommunistaellenes jobboldali csoportokat finanszírozott mindhárom konfliktusban; ugyanakkor ezek a csoportok követték el ezekben a háborúkban az emberijog-sértések döntő többségét. Ezeknek az erőszakos háborúknak az emlékei a mai napig kollektív traumaként élnek Közép-Amerikában és az érintett országok diaszpóráiban. Még ha a szíriai konfliktus véget is ér, úgy vélem, hogy a szíriaiak is több generációja kell majd ennek a traumának a kiheveréséhez.

Írta: Daniel Alvarega

Megjelent a Remezcla oldalon.

Fordította: Latin-Amerika Társaság