A múlt héten elhunyt Fidel Castro halála kapcsán egy mérsékeltebb baloldali véleményt is szeretnék leközölni, amelyben, bár nem minden gondolatával értünk egyet, számos megfontolásra érdemes észrevételt találtunk.

Írtam néhány tweetet Kuba kapcsán, amely némi haragot váltott ki, nem utolsósorban egyes spanyolországi radikális baloldaliak között (egyikük érdekes módon, egyenesen Soros-bérencnek nevezett). Ezért most szeretnék halálra untatni mindenkit azzal, hogy hosszabban fejtem ki a gondolataimat.

Jones szerint felháborító párhuzamot vonni Pinochet és Castro között - Fotó: Archív

A kubai forradalom 1959-ben egy az Egyesült Államok által támogatott maffiajellegű diktatúrát döntött meg. Amikor a jobboldaliak felháborító módon hasonlatot vonnak Fidel Castro és Augusto Pinochet között, akkor elfelejtik megemlíteni, hogy Pinochet egy demokratikusan megválasztott kormányt, és nem egy elnyomó diktatúrát döntött meg, az Egyesült Államok teljes támogatásával, amelynek külügyminisztere, Henry Kissinger kijelentette: „Nem értem miért kellene félreállnunk, és végig nézni, hogy egy ország kommunistává válik a népének felelőtlensége miatt.”

A hidegháborúban a demokratikusan megválasztott baloldali kormányoknak és mozgalmaknak gyakran lett az a sorsa, hogy katonai puccsokkal, gazdasági hadviseléssel, vagy erőszakos jobboldali félkatonai szervezetekkel támadták meg őket.

Amikor az 1970-es években Sheffieldben laktunk, a szüleim chilei menekülteket fogadtak be. Az egyikük egy olyan nő volt, akinek a férjét meggyilkolták, őt pedig megerőszakolták, végül egy toronyházról levetve magát vetett véget az életének.

A hidegháborúban hatalomra került jobboldali rezsimek gyűlöletesek voltak. Alattuk hullámokban tűntek el emberek, akiket meggyilkoltak. Helikopterekből dobálták ki az ellenzékieket. Idős asszonyok nemi szervébe dugtak fel elektródákat.

Ha valakit érdekel, hogy ebben az időszakban miért vesztette el annyi latin-amerikai baloldali a hitét a hatalom demokratikus megszerzésének reményében, akkor ennek ez az oka.

A kubai forradalom számos dolgot ért el, amely megváltoztatta az emberek életét: egy olyan közegészségügyi rendszert, amelyet a világ nagy része irigyel, olyan várható élettartamot, amit egy fejlett országtól várnánk, egy olyan világszínvonalú oktatási rendszert, amely felszámolta az írástudatlanságot, és így tovább. Mindezeket a világ vezető szuperhatalmának ellenségeskedése ellenére érte el, annak közvetlen közelében, és amely szuperhatalom gazdasági hadviselésnek is felfogható blokádot, inváziót, felforgatást és ismételten megkísérelt merényleteket alkalmazott céljai eléréséhez.

Amikor a Nyugat nagy része még mindig gyakorlatilag bűnrészese volt az apartheidnek, Kuba szolidaritásáról biztosította az Afrikai Nemzeti Kongresszust – amelyért Nelson Mandela örökké hálás maradt – és hozzájárult ahhoz, hogy legyőzzék ennek a gyalázatos rendszernek a csapatait Angolában 1988-ban.

De a baloldaliak többsége itt megáll, ami az én nézőpontomból hiba. Azóta számos baloldali mozgalom került hatalomra demokratikusan, míg Kuba egy diktatúra maradt. Mert egy diktatúra. Mert ahogyan tegnap írtam, amikor sértegettek, hogy a szocializmus demokrácia nélkül nem szocializmus. Egy paternalizmus börtönökkel és üldöztetéssel. A szocializmus a javak és a hatalom társadalmasítását jelenti – de hogyan lehetne a hatalmat társadalmasítani, ha az egy átláthatatlan elit kezében összpontosul?

A szocializmus az emberi szabadság maximalizálásáról szól. Az emberi szabadságot számos dolog korlátozza, beleértve azt a gazdasági rendszert, amelynek kereteiben ma élünk. A gazdasági elnyomás korlátozza. Ha nem tudsz elegendő élelmiszerhez jutni, akkor nem vagy szabad. Ha egy despotikus munkáltató szeszélyeitől függsz, akkor nem vagy szabad. Ha életedből sok időt töltesz azzal, hogy amiatt aggódsz, hogy hogyan tudsz kényelmes életet biztosítani magadnak, akkor nem vagy szabad.

A szabadság rengeteg más dolgot is jelent. Rengeteg ember dicséri kritikátlanul a kubai rezsimet tweetjeiben. Ugyanakkor ezeket a tweeteket senki nem olvashatja Kubában, mivel gyakorlatilag senkinek sincsen otthon internet hozzáférése. Embereket – köztük kubai baloldaliakat – tartóztatnak le vagy zaklatnak a véleményük miatt. A kubai forradalom első évtizedeiben a meleg embereket táborokba zárták, igaz ekkoriban a nyugati világ nagy részén törvény büntette a homoszexualitást, és még a brit háborús hős Alan Turinget is sterilizálták, de ettől még ezek megtörténtek.

Valószínűleg a kubai rendszer szimpatizánsai sohasem tolerálnának vagy viselnének el az ott létező politikai feltételeket. Gyorsan fojtogatónak és elviselhetetlennek tartanák.

Elég naivnak kell lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye, hogy Kubát lehet demokratizálni, és a politikai szabadságjogokat biztosítani úgy, hogy megvédjék az ország közegészségügyi rendszerét és a forradalom többi vívmányait. Lehet azt állítani, hogy ez lehetne a forradalom következő szakasza. De legyünk őszinték, hogy a történelem azt mutatja, hogy a kubai rendszer előbb-utóbb össze fog omlani, és akkor majd azt egy újabb szögként mutogatják a szocializmus koporsójában.

Vannak Kubában demokratikus radikális baloldaliak, akik arra figyelmeztetnek bennünket, hogy „a demokratikus szocialisták számára a legnagyobb kihívást azoknak az embereknek az elérése jelenti, akik kiábrándultak a sztálinistákból, és a tisztán piaci alapú megoldásokban hisznek”. Úgy vélik, hogy ahogy az Nicaraguában is történt, Kubában a rezsim az állami vagyon tömeges privatizációjába fog kezdeni. A nemzetközi baloldal szolidaritására lenne szükségük, amelyet meg is érdemelnének.

A kubai forradalom egy specifikus történelmi kontextusban jött létre 1959-ben. A szocializmus egyetlen jövője – és amely az egyetlen lehetőség, hogy a szocializmus megszerezze a tömegek támogatását – a demokratikus út. Ez nemcsak választások rendezését jelenti, noha az fontos része annak. Ez egy olyan mozgalom megszervezését jelenti, amely az emberek közösségeiben és munkahelyein gyökerezik. Ez egy olyan rendszer melletti kiállást jelent, amely kiterjeszti a demokráciát a munkahelyekre és a gazdaságra. A szocializmus a társadalom minden aspektusának demokratizálását jelenti. Kuba ünneplése bizonyosan visszhangra talál majd a baloldal egyes részein, de ez nem fogja megnyerni a tömegek támogatását, mivel ők egyszerűen azt fogják gondolni, hogy „aha, szóval egy ilyen típusú rendszert akarsz ránk kényszeríteni”. Ami természetesen nem igaz.

Vannak, akik úgy reagáltak a megjegyzéseimre, hogy mikor vonom ennyire alaposan kérdőre a saját kormányomat és a brit demokrácia hibáit? Ez kicsit furcsa volt, mivel az egész eddigi pályafutásomat ezzel töltöttem. Egy könyvet is írtam arról, hogy hogyan ásták alá a demokráciát az elitek Nagy-Britanniában. Írtam és széles körben kampányoltam a nyugati világ külpolitikájának olyan horrorja ellen, mint a szaúdi kormány és annak jemeni bombázásainak támogatása, az iraki háború, a szíriai bombázás vagy Líbia bombázása, és így tovább. És igen, szégyenletes képmutatás Jeremy Corbyn Castróról szóló nyilatkozatának elítélése, miközben a brit kormány félárbocra eresztette a zászlókat, amikor a szaúdi diktátor meghalt. Ez a következetességről szól.

„Az emberiség számára egyetlen remény van – ez pedig a demokratikus szocializmus” – jelentette ki Nye Beven. Nekem is ez a szilárd hitem, legyen szó a Nyugatról vagy Kubáról. Ha szocialista vagy, akkor univerzalista vagy, és nem lehetsz relativista, hiszen abban hiszel, hogy minden embert ugyan azoknak a gazdasági és politikai jogoknak kell megilletnie. Ezt pedig nem lehet elérni demokrácia nélkül – vagy olyan korlátozott demokráciákon keresztül, melyek most a Nyugaton vannak, csak a teljes demokrácián keresztül, amire törekednünk kell. Ez nem jelentheti egyetlen rendszer mosdatását sem, annak elért eredményei ellenére sem, ha olyan alapvető demokratikus jogok hiányoznak, aminek egy valóban szocialista társadalomban az abszolút minimumnak kellene lenniük. A szocialista társadalomnak félelmektől mentesnek kellene lennie: gazdasági bizonytalanságtól mentesnek, a rendőrök kopogásától való félelemtől mentesnek. Ilyen még nem létezik, de egy napon létezni fog.

Írta: Owen Jones

Owen Jones, a Guardian szocialista nézeteket valló újságírója és a The Establishment: And How They Get Away With it és a Chavs: The Demonization of the Working Class című könyvek szerzője.

Forrás: medium.com

Fordította: Latin-Amerika Társaság