Ahogyan június végén a The Nation hasábjain megírtam, Venezuela bár nincs „a teljes összeomlás állapotában”, mint ahogy The New York Times és más mainstream médiumok állítják, de az ország nagyon súlyos válságon megy keresztül, ami egyre rosszabbodik. A venezuelaiak nem haldokolnak, vagy éheznek, vagy fosztogatnak tömegesen. De sokan, túl sokan, szenvednek. Miért? És mit lehetne tenni ennek a szenvedésnek az enyhítése érdekében, és segíteni Venezuelát újra talpra állni?
Ezeket a kérdéseket nem könnyű megválaszolni. Nem pusztán azért, mert a venezuelai válságnak számos rövid, közép és hosszú távú oka van. Nem is azért, mert a válság okainak és lehetséges megoldásoknak némelyike meglehetősen technikai jellegű. Ennek nehézsége sokkal inkább abban áll, hogy nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, kibogozni a válság „belső” és „külső” tényezőit.
A cikk szerzője szerint Venezuela számára a közeljövő nem sok jóval kecsegtet - Fotó: Marco Bello/Reuters
A venezuelai válság gyötrően nagymértékben saját kormányának köszönhető. Ahelyett, hogy enyhítették vagy megszüntették volna azt, az évek alatt hozott kormányzati lépések – vagy azok hiánya – tovább rontottak a helyzeten. Ugyanakkor a kormány nem légüres térben, hanem ellenséges hazai és külföldi környezetben mozog. Az ellenzék időről időre nyíltan rendszerváltást sürget, amelynek érdekében minden szükséges eszközt bevetnének. Egy politikailag mérgező légkör megteremtésén túl, az elmúlt három év ellenzéki lépései – hogy nem voltak hajlandóak elismerni Nicolás Maduro elnök 2013. áprilisi győzelmét, annak dacára, hogy egyáltalán semmilyen bizonyíték nem utalt választási csalásra; erőszakot gerjesztettek az állami orvosi rendelők ellen, amely során legkevesebb hét civil meghalt; 2014 februárjában újból az erőszakhoz nyúltak, ami 43 ember halálát okozta, akiknek mintegy fele ellenzéki akciók miatt vesztette életét; nemrégiben pedig többször is katonai és külföldi beavatkozásra szólítottak fel – szintén nagyon káros gazdasági következményekkel jártak.
Az Egyesült Államok kormánya nemcsak üdvözli és finanszírozza ezeket az antidemokratikus lépéseket. Azzal, hogy abszurd módon Venezuelát az amerikai nemzetbiztonságra nézve „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nyilvánította, és nyomást gyakorolt a befektetőkre és a bankárokra, hogy tartózkodjanak a Maduro-kormányzattól, a Fehér Ház ellehetetlenítette, hogy Venezuela hozzájusson olyan külföldi pénzekhez és befektetésekhez, amelyekre égető szüksége lenne.
A válság őszinte értékeléséhez ezen aspektusok mindegyikét számba kell venni: a kormány nagy árat követelő hibáit, valamint az ellenzék és az Egyesült Államok destabilizáló akcióit egyaránt. Ha bármelyiket is figyelmen kívül hagyjuk, azzal eltorzítjuk a valóságot, és egy hamis mindent vagy semmit narratívát követünk, amely a válság egészéért vagy a „szocializmust” vagy a „Birodalmat” hibáztatja. Az ilyen narratívák kényelmesek lehetnek azok számára, akik igazolást keresnek az előítéleteikre, de nem segítenek azoknak, akik választ keresnek arra, hogy miért van válságban Venezuela, és hogyan kecmereghet ki belőle.
A válság körvonalai
A válság legfontosabb jellemzői a következők: az elszabaduló, de (még) nem hiperinfláció, amelyet kormányzati források nem hivatalosan az elmúlt tizenkét hónapban 370 százalékra tettek, és amely az IMF becslései szerint 2016 végére elérheti a 700 százalékot; a több éve tartó alacsony és negatív gazdasági növekedés (1,3 százalék 2013-ban; -3,9 százalék 2014-ben, -5,7 százalék 2015-ben és az IMF által becsült -10,1 százalék 2016-ban, amit a Latin-amerikai és Karibi Gazdasági Bizottság -8,0 százalékra becsül az idei évben); az idei 40 százalékos importcsökkenés, ami 2012 óta 60 százalék; a súlyos élelmiszer-, alapvetőcikk- és gyógyszerhiány, amelyek hiánymutatója a becslések szerint 80 százalékos; az olajexportból befolyó bevételek 40 százalékos csökkenése 2015-ben, ami tovább rontotta a már egyébként is súlyos dollárhiányt; az állami és magánszektort egyaránt jellemző nagyarányú korrupció, ami a közpénzek tömeges elszivárgását eredményezi, amelynek mértéke a feltételezések szerint több százmilliárd amerikai dollárra tehető; a lakosság körében egyre növekvő feszültség amiatt, hogy vajon be tudják-e szerezni és ha igen, hogyan a napi túléléshez szükséges dolgokat, illetve az ország jövője miatt; egy növekvő politikai válság, amelyet a kormány általános elutasítása jellemez, miközben azonban nem nő az ellenzék támogatottsága, és a lakosság több mint ötven százaléka azt vallja, hogy nem áll sem a kormány, sem pedig az ellenzék mellett.
A szocialista vörös hering
A mainstream riportokban a venezuelai válság oka egyértelmű: a túlzott „szocializmus”. Ezzel a mitológiai entitással gyakorta hozakodnak elő és használják arra, hogy kifejezzék azoknak a bajoknak a tömkelegét, amelyek állítólag az országot kínozzák, például a diktatórikus kormányzást, a magánszektorral szembeni szüntelen ellenségességet, valamint a fojtogató állami ellenőrzést a gazdaság, a társadalom és az élet minden területe felett. A „szocializmus megölte Venezuelát” tézist hangoztatók azonban sajnos nem vesznek figyelembe három fontos tényt.
Először is azt, hogy Venezuela nem egy diktatúra. A kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV), korábban az Ötödik Köztársaság Mozgalom (MVR), többször is bizalmat kapott az urnáknál, és az 1998 és 2015 között tartott tizenöt nagyobb választásból tizenkettőt megnyert. A kormány tisztán győzött ezeken a választásokon, és azon kevés alkalmakkor, amikor veszített, azonnal elismerte a vereségét, ahogyan ezt tette a tavaly decemberi parlamenti választásokkor is.
A kormányzati lépések nem mindig maradnak kritika nélkül. Azoknak a bírálatoknak például, amelyek azért érték Chávezt és Madurót, amiért beavatkoztak a bírói függetlenségbe, valószínűleg van is némi alapjuk. A Nemzeti Választási Tanács (CNE) sem mentes teljesen a kritikáktól: A CNE nemrégiben kizárt 600 ezer aláírást (a benyújtott közel kétmillióból), amelyeket a Maduro elleni visszahívási népszavazást szorgalmazó petícióhoz mellékeltek, olyan alapon, amely legalábbis néhány esetben kétségesnek tűnik.
Ugyanakkor a megbicsaklások, tologatások és a kormánytisztviselők harcos retorikája ellenére a visszahívási eljárás folytatása jóváhagyást kapott (lásd lentebb). Nem lehet azt mondani – ahogy Honduras, Paraguay és Brazília esetében viszont igen –, hogy Venezuela „alkotmányellenesen változtatna meg egy alkotmányos rendszert, ami súlyosan károsítaná a demokratikus rendjét”. Így aztán Luis Almagrónak, az Amerikai Államok Szervezete főtitkárának néhány hónappal ezelőtti döntése, hogy erre hivatkozva Venezuela ellen az Amerika-közi Demokratikus Chartához fordul, képmutatónak és indokolatlannak tűnik.
Másodszor, bár Venezuela eltávolodott a szabadpiaci kapitalizmustól, gazdasága aligha tekinthető szocialistának. A magánszektor, és nem az állam (még kevésbé a szociális gazdaság) az, ami a gazdasági tevékenység túlnyomó többségét ellenőrzi. 1999 és 2011 között 65-ről 71 százalékra nőtt a magánszektor részesedése a gazdasági életben.
Harmadsorban, a kormány az elmúlt években tanúsított jelentős gazdaságirányítási hibáit nem szabad úgy beállítani, mint annak bizonyítékait, hogy a kormány tizenhét és fél éves regnálása alatt végig rosszul kezelte volna a gazdaságot. Hugo Chávez tizennégy éves elnöksége idején Venezuela tiszteletet parancsoló, évente átlagosan 3,2 százalékos gazdasági növekedést produkált. A 2004-től ez a növekedés átlag 4,1 százalékra nőtt, miután Chávez átvette a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA feletti ellenőrzést, amit egy súlyos gazdasági károkat okozó ellenzéki olajsztrájk kísért.
Egész biztos, hogy ezt a növekedést a 2003-2008 közötti olajárrobbanás tette lehetővé. Mégis ez idő alatt a nem olajhoz kötődő szektor gyorsabban nőtt, mint az olajszektor, és a kormányzati tartalékok növekedtek. Az infláció és a munkanélküliség pedig jelentősen alacsonyabb volt Chávez évei alatt, mint a hivatalba lépése előtti években (a munkanélküliség 2003-tól kezdve csökkent jelentősen). Azonban még ezzel együtt sem lehet tagadni, hogy Chávez számos nagyobb hibát követett el, amelyet most ütnek vissza Venezuelára. Ezek közül kiemelendő, hogy nem kezelte hatékonyan a korrupciót, nem szüntette meg a valutakontrollt, miután az elérte a célját, és nem enyhítette Venezuela szélsőséges olajtól való függését.
A kormány tett egy sor olyan lépést, amelyekre ráhúzható a „szocialista” jelző, bár sokkal pontosabb lenne szociáldemokratának nevezni őket. Chávez idején a kormány jelentősen növelte az egészségügyre, az oktatásra és a szociális szolgáltatásokra fordított összegeket. Az élelmiszerekhez, a lakhatáshoz és az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés az állami támogatásoknak és az árszabályozásoknak köszönhetően részben megszűnt árucikknek lenni. Ez a szegénység, az egyenlőtlenség és gyermekek alultápláltságának drámai csökkenéséhez vezetett, sokkal többen jutottak el az iskolákba és az egyetemekre, a nyugdíjasok száma pedig megnégyszereződött.
A kormány egyúttal kiterjedt szervezkedésbe és mozgósításba kezdett a népi rétegek körében, hogy megpróbáljon „részvételi és protagonisztikus demokráciát” építeni. Ennek eredményeképpen több tízezer alulról szerveződő szervezet jött létre az ország minden pontján. A bírálók szerint ezek a szervezetek kirekesztőek és az államnak és a kormányzó pártnak vannak alárendelve. Azonban saját magam és mások kutatásai is azt mutatják, hogy a valóság ennél sokkal összetettebb, mivel a népi mozgalmak visszautasítják a kormány ellenőrzését, és egy lenyűgöző fokú, ha mégoly törékeny is, néphatalmat szorgalmaznak. Végezetül a kormány földreformot vezetett be, és több mint ezerkétszáz céget államosított, amelyek közül többet munkásellenőrzés alá rendelt.
Ezek a szocialista/szociáldemokrata lépések okozták volna a jelenlegi válságot, ahogyan ezt a kritikus hangok állítják? Ha igen, akkor ez nemcsak a szocializmus, de a szabadpiaci kapitalizmus minden alternatívájának képtelenségét mutatja? Három érvet szoktak felhozni. Először is azt, hogy a népi rétegeknek kedvező szociálpolitikák fenntarthatatlanok voltak, mivel azokat a magas olajbevételek tették lehetővé. Amint ezek a bevételek elapadnak, ahogyan ez most is zajlik, az állam a szociális szolgáltatásokra, miként szinte minden másra fordított kiadásai is csökkennek. A második érv az, hogy az állam szociális kiadásai túlzottak voltak, és közvetlenül hozzájárultak a mostani válsághoz azzal, hogy elvonták a PDVSA profitját az olajtermelésben szükséges befektetésektől. (2011-ben 49 milliárd, 2014-ben pedig 57 milliárd dollár olajbevételt fordítottak a szociális kiadások fedezésére.) A harmadik érv az, hogy az árszabályozás és kisajátítással való fenyegetés megfojtotta magántermelést, és ellehetetlenítette a magántermelők működését, mivel számos termék árát az előállítási költség alatt határozták meg.
Ezeket az érveket nem lehet teljes egészében félresöpörni, de jelentősen árnyalni kell. A kormányt jelenleg érő pénzügyi csapások – a valutatartalékok az elmúlt évtized a legalacsonyabb szintjén, 12 milliárd dollár alatt vannak, úgy hogy az elmúlt 18 hónapban a felükre estek vissza, 2010 óta pedig közel kétharmaddal – rávilágítanak arra a gondatlanságra, amellyel Venezuela az olajipar virágzását kezelte. Az olajtermelés az elmúlt három évben tapasztalt visszaesése azt jelzi, hogy van abban valami, hogy a kormánynak több olajbevételt kellett volna visszaforgatnia a PDVSA-ba, és kevesebbet költeni másra. A Bloomberg arról számolt be, hogy a Nemzetközi Energiaügynökség szerint a jelenlegi termelés-visszaesés fő oka, hogy nem tudják kifizetni az olajjal kapcsolatos szolgáltatásokat nyújtó vállalatokat. Azzal is nehéz érvelni, hogy a termelőktől azt kellene várni, hogy úgy is folytatják a termékeik gyártását, hogy azokat veszteséggel kell eladniuk.
Azt viszont el lehet mondani, hogy Venezuelát érő jelenlegi csapások kevésbé a túlzott szociális kiadások és a fojtogató szabályozások miatt, mint inkább a kormányzati politikák általában vett következetlen, illetve a szakpolitikák rugalmatlan végrehajtása miatt következtek be. Ha a szocializmus alatt egy olyan rendszert értünk, amelyben a dolgozók és a közösségek (és nem a bürokraták, politikusok és a jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók) gyakorolnak hatékony demokratikus kontrollt a gazdasági és politikai döntéshozás felett, akkor úgy tűnik, hogy Venezuela nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmustól szenved. Ki tagadhatná, hogy Venezuela sokkal jobb helyzetben lenne, ha az a több százmilliárd dollár, amelyet a hírek szerint a korrupció eltüntet, inkább a szervezett közösségek kezében maradna? Alulról szerveződő, és közösségi élelmiszer-termeléssel és -terjesztéssel foglalkozó venezuelai aktivistákkal készített interjúkból az derült ki, hogy a gazdasági tevékenységek népi ellenőrzése sokkal kevesebb korrupciót eredményez, mint az állami és a magánellenőrzés. Ennek az az oka, hogy a szervezett közösségek kollektív ellenőrzést gyakorolnak, amely sokkal magasabb szintű átláthatóságot és elszámoltathatóságot biztosít.
Azzal az érvvel szemben, hogy az árkontroll és az állami szabályozás siklatta ki a venezuelai gazdaságot, fel lehet hozni ellenérvet: Ahelyett, hogy az árkontrollra és a gazdasági tevékenység állami szabályozására eredendően irracionalitásként (és erkölcstelenségként) tekintenénk, figyelembe kell vennünk azt a speciális kontextust, amelyben az árkontroll és más szabályozások Venezuelában működnek. Hogy ezt megtegyük, először is elemeznünk kell azokat a makro- és mikrogazdasági torzulásokat, amelyeket a valutaválság okozott.
Rossz valutapolitika
A visszaeső olajárak és a főbb szereplők korrupciója ellenére, a venezuelai válság legeslegfőbb oka az, hogy a kormány rosszul kezelte a valutáját. A probléma onnan ered, hogy egymás mellett három különböző valutaváltási árfolyam létezik, és tátongó szakadék van az alacsonyabb két hivatalos árfolyam és a feketepiaci, más néven párhuzamos árfolyam között. Az alacsonyabb hivatalos árfolyam 10 bolivár/dollárban van meghatározva, ami már emelkedés az év eleji 6,3 bolivár/dollárhoz képest. Ez a DiPro névre keresztelt árfolyam a „létfontosságú importtermékek”, például az élelmiszerek, gyógyszerek és a legfontosabb termékek hazai előállításához szükséges alapanyagok, illetve egyes árucikkek és szolgáltatások beszerzésére szolgál. A közelmúltig a törvényes külföldi tranzakciók döntő többségét ezen az alacsonyabb árfolyamon bonyolították le. Van egy második hivatalos árfolyam is (amelyet márciusban vezettek be, felülírva egy korábbi több árfolyamos rendszert), amelyet DiComnak hívnak, és amit március óta egy „irányított lebegtetésben” 200-ról 640 bolivár/dollárra emeltek. Sokan abban bíztak, hogy emiatt megnövekszik majd a DiCom árfolyamon történő tranzakciók száma, de eddig úgy tűnik, hogy az alacsonyabb DiPro árfolyamot még mindig többen használják. Végül pedig ott van egy hullámzó feketepiaci árfolyam, amely hatalmas emelkedésen ment keresztül az elmúlt néhány évben. Ez az árfolyam jelenleg meghaladja az 1000 bolivár/dollárt és 2016 márciusában pedig 1.211 bolivár/dollárral csúcsot döntött.
Az alacsonyabb hivatalos árfolyam és a feketepiaci árfolyam közötti óriási különbség számos súlyos problémát okoz. Először is rendkívüli módon ösztönöz korrupcióra azon vállalkozások és állami/katonai tisztviselők körében, akiknek a kormány az alacsonyabb hivatalos árfolyamon biztosít dollárt. Ezek a vállalkozások és tisztviselők gyakran eladják ezeket a dollárokat a feketepiacon, hogy szemérmetlenül nagy profitra tegyenek szert. Másodszor, az, hogy a dollárok az import helyett az illegális feketepiaci kereskedelembe vándorolnak, súlyos hiányok kialakulását és az import jelentős visszaesését eredményezi. Harmadszor, a törvényes vállalkozások (szemben a szellemcégekkel, az úgynevezett empresas de maletínokkal) termelése a dollár- és alapanyaghiány miatt csökken. Negyedszer, mindez hozzájárul a Venezuelában zajló inflációs-leértékelődési spirálhoz, amelynek következtében az infláció egyre csak növekszik, még akkor is, ha a bolívár tényleges értéke zuhan.
Venezuela jelenlegi valutarendszere 2003-ig nyúlik vissza. Azért hozták létre, hogy gazdaságilag pusztító hatású 2002-2003-as olajsztrájk és az intenzív politikai polarizálódás idején megakadályozzák a tőkekivonást. Akkoriban ez egy érzékeny lépésnek számított. A legtöbb, köztük sok a kormánnyal szimpatizáló közgazdász azonban úgy véli, hogy a valutakorlátozásokat csupán néhány évig kellett volna fenntartani. A tőkekivonás veszélyének csökkenésével a valutát engedni kellett volna lebegni a dollárral szemben, ahogyan ez 2003 előtt volt, és ahogyan ez a legtöbb országban van.
Mark Weisbrot, a[z amerikai] Gazdasági és Politikai Kutatóközpont társigazgatója évek óta mondja, hogy a kormánynak vissza kellene állítania a valuta szabad lebegését, mert ez lenne a legjobb módja a jelenlegi válság legyőzésének. Ha ez megtörténne, az azonnal megszüntetné a korrupció egyik legnagyobb ösztönzőjét, és viszonylag gyorsan enyhítené a hiányokat, növelné az importot, és fokozná a termelést. Nagyon fontos kérdés, hogy a kormány miért nem oldja fel ezt a korlátozást. Számos tényezővel magyarázható ez. Először is a kormány attól tarthat, hogy a leértékelődés még nagyobb inflációt okozna. Sok megfigyelő véli úgy azonban, hogy ez a félelem eltúlzott; szerintük Venezuela már így is egy de facto leértékelődéstől szenved. A leértékelődés ebből a szempontból segítene rendbe tenni a gazdaságot.
A második magyarázat, amelyet nehéz alátámasztani, ugyanakkor nagyon is valószínűnek tűnik, az, hogy az államon belüli és kívüli a jelenlegi rendszerből hasznot húzó befolyásos érdekek – különösen a magas rangú katonatisztek és az importvállalkozások – akadályozzák a változást. Maduro azon vágya, hogy a tábornokok elégedettek legyenek – hogy ne törődjenek a puccsra való ellenzéki felhívásokkal – magyarázhatja azt, hogy a kormány miért ilyen őrjítően hajthatatlan a valuta leértékelését illetően. A harmadik tényező az, hogy a leértékelés nem könnyű vállalkozás, ami pontos végrehajtást igényel, hogy ne okozzon pánikot az emberek körében. Ezért a Venezuelában jelenleg uralkodó félelem és bizonytalanság, ami nagymértékben köszönhető az Egyesült Államok és az ellenzék destabilizáló akcióinak, is minden bizonnyal hozzájárul ahhoz, hogy Maduro nem cselekszik.
Az ördög ürüléke
„Az olaj az ördög ürüléke. (…) Tíz-húsz éven belül meglátják. Az olaj fog minket romlásba dönteni.” – Juan Pablo Pérez Alfonzo venezuelai politikus, az OPEC társalapítója
Ami egyszer felmegy, annak le is kell jönnie. Ahogyan ez igaz a gravitációra, úgy igaz az olaj árára is, amelyből Venezuela a világon a legnagyobb készletekkel rendelkezik. Miután történelmi mélységekbe zuhant az 1990-es évek végén, az olajár 2003-tól kezdve ismét emelkedni kezdett. Ez a globális (a kínai és az indiai növekedés által okozott) nyersanyag-robbanásnak, illetve annak volt köszönhető, hogy Chávez új életet lehelt az OPEC-be. 2005 és 2008 között, valamint 2009 közepétől 2014-ig az olaj ára különösen magas volt, a hordónkénti 80-100 dollár között mozgott, 2008 júniusában pedig elérte a hordónkénti 152 dolláros rekordmagasságot. Ezekben az években Venezuela hatalmas olajvagyont halmozott fel, amit abba az óriási társadalmi fejlődésbe csatornáztak be (szó szerint), ami Chávez idején lezajlott.
A magas olajár elfedte Venezuela extrém olajfüggőségének veszélyeit, mivel az olaj az ország exportjövedelmeinek 96 százalékát és a kormányzati bevételek mintegy felét teszi ki. 2014 júniusa és 2016 januárja között az olajár több mint kétharmadával esett vissza, hordónkénti több mint száz dollárról harminc dollár alá. Január óta egy kicsit növekedett, májusra közel ötven dollárra, de az elmúlt hetekben valamivel negyven dollár fölé csökkent megint. A süllyedő olajárak minden körülmények között ártanának Venezuelának, de az alacsony árak hatása úgy különösen pusztító, hogy egybeesik a valutaválság által okozott károkkal.
Venezuela extrém olajfüggősége nem új keletű probléma. Ezért nem lenne tisztességes az egész mostani helyzetet Chávez (vagy Maduro) nyakába varrni. Mindazonáltal Cháveznek kétségtelenül nagy a felelőssége ebben. Venezuela az olajból befolyt exportbevételeinek százalékos aránya 1998, vagyis Chávez megválasztásának éve és a jelen pillanat között 68,7 százalékról 96 százalékra nőtt. Chávez gyakran beszélt a venezuelai gazdaság diverzifikációjáról, de a gyakorlatban nem sokat tett ennek megvalósításáért. A jövőbeli válságok elkerülésének érdekében Venezuelának muszáj komolyan elkezdenie lépéseket tennie ebbe az irányba. Máskülönben Pérez Alfonso figyelmeztető szavai elkövetkezendő évtizedek sokaságában fognak beigazolódni.
A korrupció kezelésének kudarca
A kormány harmadik nagy kudarca, a jelenlegi valutaválságon és az olajfüggőségen kívül, az, hogy nem hajlandó és/vagy nem képes hatékonyan kezelni a korrupciót. 2015-ben a Transparency International Venezuelát a világ tizedik legkorruptabb országaként határozta meg (a vizsgált 167 országból). Ennél talán még fontosabb (tekintve, hogy ez az osztályozás állítólag objektív, de valójában politikai szempontból történik), hogy a venezuelaiak többsége is nagy problémának tartja a korrupciót. Egy 2015. júniusi interjúban Roland Denis forradalmi aktivista, aki 2002-2003-ban Chávez tervezési és fejlesztési miniszterhelyettese volt, lesújtó képet festett a venezuelai államot átjáró korrupcióról. Denis szerint a korrupcióban érintett tisztviselők száma „nem négy vagy öt, hanem (…) százakra tehető, akik létrehozzák saját együttműködői hálózatukat és frontembereiket.” Hosszú azoknak az intézményeknek a listája, amelyek Denis szerint részt vesznek a korrupcióban, és többek között ezek vannak rajta: a Corpolec, az állami elektromos vállalat; a CANTV állami telefontársaság; a lakhatási misszió; az élelmezésügyi minisztérium; a SENIAT, a venezuelai adóhivatal; a Venezuelai Központi Bank; a CADIVI, a valutakorlátozásokért felelős intézmény; a SIDOR, az állami tulajdonú acélgyár; és az állami olajvállalat, a PDVSA. Denis számos, külföldi és hazai, magáncéget is felsorol, amelyekről ugyan nem tudja bizonyítani, de gyanítja, hogy komolyan érintettek a korrupcióban, például ezek: a General Motors; a Polar, Venezuela legnagyobb élelmiszer- és sörgyártó vállalata; a Toyota; a Colgate; gyógyszergyártó vállalatok; autógumi gyártó vállalatok, és mások. Denis csak a valutakorlátozás manipulálásával elvesző pénzmennyiséget 300 milliárd dollárra teszi, és azt mondja, hogy a korrupció okozta teljes veszteség ennél sokkal több lehet.
Chávezt először azért választották meg, mert a venezuelaiakat undorította az 1980-as és az 1990-es évek növekvő korrupciója. Ezért ironikus, és követői számára nyilvánvalóan kiábrándító, hogy a korrupció Chávez alatt új magaslatokba emelkedett. Kézenfekvő magyarázatot ad arra, hogy miért nem sikerült neki ezzel megbirkóznia, az az elterjedt vélekedés, hogy a venezuelai korrupció nagy részében érintett a katonaság, különösen a magas rangú tábornokok. Sok venezuelai véli úgy, hogy Chávez szemet hunyt azoknak a katonatiszteknek a korrupciója felett, akik hűségesek voltak hozzá a 2002-es puccs idején és utána. Maduro e téren elkönyvelhető kudarcának valószínűleg más oka van: politikai és intézményi gyengesége, és az, hogy az országot naponta megrázó rengések közepette maga mellett kell tartania a hadsereget.
Bármi is rá a magyarázat, Chávez és Maduro közös kudarca a korrupció gyökeres kitépésében, három negatív következménnyel járt. Először is természetesen azzal, hogy az állami forrásokat óriási veszteségek érik. Másodsorban azzal, hogy emberek elveszítették a bizalmukat az állami intézményekkel szemben. A harmadik pedig az, hogy Chávez és Maduro politikai lehetőséget teremtett az ellenzéki politikusok számára, akik jogosan (még ha sok esetben is képmutató módon, mivel a múltban/jelenben ők maguk is vélhetően érintettek voltak/vannak a korrupcióban) azzal vádolják a kormányt, hogy nem védi meg az ország vagyonát és az állami intézmények integritását.
A gazdasági háború
A venezuelai kormány azzal magyarázza az ország jelenlegi problémáit, hogy a magánvállalkozások és az Egyesült Államok kormánya „gazdasági háborút” folytatnak a kormány ellen, szándékosan okoznak hiányokat és gazdasági problémákat, hogy meggyengítsék kormányt. Az ellenzék, a nyugati mainstream sajtó és az Egyesült Államok kormánya tisztán propagandának minősítve elutasítja ezt az állítást. Hogyan tudunk eligazodni ezek között az ellentétes vélemények között?
A kormány azon állítása, miszerint ez a gazdasági háború a jelenlegi válság fő vagy kizárólagos oka, nem pontos. Mindazonáltal egyértelmű bizonyítékok mutatják, hogy a gazdasági háború valós, és ez az egyik tényező, ami a jelenlegi válság mögött áll. Ez arra utal, ahogyan kormánypárti források is állítják, hogy párhuzamok fedezhetőek fel a jelenlegi helyzet és az 1970-es évek eleji chilei válság között, amelyet Richard Nixon és Henry Kissinger azon mesterkedései idéztek elő, amelyekkel el akarták érni, hogy „a gazdaság felsikoltson”, hogy így gyengítsék Salvador Allendét.
A gazdasági háborúnak három összetevője van. Az első, hogy a kormánnyal szemben álló magántermelők felhalmozzák az élelmiszereket és az alapvető cikkeket (például a vécépapírt, a fogkrémet, a lisztet stb.), hogy hiányokat és ezáltal népi elégedetlenséget idézzenek elő, különösen a választások előtt. Bizonyítékok támasztják alá, hogy számos alkalommal ez történt, így például a 2002-2003-as olajsztrájk idején és a 2007. decemberi alkotmánymódosításról szóló népszavazás előtt, ami (talán nem véletlenül) Chávez első nagy választási veresége lett. Azután, hogy a PSUV elvesztette a 2015. decemberi parlamenti választásokat a közösségi média beszámolt olyan esetekről, hogy bizonyos korábban hiánycikknek számító termékek újra megjelentek a boltok polcain. Idén júniusban Myriam Giménez, egy Carora városában élő chavista aktivista ezt mesélte nekem: „Azt szoktuk mondogatni, hogy a fekete bab miatt vesztettük el a [2015. decemberi] választásokat. A választások előtti hetekben sehol sem lehetett fekete babhoz jutni.” A választások után, mondta Giménez, a fekete bab újra megjelent.
A Venezuela gazdaságát károsító gazdasági háború második elemét az Egyesült Államok kormányának akciói jelentik. Ennek leglátványosabb (de semmi esete sem az egyetlen) közelmúltbeli példája Obama elnök 2015. március 9-én kiadott elnöki rendelete volt, amelyben az állt, hogy „a venezuelai helyzet szokatlan és rendkívüli fenyegetést jelent az Egyesült Államok nemzetbiztonságára és külpolitikájára nézve.” Ez az idén márciusban megújított rendelet szankciókkal sújtott hét magas rangú venezuelai kormányzati tisztviselőt, akiket az emberi jogok megsértésével és korrupcióval vádolnak.
Érdemes kiemelni, hogy amikor ez történt, Venezuela kormányellenes ellenzéke elutasította a „rendkívüli fenyegetés” kifejezést, és kijelentette, hogy „Venezuela nem jelent fenyegetést semelyik ország számára.” Az Egyesült Államok szankcióinak nyilvánvalóan van közvetlen hatásuk is egy országra vagy az országon belüli tisztviselőkre. Azonban ezeknél még fontosabbak azok a közvetett hatások, amelyek, ahogyan Mark Weisbrot is kiemelte, olyan üzenetet küldenek a külföldi befektetők felé, hogy az érintett ország talán nem biztonságos hely a befektetésre. Weisbrot megjegyzi, hogy azok a külföldi „pénzügyi intézmények, amelyek Venezuela aranyára pályáztak (…) pár évvel ezelőtt, elálltak ettől.” Alex Main, a Gazdasági és Politikai Kutatóközpont nemzetközi politikáért felelős magas beosztású munkatársa szerint: „A pénzügyi szektorban mozgó kapcsolataim észrevették, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma határozottan sürgette a befektetőket és a bankárokat, hogy ne adjanak hiteleket a Maduro-kormánynak. Az Egyesült Államok venezuelai tisztviselők elleni közelmúltbeli szankciói szintén azt a célt szolgálják, hogy visszatartsák az amerikai és európai bankokat attól, hogy üzleti tevékenységet folytassanak Venezuelával.” A nemrégiben tett amerikai lépések jelentős és igen káros hatást gyakorolnak most, amikor Venezuelának kétségbeesetten szüksége van a dollárokra. Washington azonban megakadályozza, hogy hozzájusson azokhoz, amivel nem is nagyon titkolja, hogy támogatja Venezuela kormányellenes ellenzékét.
A gazdasági háború harmadik összetevője az ellenzék rendszerváltást szorgalmazó, gyakorta erőszakos fellépésének gazdasági és pszichológiai ára. Nehéz megbecsülni, hogy az olyan erőszakos tüntetések, mint amelyekre 2014 februárjában-áprilisában került sor, mekkora károkat okoznak a gazdaságnak. 2014 márciusában a kormány azt állította, hogy az ellenzéki úttorlaszok „60 százalékkal csökkentették az alapvető cikkek utánpótlását”. A New York Times egy 2014. áprilisi szerkesztőségi cikkében pedig Maduro elnök ezt írta: „Ezek az erőszakos akciók sok millió dolláros károkat okoztak.” Én nem találtam hitelt érdemlő független becslést a február-márciusi tüntetések által okozott gazdasági károkról. Ugyanakkor a venezuelai kormány becslései nem tűnnek irreálisnak. Az állami fenntartású orvosi rendelők és más közintézmények ellen irányuló, és az állami tulajdonban kétségtelenül komoly károkat okozó tüntetések, a közvetlen anyagi károkon túl, a közvéleményben is jelentős, de nehezebben megbecsülhető pszichológiai árat követeltek. A félelem és a bizonytalanság jelenleg uralkodó légkörében nem kis része van az ellenzék akcióinak. Ez szinte biztosan hozzájárul ahhoz, hogy a kormány nem hajlandó meghozni az olyan szükséges új, de ennélfogva bizonytalan politikai lépéseket, mint a valuta szabad lebegtetése, ami csak akkor lehet sikeres, ha a kormány képes bizalmat ébreszteni a lakosságban.
Komor jövőkép
Noha fájdalmas ezt számomra leírni, de kevés okát látom az optimizmusnak Venezuela közeljövőbeli kilátásait illetően. Ennek fő oka az, hogy a kormány továbbra sem mutat szándékot a valutaválság kezelésére. Annak reménye, hogy a kormány bevezeti a bolivár szabad lebegtetését, augusztus első hetében szertefoszlott, amikor Maduro leváltotta Miguel Pérez Abad iparügyi és kereskedelmi minisztert. Februári kinevezése óta Pérez Abad folyamatosan a szabad lebegtetést szorgalmazta, és közvetlenül a leváltása előtt jelentette be, hogy arra hatvan napon belül sor is fog kerülni. Leváltásával azonban ez elég valószínűtlenné vált.
Pérez Abad leváltása mellett Maduro Néstor Reverol tábornokot nevezte ki új belügy- és igazságügy miniszterévé. Ez egyből azután történt, hogy az Egyesült Államok vádat emelt Reverol ellen kábítószer-kereskedelem miatt. Maduro elutasította ezeket a vádakat, amelyeket politikai indíttatásúaknak minősített. Azzal, hogy Maduro Reverolt választotta, nacionalizmusát és antiimperializmusát akarja demonstrálni. Sajnos azonban ezt úgy is lehet értelmezni, hogy Maduro továbbra sem hajlandó szembeszállni a hadseregen belüli korrupcióval. Ha erről van szó, akkor ez egy újabb baljós előjel a jövőre nézve.
A kormány mutatott némi elmozdulást a gazdaság diverzifikálása felé. Ezek a lépések azonban erősen vitatottak. A múlt héten a Maduro-kormány bejelentett egy 4,5 milliárd dolláros megállapodást nyolc hazai és transznacionális vállalattal, amelyek külszíni aranybányászatba kezdhetnek Bolívar államban. A kezdeményezés ugyanakkor ökológiai és társadalmi hatásai miatt a venezuelai társadalmi mozgalmak, környezetvédelmi aktivisták és az őslakos közösségek heves bírálatát váltotta ki.
A The New York Times éppen most közölt egy cikket arról, hogy az illegális bányászat fellendülése hogyan járul hozzá a malária riasztó méretű terjedéséhez. Mindazonáltal a kormányzati kezdeményezésnek megvannak a maga támogatói is, köztük van Maduro nagy tiszteletnek örvendő bírálója, Roland Dennis is. Egy az aporrea.org-on (egy kritikus baloldali venezuelai weboldalon) nemrég megjelent cikkében Denis azt írja, hogy nagy és tagadhatatlan hiányosságai ellenére ez a megállapodás támogatandó, mivel előnyösebb jelenleg folyó illegális bányászatnál, amely a negatív következményei mellett semmi hasznot nem hoz a kormánynak. Az új megállapodás lehetőséget teremt a kormány számára, hogy némi plusz bevételre tegyen szert, amire kétségbeesetten szüksége van. Érdemes megjegyezni, hogy Maduro azt ígérte, hogy az üzletből az államhoz közvetlenül befolyó bevételek 60 százalékát szociális kiadásokra fogja fordítani. Az ilyen kijelentések azonban nem lágyítják meg azokat a kritikus hangokat, amelyek azt mondják, hogy a megállapodás figyelmen kívül hagyja a nem kitermelő források fejlesztésének égető szükségét.
A Maduro visszahívására tett erőfeszítések haladnak előre, bár lassabb ütemben, mint ahogy az ellenzék és számos külföldi kormány, köztük az Egyesült Államoké látni szeretné. Augusztus 1-én a Nemzeti Választási Tanács (CNE) bejelentette, hogy az ellenzéknek sikerült összegyűjtenie és hitelesíttetnie a regisztrált szavazók egy százalékának aláírásait, és ezzel a visszahívási folyamat a következő szakaszba léphet: a választópolgárok 20 százaléka aláírásainak összegyűjtése következhet, amelynek sikeressége esetén kiírják a népszavazást. Múlt héten a CNE azt közölte, hogy a legkorábbi dátum, amikor erre sor kerülhet, 2017 februárjának vége. Mivel ez a dátum túl van Maduro elnöki ciklusának felén, veresége esetén, ami valószínűnek tűnik, új választások kiírása helyett Venezuela alelnöke, Aristóbulo Isturíz fogja kitölteni a ciklusát.
Az ellenzék hivatalosan határozottan ellenzi a népszavazás kitolását január 10-e utánra. Ugyanakkor egyes vélekedések szerint számos ellenzéki vezető mégis inkább ezt a forgatókönyvet tartaná kedvezőbbnek, mivel az elkövetkezendő néhány év nagy valószínűséggel rendkívül nehéz lesz, függetlenül attól, hogy ki van hatalmon. Ha a Maduro-kormány maradna hivatalban, akkor neki kellene megfizetnie ennek az árát. Az ellenzék pedig így jól felkészülhetne a 2019-es elnökválasztások megnyerésére. Meg kell jegyezni, hogy bár az ellenzék (nyilvánosan) kárhoztatni fogja a kormányt, ha a visszahívási népszavazásra nem kerül sor idén, az ellenzéki vezetők több hónappal később kezdtek bele a visszahívási kampányba. Így az ellenzéknek is van némi felelőssége a csúszásban.
Vajon egy új kormány, akár most, akár 2019-ben, segítene megoldani a venezuelai válságot? Természetesen még azt is nehéz megjósolni, hogy mi fog történni a következő hónapokban, nemhogy években. Ugyanakkor nem sok bizonyíték mutat arra, hogy egy ellenzéki kormány jobb képességű lenne, mint Maduróé. Amióta megnyerték a 2015. decemberi parlamenti választásokat, az ellenzéki vezetők semmilyen tervet nem mutattak be a válság kezelésére. Júniusban Sucre megye polgármestere és a Primero Justicia (az egyik legnagyobb ellenzéki párt) egyik felső vezetője, Carlos Ocariz önkormányzatának egyik magas rangú tisztviselőjét kérdeztem az ellenzék terveiről. Egy közhellyel válaszolt: „Nem lehetséges gazdasági változás politikai változás nélkül.” A chavisták úgy vélik, hogy az ellenzék azért vonakodik felfedni valódi terveit, mert azok nagyon népszerűtlenek lennének; azt pletykálják, hogy a gazdaság teljes privatizációjára készülnek, és fájdalmas megállapodást kötnének az IMF-fel. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy Venezuelának ilyesfajta lépésekre lenne szüksége ahhoz, hogy egyenesbe jöjjön.
Sajnos jelenleg szenvedő venezuelaiak számára a jövő nem tűnik túl fényesnek.
Írta: Gabriel Hetland, a latin-amerikai, karibi és latino tanulmányok tanársegédje a New York Állami Egyetemen (SUNY)
Megjelent: The Nation, 2016. augusztus 17.
Fordította: Latin-Amerika Társaság