Dr. Emily Morris a kubai gazdaságot elemző cikkének negyedik része.

III. Újrastrukturálódás

Mivel az USA embargója elzárta Kubát a többi ex-KGST tagország felé irányuló finanszírozástól, a szigetországnak rendkívül korlátozott forrásokból kellett egész új iparágakat teremtenie. A tőkebefektetés szintje, mely több mint 85 százalékkal zuhant 1990 és 1993 között, továbbra is rendkívül alacsony maradt. A nemzeti jövedelemre vonatkozó hivatalos adatok szerint a beruházási ráta 2012-ben is csak az 1990-es szint fele – a GDP-hez viszonyítva 10 százalék – volt, miközben a többi ex-KGST tagország átlaga 20-25 százalék körül mozgott. Ezzel az alacsony beruházási rátával még meglepőbb, hogy a kubai GDP helyreállása és növekedése egy szinten maradt a „rendszerváltó országokéval”. A politika célja a devizatartalék felhalmozása volt új exportiparágak fejlesztése által, ami csökkentette az élelmiszer- és energia-importot, új piacokat tárt fel és alternatív külső finanszírozáshoz jutott, mindezt az USA szankciók korlátain belül. A rendelkezésre álló források alapján elért restrukturálódás relatív sikerét az állam „csak a nyerteseket választjuk” politikájának lehet tulajdonítani.

Beruházás-élénkítés

A szankciók miatt a közvetlen külső beruházás (IED) kínálta a legolcsóbb, és sokszor az egyetlen lehetőséget arra, hogy Kuba keményvalutához jusson. Továbbá lehetővé tette a kubai tisztviselők számára, hogy Külföldi Részvénykontroll Hivatalának megkerülésével zárt ajtók mögött tanácskozhassanak külföldi partnereikkel. Szembeszálltak a befektetők bizalmatlanságával, a kubai kormányon belüli vonakodással – „a külföldi befektetés nem nagyon tetszik”, mondta ironikusan Fidel a PCC 1997-es kongresszusa előtt, mielőtt rátért volna megindokolni fontosságát, és a kubai jogi, pénzügyi és technikai struktúrák átalakításának szükségességét. 1990 után a közvetlen külföldi beruházást érintő politika átalakult, alkalmazkodva az adott korlátokhoz. A hozzáállás, a szabályozás, a számvitel, az elbírálás, a biztosítások és a munkaerő átalakításának folyamata abban a pillanatban kezdetét vette, amikor Kuba elvesztette KGST-n belüli partnereit. A külföldi magánvállalatok részvételével alakult vegyesvállalatokat 1982-ben legalizálták, és 1988-ban próbálták ki őket először; de válaszként az új egyezmények iránti sürgető szükségszerűségre, 1991 végére már ötven ilyen alakult. Egy 1992. júliusi alkotmánymódosítás megváltoztatta a kötelező állami tulajdon meghatározását, mely onnantól kezdve kizárólag az „alapvető” termelőeszközöket érintette; 1995-ben a külföldi befektetésekre vonatkozó törvény tovább tisztázta a szabály hatósugarát. De miközben a cél új beruházások vonzása volt, a kubai állam nem mondott le az ellenőrzésről. Továbbra is korlátok közé szorítja a közvetlen külföldi beruházás lehetőségeit, és az állami tulajdon külföldi tulajdonba történő bármilyen nagymértékű átruházása megköveteli, hogy a Minisztertanács Végrehajtó Bizottsága meggyőződjön arról, hogy „hozzájárul a gazdaság növekedéséhez és a fenntartható fejlődéshez, az ország függetlenségének és szuverenitásának alapján”, az új tőke, új piacok, új technika és új vezetési tapasztalatok révén. Ezen jóváhagyás eseti jellegű, a fennálló politika átértékelésével az utóbbi években több ilyen ajánlatot is elutasítottak. Következésképp a szabályozás biztosítja, hogy a közvetlen külföldi beruházás előtti nyitás az államszocialista gazdasági irányítás ellenőrzése alatt maradjon. Az IED politikája a fennálló körülmények változásaival párhuzamosan módosult. 1990 elején késlekedésből és félreértésekből kifolyólag több lehetőség is kútba veszett; mihelyt rájöttek a problémák okára, a hatóságok igyekeztek egyszerűsíteni az eljárást. 1997-re az import értéke újra elérte a szükséges szintet ahhoz, hogy az égető devizahiány mérséklődjön, miközben a Helms-Burton törvény továbbra is elriasztotta a külföldi befektetőket. Ezért a PCC 1997-es kongresszusán az IED-t nem liberalizálták tovább, csak a fennálló formát szentesítették, és pontosították, hogy mindenekelőtt az infrastruktúra, a bányászat és az energetikai fejlesztés szektorában szükséges külföldi tőkét keresni. Ezt nagy elmozdulás követte a nagyobb projektek felé, mely azzal járt, hogy a kisebb befektetőkkel kötött megállapodások nem kerültek meghosszabbításra. Habár a kubanológusok panaszkodtak a politikai változtatásra, a külföldi közvetlen beruházások felé irányuló stratégia változtatás nélkül fennmaradt. Miközben a vállalatokkal kötött megállapodások évi átlaga az 1991-1997 közötti 40-ről az évtized végére átlagosan évi 25-re zuhant, a nagyobb volumenű szerződések azt jelentették, hogy a nettó tőkebeáramlás az 1993-1996 közötti átlagos évi 180 millió dollárról 1997-2000 között évi átlag 320 millióra emelkedett. Szintén ekkor privatizáltak első alkalommal kubai állami részvényeket; 1999-ben egy francia vállalat, az Altadis, megszerezte a Habanos – a kubai szivar nemzetközi terjesztője – részvényeinek 50 százalékát 500 millió dollárért, és szintén ekkor jött létre az első teljesen külföldi tulajdonú vegyesvállalat, egy panamai vállalat által építtetett 15 millió dolláros erőmű birtokosa. 2001 és 2008 között, a „terror elleni háború” időszakában, az IED politikáját újra érintette az USA-val való kapcsolatok romlása – Kubát még a Reagan adminisztráció nyilvánította „terrorizmust támogató államnak”– a monitorozások és a bírói eljárások szaporodása miatt. Ifjabb Bush létrehozta a „Kubai Rendszerváltó Projektet” egy posztkommunista Kuba megtervezésére, és az Államtitkárság tovább növelte erőfeszítéseit az USA szankciók megsértőinek kiszűrésére és megbüntetésére, lelohasztva a külföldi vállalatok érdeklődését. 2004-ben Washington százmillió dolláros büntetést rótt ki az UBS svájci bankra, mert dollárbankjegyeket adott át Kubának. Kubai válaszként beszüntette a dollár használatát nemzetközi tranzakcióiban, habár 10 százalékos felárral azt továbbra is be lehetett váltani CUC-ra. Ezzel egy időben felvirágoztak Kuba és Venezuela kapcsolatai. Hugo Chávezt, akkor még az ellenzék vezéreként, 1994-ben hívták meg először Kubába. Chávez 1998-as választási győzelme, de különösen a 2002-es ellenzéki sztrájk és az ellene irányuló puccskísérlet után a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatok tovább erősödtek, mely a 2004. decemberi kétoldalú egyezményhez vezetett: ennek értelmében Venezuela napi 53 ezer gallon olajat biztosított kubai szakértők, egészségügyi dolgozók és tanárok munkájáért cserébe. 1990 óta első alkalommal jutott Kuba kereskedelmi preferencián keresztül számottevő finanszírozáshoz, a beruházások emelkedtek, és a GDP is növekedni kezdett, 2005-2007 között elérve az évi 10 százalékot. Venezuelával együtt Kuba is alapító tagjává vált az új kereskedelmi egyezménynek, az ALBA-nak – „Amerikánk Népeinek Bolivári Szövetsége” – ami magába foglalta Bolíviát, Ecuadort, Nicaraguát és négy kis karib-tengeri államot is. Az átlagos évi exportbevétel 2005 és 2007 között 30 százalékkal nőtt, a megelőző évtizedét kilenc százalékkal felülmúlva. Habár a nemzetközi tőke áramlására vonatkozó kubai statisztikák szűkösek, a rendelkezésre álló bizonyítékok megerősítik, hogy a termelés és a nemzetközi kereskedelem radikális átalakítását viszonylag csekély finanszírozással sikerült elérni. Összehasonlítva a volt kelet- és közép-európai volt KGST-országok négy százalékos átlagával, a Kubai IED az 1990-es évek közepén a GDP egy százalékát tette ki. Havannának azonban sikerült nagy hatásfokon hasznosítania minden beérkező dollárt a pályázók szelektálása és a közvetlen megállapodások által. Kétségtelen, hogy Kubának a nemzetközi piacba való visszailleszkedése egy maroknyi vállalat vezető szerepe mellett sikerült. A 4-es és 5-ös ábra hangsúlyozza a kubai gazdaság átalakulásának és 1990 utána magához térésének szűk bázisát: a 4-es ábra mutatja a növekedés, és az 1990 utáni átalakítás négy alapvető forrását: elsőként az 1990-es években a turizmus, majd a nikkel és az energia, a következő évtizedben pedig a professzionális szolgáltatások exportja vált meghatározóvá. A KGST-n belül az exportbevételek 73 százaléka a cukorból származott, míg a kereskedelmi deficit kétmilliárd dollár körül mozgott.

Külkereskedelem 1990-2012 között

2012-re a cukor mindössze három százalékát tette ki az exportbevételeknek, miközben a fejlődő turizmus, nikkel, olajfeldolgozás és szolgáltató szektor elég jövedelmet termelt a külkereskedelmi többlethez, mely a javak és szolgáltatások együtteseként több mint évi egymilliárd dollárt ért el. A turizmus és a nikkelbányászat direkt külföldi magánbefektetések révén lett feltőkésítve; az olajfeldolgozás és a szolgáltatások exportja pedig a 2004-es kubai-venezuelai egyezmény révén. Ez utóbbi jelenti a legnagyobb devizaforrást, a Venezuelába történő szolgáltatás-export jövedelme felülmúlta a 2005 utáni teljes, javakból származó exportbevételt, habár 2008 után a legnagyobb növekedés cienfuegosi olajfinomítóból származott, mely kubai és venezuelai állami vállalatok közös műve volt. A biotechnológia, melyhez nagy reményeket fűztek, egészséges ritmusban növekszik – 2008 és 2012 között megduplázódott az exportja –, de még így is csak az exportbevételek három százalékát teszi ki, vagyis még nem elég erős ahhoz, hogy a gazdaság húzóágazatává váljon. 2012-re a javakból és szolgáltatásokból származó kubai kereskedelmi többlet, a becsült szállítmányokkal együtt, körülbelül kétmilliárd dollárra nőtt, elegendő devizát nyújtva nemzetközi tartalékok felhalmozására, melyet a 4-es ábra becsült nettó külső finanszírozásának negatív szaldója mutat.

Export iránya

Az 5-ös ábra, mely az export földrajzi megoszlását mutatja, feltárja, hogyan orientálódott újra Kuba exportja a javak tekintetében. 1990-ben a kereskedelmi javak 75 százaléka a KGST-tagállamokban került eladásra, de 2012-re ezen országok részaránya öt százalék alá csökkent. 2000 környékére Kubának sikerült elérnie exportpartnereinek példátlan diverzifikálódását, ahol Nyugat-Európa 32 százalékot, az ex-KGST-országok 27 százalékot, Kanada 17 százalékot, Ázsia 12 százalékot, és Amerika többi területe – az USA kivételével, melynek piaca továbbra is zárva van a kubai exportból – körülbelül 10 százalékot tett ki. Ezt követően azonban az egyik partnerrel kapcsolatban nőtt a függőség: 2012-ben Venezuela nemcsak a javak exportja 45 százalékának célpontja volt – a cienfuegosi olajfinomító olajból származó termékeit is beleértve –, hanem sok, nem turizmushoz kapcsolódó szolgáltatásnak is.

Folyt. köv.

Írta: Dr. Emily Morris

Forrás: cubadebate.cu

Fordította: Zolcsák Attila