Amikor az Egyesült Államok hallgatólagos támogatásával 2009 júniusában puccsal megdöntötték a demokratikusan megválasztott elnököt Hondurasban, az amerikai emberek ezt alig vették észre. Aztán amikor az Egyesült Államok növelte a katonai támogatását az ő kis protektorátusában, hogy megerősítse az ott létrehozott új jobboldali rezsimet, az amerikai közvélemény továbbra is kevéssé volt ennek tudatában, és közömbös maradt. És még az sem, hogy egy évvel a puccsot követően Hondurast „a világ legveszélyesebb országának” nyilvánították (ahogyan ma is az), és drogkartellek elleni kampány Mexikóban Hondurast a kábítószerek legfőbb elosztó pontjává tette azok dél-amerikai előállítói és észak-amerikai fogyasztói közötti útvonalán, tudta az amerikaiakat kizökkenteni a nyugalmukból.

Minden figyelmüket Mexikóra irányították, és csőlátásuk némileg érthető. Az Egyesült Államoknak és Mexikónak hosszú és porózus közös határa van, és az amerikaiak attól tartanak, hogy mexikói erőszak begyűrűzik az Egyesült Államokba is – és ha olyan városokra pillantunk, mint Chicago, nehéz azt mondani, hogy ez még nem történt meg. Ezenkívül, ha figyelembe vesszük, hogy Mexikó a második legnagyobb ország Latin-Amerikában, és a mexikóiak teszik ki a bevándorlók többségét az Egyesült Államokban, természetesnek tűnik, hogy az átlag amerikai hajlamos a bevándorlás kérdését „mexikói dolognak” tekinteni.

Azonban most, hogy a Hondurasból és más közép-amerikai országokból érkező gyerekbevándorlók elkezdtek megjelenni Amerika küszöbén, a térség korábban elhanyagolhatónak tartott válságait Barack Obama elnök hirtelen „sürgető humanitárius helyzetté” minősítette.

Azt hiszem igaz, amit mondanak: „Minden politika helyi.”

Az elmúlt néhány hétben a bevándorlásról szóló vita az Egyesült Államokban szinte teljesen elmozdult a gyerekbevándorlókról szóló közbeszéd irányába, akik veszélyekkel teli utat tesznek meg Guatemalából, El Salvadorból és Hondurasból az amerikai-mexikói határhoz. Ez a fordulat akkor kezdődött, amikor Obama elnök június 2-án egy elnöki feljegyzést adott ki, amiben arra kéri a kongresszust, hogy további 1,4 millió dolláros szövetségi keretet különítsenek el ennek kérdésnek a kezelésére. Még a Szövetségi Katasztrófavédelmi Igazgatóságot is megbízta, hogy foglalkozzon a problémával.

Cecilia Muñoz, Obama belpolitikai igazgatója rávilágított, hogy az egyedül utazó bevándorló gyerekek száma 2009 óta növekszik, és a határőrség jelentése szerint a „Közép-Amerikából érkező kísérő nélküli idegen gyerekek elfogása” 92 százalékkal nőtt a tavalyi évben, és a legtöbb gyermek Hondurasból érkezik. Idén már több mint 13 ezer hondurasi gyereket fogtak el a határon, ami sokkal több mint a 2009-ben őrizetbe vett 968. Az idei év számai már most duplái annak, ahány hondurasi gyereket elkaptak az amerikai határon egész 2013-ban. Vita folyik a legutóbbi „hullám” lehetséges okairól, ahogyan azt a kormány nevezi. Egyesek úgy gondolják, hogy a közép-amerikaiak abban a tévedésben vannak, hogy a gyerek bevándorlók, akik az Egyesült Államok földjére lépnek valamiféle amnesztiát kapnak. Obama néhány bírálója azzal vádolja az elnököt, hogy táplálja ezt a hitet azzal, hogy lazán kezelik az Egyesült Államok bevándorlási törvényeit.

Hogy lerombolják azt a képet, miszerint Amerika egy „arany kapu”, látszólag nagyon különböző személyiségek, például republikánus kongresszusi képviselők és a hamarosan reménybeli elnökké váló Hillary Clinton követelik azt az Obama-adminisztrációtól, hogy küldjön világos üzenetet a közép-amerikai embereknek, hogy minden bevándorlót, legyen az akárhány éves, vissza fognak küldeni az anyaországába. Joe Biden alelnököt Guatemalába küldték, hogy ott találkozzon a közép-amerikai vezetőkkel, és tolmácsolja az üzenetet. Ily módon az Egyesült Államok kormánya azt reméli, hogy barátságtalan álláspontja elriasztja majd a leendő bevándorlókat.

De ami mindenki számára világos, aki követi a közép-amerikai állapotokat az az, hogy ezeknek a gyerekeknek nem kell más motiváció ahhoz, hogy több ezer kilométert utazzanak, átkeljenek egy perzselő sivatagon, és szembenézzenek a létező összes emberi veszélyforrással, mint azok a már most is pokoli körülmények, amik az anyaországaikban uralkodnak. Azok a körülmények, amiket pont ugyanaz a kormány támogat és gyakran teremt, amely most a „sürgető humanitárius helyzetet” próbálja orvosolni.

Történetének kezdetétől fogva az Egyesült Államok mindig is inkább uralni igyekezett Közép-Amerikát, mintsem megerősíteni, amit olyan politikák bizonyítanak, mint a Monroe-elv és annak Roosevelt-féle átértelmezése, a megtévesztő „jószomszédi” politika, ami durva diktatúrákat hagyott gyakorlatilag háborítatlanul, a Kennedy-doktrína, ami bármi áron igyekezett harcolni a szocializmussal Latin-Amerikában és a Reagan-doktrína, ami belevetette magát a dolgokba, és párhuzamosan folytatott háborút a terrorizmus és a kábítószerek ellen Latin-Amerikában. Valójában az Egyesült Államok történetének imperialista politikája Latin-Amerikában olyan szégyenteljes, hogy nagyon nehéz volna egyetlen olyan álláspontot vagy lépést mutatni a térségben, ami a latin-amerikai emberek javára történt volna. Az Egyesült Államok Latin-Amerikára, különösen Közép-Amerikára vonatkozó külpolitikájának nettó eredménye túlnyomórészt negatív.

Az Egyesült Államok kormányának elsődleges célja Hondurasban, ahogyan Latin-Amerika többi részén is, az, hogy soha ne jöhessen létre egy az állampolgárai számára biztonságos és virágzó társadalom. A hondurasi kormány egyszerűen az Egyesült Államok üzleti érdekeinek a közvetítője volt, elsődlegesen a United Fruit Company-é, most pedig az amerikai katonai-ipari komplexumé. És mivel Washington forgatókönyve oly’ sikeres volt Hondurasban, ízelítőt kaptunk abból, hogy várhat Közép-Amerikára és azon túlra. A politikusok rendre és békére vágynak, amíg az környezetet teremt az Egyesült Államok kormánya számára, és amíg az ellenőrzése alatt álló kormányok neoliberális politikát tudnak folytatni a térségben, és ki tudják vonni a javakat.

Nem meglepő tehát, hogy Honduras, az eredeti banánköztársaság, és az Egyesült Államok ámokfutásba kezdett kirakatfigurája lehet ma a legnagyobb számú gyerekbevándorló anyaországa. Az Egyesült Államok vérszívó politikája kivéreztette Hondurast.

Ennek a külpolitikának az alkalmazása az, ami létrehozta azt a fajta Közép-Amerikát, ami ma látunk – szegényt és instabilt, gyenge rendszerekkel rosszul felszerelve ahhoz, hogy feltámassza magát. Az Egyesült Államok kábítószer-fogyasztása és kábítószerek-elleni háborúja egyszerre teremtett nagy keresletet és feketepiacot az illegális kábítószerekre, ami az előállításukat, forgalmazásukat és értékesítésüket jövedelmező üzletté tette. Igazából annyira jövedelmezővé, hogy a térség az állampolgárainak semmilyen más utat nem kínál a mélyszegénységből való kitöréshez, ami miatt sokan gondolják úgy, hogy ezért megéri ölni is.

A kemény fellépés nem jelent megoldást az Egyesült Államok legújabb bevándorlási problémájára. Ahhoz, hogy megállítsa a bevándorlást, ha valóban ezt akarja, az Egyesült Államoknak újra élhetővé kell tennie Közép-Amerikát, különösen mivel az Egyesült Államok kormánya volt a fő felbujtó a régióban legalábbis a múlt században. Az Obama-adminisztrációnak és a jövőbeli kormányzatoknak fel kell ismerniük a gyerekbevándorlási válság mögötti társadalmi-gazdasági tényezőket. Washingtonnak rá kell jönnie, hogy nem finanszírozhatja tovább a jobboldali rezsimeket, hogy olyan bűnözői csoportokkal harcoljanak, mint a Mara Salvatrucha és a Barrio 18, amikor ezzel csak azokat a fajta neoliberális politikákat támogatja azokban az országokban, amelyek további nyomort és kétségbeesést váltanak ki, ami miatt a legtöbben csatlakoznak a bandákhoz.

Amit a hondurasi szülők akarnak a gyereküknek, az az, amit minden szülő szeretne a gyerekének: csupán lehetőséget egy tisztességes, egészséges és biztonságos életre. Az amerikai határhoz utazó gyerek bevándorlók nem olyan álmokkal teszik meg az utat, hogy villákat és sportkocsikat vesznek majd, ha odaérnek. Éppúgy jönnek, mint sok millió más bevándorló érkezett az ország alapítása óta: „fáradtan” és „nincstelenül”. Ők „a hontalanok”, a „viharvertek”, a „tömegek, akik szabadságért zihálnak” (utalások a New York-i Szabadság-szobor feliratára – LAT).

Volt idő, amikor Amerika kinyújtotta a kezét az ilyen emberek felé, nem számított hol voltak. Most visszahúzzuk a kezünket, épp amikor gyerek bevándorlók oly’ kétségbeesetten igyekeznek ide, még ha ezért mi is vagyunk a felelősök.

Írta: Hector Luis Alamo, Jr. chicagói író

Forrás: Latino Rebels

Fordította: Latin-Amerika Társaság