Az alábbiakban közöljük az újságíró és médiaelemző Pascual Serrano az El Diarióban május 28-án megjelent cikkének magyar változatát, amelyben Serrano az új „polgári baloldali” párt, a Podemos (Képesek vagyunk rá) európai parlamenti választási eredménye (1,2 millió szavazat, 5 mandátum) kapcsán írt, és amelyben azt fejtegeti, hogy az új mozgalom mit tanult a bolivári forradalomtól. Bár nem kifejezetten latin-amerikai témájú az írás, úgy gondoljuk, hogy sokak számára jelenthet tanulságot Magyarországon is.

Aki járt Caracasban, például 1997-ben, majd öt évvel később visszatért, meglepő változásokat figyelhetett meg. Szegény származású emberek milliói, akik a nagyvárosok peremén lévő bádogvárosokban éltek, akiket nem érdekelt a politika vagy a választások, csak a túlélés a nyomor, a drogok és a bűnözés közepette, most hangos kiáltozások kíséretében mozgósították a szomszédságukat, hogy ezrével vonuljanak Caracas belvárosába, és megvédjenek egyfajta politikát, meglengessék fő érveiket és fegyvereiket, egy könyvet és egy vezetőt, a venezuelai alkotmányt és Hugo Chávezt.

Ha ma körülnézünk Limában vagy Mexikóvárosban, akkor az ottani valóságnál mi sem áll távolabb attól a jelenettől, amit az előbb leírtam Caracas kapcsán. Ugyanakkor Venezuela is ilyen volt Chávez és az általa képviselt venezuelai forradalom megjelenése előtt. Mi történt, ami ilyen társadalmi változásokat idézett elő? Egyszerűen az, hogy több ezer állampolgár, akik nem érezték megjelenítve magukat a politikai rendszerükben, felismerte a lehetőséget a radikális és abszolút változásra. A történelem majd eldönti, hogy volt-e okuk reménykedni, de ők így élték ezt meg.

Nem kérdéses, hogy ez az egyik kártya, amelyet a Podemos vezetői kijátszottak. Tudják, hogy akárcsak Caracasban, emberek milliói nem hisznek a rendszerben, nem mozgósíthatóak, de abban az állapotban vannak, hogy felkelnek, ha meglátják reményt. Ezért nem mutatkozott diadalittasnak Pablo Iglesias az öt európai parlamenti képviselői hely és az egymillió szavazat megszerzése után. Az ő diskurzusa, ellentétben a hagyományos baloldaléval, maximalista. Nem beszél győzelemről két vagy háromszázaléknyi eredményjavításnál, vagy az eredmény megduplázásánál. Akárcsak Chávez, a Podemos is a győzelemről, a rendszer eltörléséről, megdöntéséről beszél. Abba nem fogok belemenni, hogy ez megvalósítható-e vagy sem. Ez a remény és az izgalom keltésének kérdése, mert tudják, hogy az állampolgárok azért szavaznak, hogy nyerjenek, és ne csupán még egy képviselőhöz juttassák a pártot.

A Podemos beszédének sokak számára irritáló kétértelműsége szintén olyasmi, amit a bolivári folyamattól tanultak. Chávez a „harmadik út” választási ígéretével lett Venezuela elnökévé, amiről senki sem tudta, hogy mi az. Évekkel később mert csak beszélni a szocializmusról, a 21. század szocializmusáról, amiről szintén senki nem tudta, hogy mi az.

A történelem tele van olyan politikusokkal, akik baloldali szövegek hangoztatásával kerültek hatalomra, majd felhagytak velük, tehát miért ne történhetne most az ellenkezője? Hatalomra kerülni egy mérsékelt és homályos beszéddel, majd utána megvalósítani mélyen baloldali változásokat. Ez történt Venezuelában, Argentínában és Ecuadorban. Amíg a mi szocialista pártjaink a szocializmus ellenkezőjét valósítják meg, addig Latin-Amerikában, anélkül, hogy szocialistának vagy munkásnak hívnák magukat, többet tesznek a szocializmusért és a dolgozókért, mint nálunk. Nyilvánvalóan nagy választói bizalom kell ahhoz, hogy egy mérsékelt diskurzus végül baloldalivá váljon, de a tapasztalataink nem azt mutatják, hogy azoknak, akik azt állítják, hogy a baloldalon állnak nem pont ehhez hasonló dologra lenne szükségük?

Vegyünk figyelembe néhány ismeretlen tényezőt: elképzelhető, hogy nem lehet hatalomra kerülni néhány alapvetéssel – Julio Anguita (az Egyesült Baloldal korábbi főtitkára) szerint elegendő lenne kiállni az emberi jogokért – és fokozatosan megmutatni, hogy az alagútból kifelé vezető út a baloldali politikában rejlik? Nem a jobboldal az, amelyik egyetemes és vitathatatlan alapvetéseket, és értékeket (igazság, szabadság, jogok, civil társadalom, stb.) hirdetve jut hatalomra, majd utána ezeket az gazdasági és pénzügyi oligarchia szolgálatába állítja? A Podemos vezetői miért nem tudják elkerülni a szélsőbaloldali diskurzust a hatalomra jutás érdekében, és fokozatosan mutatják meg, hogy milyen radikalizmusra is van szükség?

A Podemos szóvivői megléptek egy sor intézkedést, amelyet a hagyományos spanyol baloldal soha nem mert megtenni a választékos modorú médiaszereplések során. A Podemos félredobta az európai politikusok által használt mérsékelt és diplomatikus stílust, amint mikrofon elé kerülnek, és olyan bátor beszéddel nyilvánulnak meg, amely Hugo Chávezt vagy Rafael Correát jellemzi.

Így Pablo Iglesias mindannyiunkat meglepett, amikor két perccel egy beszélgetés megkezdése után egy népszerű rádióállomás műsorában bohócnak nevezte Sánchez Dragót (egy prominens jobboldali értelmiségit). Julio Anguita aligha merne ehhez hasonló hangot megütni.  Nap mint nap láthatjuk, hogy baloldali politikusaink végtelen nyugalommal viselik, ahogyan a másik oldal ál-újságírói teljes büntetlenség mellett támadják őket publicisztikáikban. Az emberek azt szeretnék látni, hogy a politikusok visszavágnak. És ezt láthatták Pablo Iglesiastól a jobboldali héjákkal szemben.

A Podemos szakítása egybecseng a bolivári folyamat korábbi szakításával. Chávez felszólított az úgynevezett negyedik köztársaság eltemetésére (vagyis Venezuela a bolivári forradalmat megelőző politikai rendszerére), Juan Carlos Monedero pedig azt állítja, hogy az átmenetet elcsalták, és szükség vannak annak meghaladására. Ez a beszéd nyilván nehézére esne az Izquierda Unidának, aminek tagja a Spanyol Kommunista Párt, amely részese volt a sok ember számára csalódást okozó átmenetnek.

Nem arról van szó, hogy a Podemos szárnyalása és sikerességéhez vezető taktikája méltánytalanság lenne a baloldal hagyományos munkamódszereivel szemben. Ez egyszerű, hiszen ami működött Venezuelában, és más latin-amerikai országokban, addig nálunk a baloldalon csak néhányan értettek meg bármit is, és arra szorítkoztak, hogy nézték, ahogy Chávezt énekelt és vicceket mondott.

Nálunk, akárcsak Venezuelában, a nyilvánosság nyomásgyakorló szerepe elengedhetetlen a Podemos esetében is – ahogyan Venezuelában ez mentette meg Chávezt a puccsistáktól – hogy továbbra is radikális javaslatokkal álljanak elő rendszerváltással, a pénzügyi hatalmakkal szembeni konfrontációval, a szociális jogokkal és az állam védelmével kapcsolatban, ami az ország gazdasági szuverenitásának védelmezője, és harcoljanak a korrupció ellen és együttműködjenek más baloldali szereplőkkel, akik hasonló változásokat szeretnének. Lehet, hogy sok a hiányosság és ellentét van a programjukban, de az egyértelműen egy érett forradalmi vonalat képvisel. Hiszen Spanyolországban, akárcsak Venezuelában az állampolgárok demokratikus forradalmára van szükség.

És ahogyan annak idején a venezuelai elnök esetében is történt, most jön a reakció a tömegmédia részéről. A Podemosnak itt is tanulnia kell Cháveztől, keménynek maradni, és nem engedni a nyomásnak. Még azokban a médiumokban sem, amelyek akarva-akaratlanul segítették létrehozni a szörnyeteget. Vagy a szépséget, attól függően, hogy honnan nézzük.

Írta: Pascual Serrano

Forrás: El Diario

Fordította: Latin-Amerika Társaság