Az Egyesült Államok a világban betöltött „hegemón” szerepének folyamatos csökkenése más, nagy globális jelentőséggel bíró szereplők felemelkedését eredményezi: egyrészről Oroszországét, Kínáét, Brazíliáét és Indiáét, másrészről egész Latin-Amerikáét, amelyek egy új, többpólusú világrendet hoznak létre.

Az európai gazdasági válság is hozzájárult ahhoz, hogy mindez lehetővé váljon a nemzetközi színtéren, mivel megmutatta az olyan integrációs modellek, mint az Európai Unió és az erős résztvevőkből álló szabadkereskedelmi gazdasági modellek korlátait.

Ebben a helyzetben Nicaragua újra felvetette egy óceánközi átjáró megépítésének lehetőségét, ami Washington gyámsága nélkül kötné össze a Karib-tengert a Csendes- és az Atlanti-óceánokkal.

Milyen lehetőségeket és veszélyeket rejt ez az elképzelés, amiben valószínűleg mindkét ország kormánya által segített kínai és orosz cégek is részt vesznek? Milyen hatása lesz ennek a latin-amerikai gazdaságokra?

A Nicaragua-csatorna projekt kétségtelenül nagyon ambiciózus terv: a Karib-tenger valamint az Atlanti- és Csendes-óceánt összekötő, és becslések szerint 40.000 és 50.000 millió dollárba kerülő építkezés munkálatai 2015 elején kezdődnek. Megjegyzendő, hogy ez nem új projekt, nagyon nem: évszázadokon keresztül keresték a két térség összekötésének lehetőségét, és maga a Nicaragua-csatorna ötlete is felmerült, még a teljes amerikai hegemóniát hozó Panama-csatorna 1914-es megépítése előtt.

Az eddig megismert előrejelzések szerint az egyik legfontosabb különbsége a Panama-csatornával szemben az lenne, hogy a Nicaragua-csatornát nagy hajók is használhatnák. Tehát szélesebb és mélyebb lenne, mint a panamai társa, amelynek közelmúltbeli felújítását „lassúság” is jellemezte, amelynek következtében nem alkalmas új hajók átkelésére.

Milyen hatása lehet ennek a kínai milliárdokból épülő Nicaragua-csatornának? Úgy tűnik, hogy Kína másfajta kapcsolatot akar kialakítani az amerikai kontinenssel a nagyon pozitív (mondanunk sem kell, hogy az ázsiai ország számára) kereskedelmi mérlegeken túl. Eddig nagy különbségnek tűnik az, hogy Washington katonai bázisokat is létesített a kontinensen, például Kolumbiában és Peruban, viszont a jelek szerint Kína nem akar „katonailag jelen lenni” Latin-Amerikában, ahogyan azt egyesek állították az alapján, hogy Amerika hogyan jelent meg a térségben a Panama-csatorna 1914-es megépítését követően. A közelmúlt történelme erre utal az „ázsiai óriással” kapcsolatban a kontinensünkön: Kína diplomáciája úgy tűnik, hogy közelebb áll a „dél-dél együttműködés” elképzeléséhez, mintsem ahhoz, hogy beavatkozzon a kontinens országainak belügyeibe.

Az igaz, hogy foglalkoztat bennünket, hogy ezek a munkálatok kiélezhetik-e a feszültséget Kína és az Egyesült Államok között. Kétségtelen, hogy Washington észrevette Peking gyors helyezkedését, és azt a vállalkozó szellemet, ami az egykori amerikai „hátsó udvar” számos országával kötött kereskedelmi és politikai megállapodásokban tükröződik. A számok magukért beszélnek: Kína GDP-je 2011 óta a második legnagyobb a világon, és az elmúlt években nagyarányú gazdasági növekedést könyvelhetett el, ami lehetővé teszi az ázsiai óriásnak, hogy bárhol befektessen. Obama közelmúltbeli Fülöp-szigeteki útja egy olyan együttműködési megállapodás aláírásával végződött, amely látszólag védelmi célokat szolgál, valójában azonban az Egyesült Államok keresi annak a lehetőségét, hogy növelje a befolyását ázsiai-csendes-óceáni térségben.

Nicaragua számára a projekt bizonyosan hasznot fog hozni rövid- és középtávon, ahogyan a munkálatok zajlanak. Először is, a körülbelül 500 kilométer kiterjedésű hatalmas építkezés több ezer munkahelyet teremt. Egyes elemzők becslései szerint a csatorna megépítése 10 százalékos éves növekedést hozhat a nicaraguai gazdaságnak. Az ALBA-Petrocaribe regionális tömb legalább egy tagjának nagy előnye származna egy ilyen jelentős csatorna feletti ellenőrzésből. Venezuela így könnyebben tudna olajat exportálni Kínába, ami a venezuelai olaj második legnagyobb felvásárlója az Egyesült Államok után.

Összegezve: Latin-Amerika számára lehetőség nyílik arra, hogy egy olyan csatornája legyen, ami teljes mértékben független Washingtontól. Ezzel kapcsolatban a leendő Nicaragua-csatornát egy másik nyilvánvaló dolog is megkülönbözteti az „elődjétől”: miközben a Panama-csatornát 80 év amerikai dominancia után hivatalosan átengedték Panamának, Washington továbbra is fenntartja a jogot törvényileg, hogy katonailag beavatkozzon a térségben, ha veszélyben látja az érdekeit. Hogy ilyen kitétel Nicaragua esetében nincs az védelmet jelent a kontinens számára Washington a régióra vonatkozó „kézikönyve” ellen.

Írta: Juan Manuel Karg, a Buenos Aires-i Együttműködési Kulturális Központ kutatója

Forrás: Cuba Inside the World

Fordította: Latin-Amerika Társaság