Március 31-én volt az ötvenedik évfordulója a brazil katonai puccsnak, ami a diktatúrák korszakát indította el Latin-Amerikában.
2014. március 31-én volt az 1964-es brazil puccs ötvenedik évfordulója, ami olyan elnyomáshullámot indított el, ami sötét és kegyetlen árnyékot vetett Brazíliára, Argentínára, Uruguayra és Chilére a következő évtizedekben.
Az én generációmból sokan tapasztalták meg ezt, amikor azokkal a menekültekkel kapcsolatba kerültek, akik Európába érkeztek, és egy új és nagyon vonzó gondolkodásmódot, érzékenységet, politikához való hozzáállást képviseltek, ami keveredett az idealizmusukkal, életmódjukkal, zenéjükkel, művészetükkel, táncokkal, valamint mély szomorúsággal és sok kegyetlen veszteséggel is. Azokkal a veszteségekkel, amelyeket a nemrégiben alakult brazil Igazság és Megbékélés Bizottság számolt újra, és amik visszatekintve szinte érthetetlennek tűnnek. Tapasztalataikat átadták az 1968-as párizsi felkeléseknek, és nemcsak azokon a hatalmas Che-portrékon keresztül, amelyek ellepték a Sorbonne falait, de azzal is, ahogy náluk a politika összekapcsolódik az örömmel és a fájdalommal, a mindennapi élet érzelmeivel.
A brazil rezsim volt az, főleg miután 1968-ban bekeményített, ami létrehozta az intézményesített kínzás rendszerét, ami jelképévé vált ezeknek a rezsimeknek. Az Egyesült Államok kormánya segített a brazil puccsistáknak, hogy összeállítsanak egy listát a letartóztatandó személyekről, később pedig részt vett a hírhedt „Kondor-tervben”, amelynek keretében ennek a négy országnak, plusz Paraguaynak és Bolíviának a kormánya segített egymásnak az emberek elfogásában, megkínzásában, és még rosszabban. Ezt a szoros szövetséget a Pentagon által szervezett felkelés-elhárító kiképzőrendszere fogta össze, valamint az egyre fokozódó paranoiás mentalitás a régió fegyveres erői részéről. Olyan idők voltak ezek, amikor egy tiszt nem tölthetett be magasabb pozíciót anélkül, hogy ne vett volna részt a panamai kiképzésen.
Ebben az időszakban úgy tűnt, hogy csupán két lehetséges út áll a térség előtt – fasizmus vagy szocialista forradalom. Minden a rendszer megreformálására irányuló kísérletre katonai puccs árnyéka vetült: ez történt Brazíliában 1964-ben, valamint Chilében a reformista Frei-kormány megválasztása után ugyanebben az évben. A régi tapasztalatok alapján úgy tűnt, hogy ezekben az országokban nincsen „nemzeti burzsoázia”, amely képes lenne vagy akarna fellépni a külső imperializmus vagy a belső reakciós erők – különösen a földbirtokos oligarchák ellen. A brazil puccs mindenekelőtt az északkeleti parasztszerveződésekre és a földreformja miatt szétesett Frei-féle chilei reformista koalícióra adott válasz volt.
Nem csoda hát, hogy egyesek a fegyveres forradalom mellett döntöttek – a városi és vidéki gerillák Brazíliában, az ERP és a montonerók Argentínában, a MIR és annak inkább szóbeli megnyilvánulásai Chilében, Che ELP-je és más fegyveres csoportok Bolíviában.
Ebben az időszakban Kuba volt az ellenállás zászlóshajója, de annak ellenére, hogy sok gerrillerót Kubában képeztek ki kevesen akartak közülük proletárdiktatúrát csinálni az országukban, még ha a reformok útja látszólag teljesen el is volt zárva. Akik Kubába utaztak egy tőlük nagyon idegen kultúrát találtak ott, és a szabadság hiányát is nehezen viselték. Amikor 1970-ben először jártam Kubában, találkoztam néhány brazillal, akiket egy elrabolt amerikai nagykövetért cserébe engedtek szabadon, akkoriban ilyesmi még lehetséges volt. Egyikük arra panaszkodott, hogy a cenzúra miatt nem tudja beszerezni Sztálin műveit. (Kuba addigra feladta a trikontinentális forradalmi ambícióit, és a szovjet rezsim karjaiban kötött ki, ami már korábban hivatalosan elítélte Sztálint.) Az egyetlen latin-amerikai baloldaliak, akikkel találkoztam, és úgy tűnt, hogy otthon érzik magukat Kubában az argentin kommunisták voltak – ők probléma nélkül utaztak ide-oda még a piszkos háború tetőzése idején is, és az Argentin Kommunista Párt soha nem csatlakozott semmilyen forradalmi tevékenységhez, békéshez vagy erőszakoshoz, és békésen megvoltak egymás mellett a véreskezű tábornokokkal az 1976 és 1983 közötti időszakban.
Később, az átmenet után, a brazil guerrillero, aki Sztálint akart olvasni, újra feltűnt, mint a brazil kongresszus tiszteletreméltó tagja, ahogyan sokan mások a Marxizmus-Leninizmus Egyetemet elvégzők közül. Latin-Amerikában három elnök is van, Dilma Rousseff, José Mujica és Michelle Bachelet, akik fizikai kínzást szenvedtek el a katonai diktatúra alatt, és akiknek politikájából mégis hiányzik a bosszúvágy, de még az áldozatiság is. Dilma három évtized késéssel követte Argentínát, és létrehozott egy Igazság és Megbékélés Bizottságot. Mujica, aki a legkegyetlenebb gerillák egyikének, a tupamaróknak volt a vezetője, és kilenc évet töltött börtönben, ma a második legnépszerűbb latin-amerikai a pápa után, és a „világ legszegényebb elnöke” titulusnak örvend. Ráncos arcával és azzal, hogy kerüli a lózungokat és az olcsó szólamokat, ő ma a piacbarát szociáldemokrata mintaképe, egy nagy, józan különbséggel – hogy legalizálta a marihuánát.
Argentína továbbra is a legextrémebb eset, ahol a kínzók megölték terhes áldozataikat, miután elrabolták és továbbadták a gyermekeiket. De ezekben az ügyekben nem a fokozatok számítanak. A kínzókamrákban elkövetett erőszak továbbra is rejtély, ahogy mindig is az volt és mindig is az lesz. Hogy képes valaki ilyen dolgokat tenni egy védtelen emberi lénnyel? Kik ezek az emberek? Még csak gázkamráik sem voltak, hogy elválasszák őket az általuk okozott közvetlen fájdalomtól. Tényleg azt hitték, hogy a fiatal áldozataik éppen a proletárdiktatúra létrehozásán dolgoztak? És néhányuk ma is védi a tetteit: „Semmi rosszat nem tettem.”; „A kötelességemet végeztem.”
Ezen diktatúrák bukása, és polgári rendszerekkel való felváltása erőszakmentesen ment végbe (hacsak nem számítjuk ide a „falklandi háborút”, ahogy egyesek teszik). Ezek irányított átmenetek voltak, és relatíve békés jellegüknek kétségkívül volt némi köze a hidegháború végének első jeleihez, mivel az Egyesült Államok már nem hitte azt, hogy a Szovjetunió veszélyt jelent a nyugati világra, és még Ronald Reagan is támogatta ezeket az átalakulásokat. De ára is van a szakítás elmaradásának: az önvizsgálat hiánya és az önelégültség a demokrácia élharcosai részéről, ami tetten érhető a mapuche aktivisták elnyomásában Chilében, az argentin rendőrségben uralkodó mély korrupcióban, a következetes, sőt újraéledő rendőrségi erőszakban a nagy brazil városokban, és abban a kikerülhetetlen büntetlenségben, ami ezt a folyamatot kísérte.
Brazília számára a futball világbajnokság a demokrácia nagy próbája lesz. Ha nagy politikai tüntetések vannak – és biztos, hogy lesznek – akkor a brazil politikai elit és intézményeik megbízhatósága komoly próbatétel elé néz. Reméljük, hogy tartani fogják magukat a szabályokhoz, megőrzik a hidegvérüket és nem törik össze az egységet.
Írta: David Lehmann
Forrás: Latin America Inside Out Blog