A decemberi választások Venezuelában és Chilében meghatározták Latin-Amerika következő évi politikai körképét, és új kezdetet biztosítottak a baloldali kormányok és a poszt-neoliberális politikák előrehaladása számára. Venezuelában a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) döntő győzelme a december 8-ai önkormányzati választáson lendületet adott Nicolás Maduro kormányzásának, és lehetővé teszi a továbbhaladást elődje, Hugo Chávez XXI. századi szocializmusa felé.
Maduro az áprilisi elnökválasztásokon aratott szűk, 1,5 százalékos győzelme után az ellenzék támadásba ment át, csalást kiáltott és gazdasági háborút indított, hogy destabilizálja az országot. Ha az ellenzéki koalíció megnyerte volna a decemberi választásokat, vagy akárcsak szorosabb lett volna az eredmény, akkor hatalmas harcias tüntetésekre lehetett volna számítani, hogy destabilizálják vagy megbuktassák Maduro kormányát. De a PSUV és szövetséges pártjai szerezték meg az ellenőrzést az önkormányzatok több mint háromnegyede felett, és az összes szavazat tekintetében 49:43 százalékarányban legyőzték az ellenzéket. Az osztályharc folytatódik, amelynek középpontjában a gazdaság feletti ellenőrzés áll. Mivel 2015-ös parlamenti választásokig nincsen más választási kihívás, Maduro számára most rendelkezésre áll a politikai tér, hogy az ország gazdasági problémáinak felszámolásán dolgozzon, és tovább vigye a szocialista programot. Ahogy Maduro fogalmazott a választások éjszakáján: „folytatni fogjuk a gazdasági offenzívát, hogy segítsük a munkásosztályt és megvédjük a középosztályt… Lángoló fegyverekkel megyünk, szóval vigyázzatok.”
A kontinens másik felén Michelle Bachelet a voksok 62 százalékával hangos győzelmet aratott chilei elnökválasztási küzdelemben. Ambiciózus tervekkel állt elő, amelyek szerint a társasági adót 20-ról 25 százalékra emelné, jelentősen bővítené a felsőoktatáshoz való hozzáférést, javítaná a közegészségügyi rendszert, és átdolgozná a Pinochet-diktatúra által 1980-ban elfogadott alkotmányt. Chilében a legmagasabb egyenlőtlenség az OECD 34 országa közül. Bachelet kormányzásának első száz napjára azt ígérte, hogy olyan benyújt egy olyan jogszabálytervezetet, amely a GDP 3százalékával növeli az adóbevételeket. A választások estéjén Bachelet azt mondta, hogy „Chile magába nézett, végig tekintett útján, közelmúltjának történelmén, a sebein, a hőstettein, a befejezetlen vállalkozásain, és Chile úgy döntött, hogy itt az ideje mély változásokba kezdeni.” Bachelet azt is mondta, hogy „nem kérdéses, hogy a profit nem lehet az oktatás motorja, mivel az oktatás nem egy árucikk, az álmok pedig nem fogyasztási cikkek.”
Ha ezeket a politikákat végrehajtják, az szakítást jelentene azzal a neoliberális paradigmával, amit a Pinochet-diktatúra óta minden eddigi kormány követett, köztük Bachelet is, első kormányzásának időszakában 2006 és 2010 között. Azonban mint a legtöbb elnökjelöltnél, nála is előfordulhat, hogy a hivatalba lépése előtt tett ígéretek messze eshetnek a tényleges változásoktól. De a diákfelkelések és a társadalmi mozgalmak újjáéledése az elmúlt négy évben olyan népi mozgalom létrejöttéhez vezetett, ami a Pinochet korszak óta példátlan. A baloldali aktivisták nyilvánvalóvá tették, hogy a hivatalba lépésének első napjától kezdve számon fogják kérni mindezt. A Reuters szerint a választások estéjén hackerek hagytak üzenetet az Oktatási Minisztérium honlapján: „Elnök asszony elhatározzuk, hogy megnehezítjük az Ön dolgát. A következő esztendő a tüntetések éve lesz.”
A venezuelai és chilei választások új kihívás elé állítják az Egyesült Államok által támogatott legújabb kereskedelmi elképzelést, a Transz-csendes-óceáni Kezdeményezést, amely egy tucat csendes-óceáni országot foglal magába. Chávez elnökké választása óta, Venezuela lett a vezetője az Egyesült Államok félgömbi dominanciára vonatkozó tervei – például a George W. Bush által 2001 áprilisában elindított Amerikák Szabadkereskedelmi Övezete (FTAA) – elleni erőfeszítéseknek. A 2005-ös Amerikák 4. Csúcstalálkozóján Argentínában Chávez, valamint a brazil Luiz Inacio Lula da Silva és az argentin Néstor Kirchner vezetésével halálos csapást mértek az FTAA-ra. Ők ugyanis az Egyesült Államok nélküli latin-amerikai integrációi támogatták.
Az önkormányzati választáson aratott győzelemmel a háta mögött Maduro központi szerepet játszhatott a Mi Amerikánk Népeinek Bolivári Szövetsége (ALBA) tíz nappal később rendezett kongresszusán, valamint a tizennyolc, kedvezményesen olajat kapó országot tömörítő Petrocaribe második csúcstalálkozóján. (A két szervezetben öt tag közös.) Az ALBA-t 2004-ben Venezuela és Kuba alapította meg „nem a szabad, hanem a fair kereskedelem” alapjain. Ma már tagja az ALBA-nak Bolívia, Ecuador és Nicaragua, valamint további öt karibi ország. Ők a PetroCaribe országaival együtt egy koncessziós olaj megállapodás keretén belül létrehoztak egy „speciális kiegészítő gazdasági övezetet”, hogy csökkentsék a szegénységet a térségben. Maduro a gazdasági övezetről ezt mondta: „Ez egy egyedülálló terv (…) annak érdekében, hogy biztosítsa népeink élelmiszer-biztonságát és szuverenitását, hogy megosszuk a beruházásokat, a tapasztalatokat és a (mezőgazdaságot) támogató intézkedéseket.” A cselekvési terv együttműködik az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetével, Ecuadorban pedig létrehoztak egy Végrehajtó Bizottságot, hogy koordinálja a regionális tervezést.
Maduro a kiegészítő gazdasági övezet létrehozásáról szóló dokumentumot januárban a Mercosur caracasi ülése elég fogja vinni, hogy „előrelépjenek a Mercosur-PetroCaribe-ALBA nagy zónájába”. Ezekben a gazdasági és kereskedelmi törekvésekben Venezuela geo- és gazdaságstratégiai szerepet játszik. Latin-Amerika legnagyobb olajtermelője, valamint a Karibi-medence déli partján és Dél-Amerika északi részén fekszik. Venezuela tagja a Mercosurnak Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay mellett, míg Chile, Bolívia, Kolumbia, Guyana, Ecuador, Peru és Suriname társult tagok. Ahogy a bolíviai elnök, Evo Morales fogalmazott az ALBA-PetroCaribe találkozó után: „Sohasem hagyhatjuk abba az integrációnk erősítését, az antiimperialista országok integrációjának erősítését”.
A fő kérdés az, hogy milyen szerepet fog ebben a növekvő latin-amerikai integrációs mozgalomban betölteni Bachelet Chiléje. Bachelet milliárdos elődjének, Sebastián Piñerának időszakában Chile csatlakozott az Egyesült Államok vezette Transz-csendes-óceáni Partnerséghez (TPP), és alapító tagja lett a Csendes-óceáni Szövetség nevű kereskedelmi és befektetői csoportnak, amely magába foglalja még Kolumbiát, Perut és Mexikót.
Bachelet utalt rá, hogy ezek a kereskedelmi csoportosulások önmagukban nem szolgálják Chile érdekeit, és hogy ő át próbálja lépni a csendes-óceáni és atlanti/karibi szembenállás törésvonalát. Kampányfelhívásában kijelentette: „Chile elvesztette a jelenlétét a térségben, kapcsolatai a szomszédaival problémásak, a latin-amerikai kapcsolatait pedig kereskedelmi érdekei mentén alakították ki.” Különösen érdekelt a kapcsolatok szorosabbra fűzésében Brazíliával, ahol a hozzá hasonló identitással rendelkező Dilma Rouseff az elnök, aki fiatalkorában politikai ellenálló volt, és akit bebörtönöztek a diktatúra időszakában. Említésre méltó, hogy legutóbbi elnökségének időszakában, 2008-ban Bachelet összehívta az UNASUR, a Dél-amerikai Államok Szervezetének rendkívüli ülését, hogy támogassa Evo Moralest a jobboldal „polgári puccskísérletével” szemben, amely közvetlen anyagi támogatást kapott az Egyesült Államok nagykövetségétől.
Természetesen lehetetlen megjósolni, hogy Bachelet melyik oldalra fog állni a növekvő kontinentális megosztottságban. Talán a Csendes-óceáni Szövetség és a TPP melletti elkötelezettsége aláássa majd a belföldi neoliberalizmussal való szakításért folytatott erőfeszítéseit. Venezuelában Maduro ijesztő gazdasági problémákkal néz szembe, de megpróbálja ellenőrzés alá vonni az inflációt és a feketegazdaságot, miközben mind a kormányzatán belül, mind azon kívül foglalkoznia kell a nagymértékű korrupcióval is. Ugyanakkor a decemberi helyhatósági választások lehetőséget nyitottak Maduro számára, hogy az elkövetkezendő évben megoldja ezeket a kérdéseket, miközben vezető szerepet játszhat a latin-amerikai integrációban az Egyesült Államokkal szemben.
Írta: Roger Burbach, eredetileg megjelent az América Latina en Movimiento honlapján