„…az emberi természet… egy makacs folyamat rossz dolgokhoz. Ahol a legkevésbé várható, ott lázadás tör ki, és felbukkan a méltóság. Például Chiapas hegyeiben. A bennszülött maják sokáig hallgattak. A maja kultúra a türelem kultúrája, amely tudja hogyan kell várni. Most mégis hány ember beszél ezeken a szájakon keresztül? A zapatisták Chiapasban vannak, de mégis mindenütt ott vannak. Kevesen vannak, de mégis számos önkéntes nagykövetük van. Mivel senki sem nevezi ki ezeket a nagyköveteket, senki sem utasíthatja őket. Mivel senki sem fizet nekik, senki sem tudja őket elszámoltatni. Vagy megvásárolni…” – El Desafio, Eduardo Galeano. [1]

2013. november 17-ét jelölték meg a Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg (EZLN) megalakulásának 30. évfordulójaként, és 2014. január 1-én ünneplik első nyilvános megjelenésük 20. évfordulóját. Tiszteletünk jeléül azon férfiak és nők iránt, akik azt kiáltották szerte a világnak, hogy ELÉG (YA BASTA), ma belekezdünk egy olyan sorozatba, ahol áttekintjük azokat a szereplőket, akik együtt létrehozták az EZLN-t. Ehhez különböző forrásokat fogunk felhasználni, de különösen írásokat, interjúkat, közleményeket, amit maguk a neozapatisták készítettek. A szöveget három részre osztottuk: I: A gerilla sejtek, II: A milleneumi ellenállás, és a III: Választás a szegényeknek.

Szükséges tisztázni: nem az a célunk, hogy mi beszéljük a zapatisták helyett, hanem ők mondják el a történeteiket, mint mindig. Az egyetlen célunk az, hogy terjesszük a tapasztalataikat, amely kétségtelenül az egyik legfejlettebb alternatíva a világon. Remélhetőleg ezek a sorok hasznos forrásul szolgálnak egy másik lehetséges világ történetéhez, amely jelenleg is épül.

I: A gerilla sejt[2]

Forrás: SubVersion

1968, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (a Szovjetunió) és az Egyesült Államok küzdött világuralomért egy leplezett háborúban: a „hidegháborúban”. Csehszlovákiában a „prágai tavasz” eseményei megmutatták a „létező szocializmus” tekintélyelvűségét és bürokratizmusát. Az emberek egy „emberarcú szocializmusért” harcoltak, de mindenekelőtt egy demokratikusért. A Szovjetunió és szövetségeseinek válasza a megszállás volt. Franciaországban a „francia május” volt a bizonyítéka – más dolgok mellett – a fogyasztói társadalom széleskörű elutasítottságának.

1968-ban az amerikai kontinens sem volt nyugodt. Latin-Amerikában a kubai forradalom győzelme még mindig várakozásokat generált, és több ezer fiatal csatlakozott a forradalmi pártokhoz és mozgalmakhoz. Az Egyesült Államokban Martin Luther Kinget – a polgárjogi mozgalom vezetőjét – meggyilkolták, és a vietnami invázió elleni tüntetések tovább polarizálták az észak-amerikai társadalmakat.

1968-ban Mexikó rendezte az olimpiai játékokat, és ebben a júliusban alakult meg az ország történetek egyik legfontosabb diákmozgalma. Az ország politikai és társadalmi környezete egy látszólagosan jelentéktelen konfliktust országos méretűvé eszkalálódott. Mexikó ismételten hangossá vált – mint az 1910-es forradalom időszakában – a társadalmi elégedetlenség bejárta a világot. Gustavo Díaz Ordaz és Luis Etcheverría Álverez – az ország elnöke és belügyminisztere – elrendelte a diáktüntetések elnyomását. Október 2-án katonai és félkatonai szervetek támadták meg a tüntetőket a Plaza de las Tres Culturason, ami több száz halottat, és sérültet és eltűnt embert eredményezett.

1969-ben a világ többé nem volt ugyanaz az 1968-as „kulturális forradalom” után, ahogy Hobsbawm hívta.[3] 1969-ben Mexikó még mindig szenvedett: sok család kereste még mindig a gyermekeit október 2-a óta miután azok nem tértek haza. Eközben a mexikói kormány azzal próbálta igazolni a mészárlást, hogy a diákok támadtak először, és külföldi érdekek akarták az országot destabilizálni, és hogy a kommunizmus kísértete állt a tüntetések hátterében.

Több száz fiatal, akik részt vett a tüntetéseken, rájött, hogy Mexikót nem sikerülhet intézményi úton átalakítani. Közülük sokak szerint a békés utak kimerültek, és itt volt az ideje, hogy a meglépjék következő lépést: a fegyveres harcot.

1969. augusztus 6-án az új leóni Monterreyben megalakult a Nemzeti Felszabadító Erők (FLN). A csoport vezetői között ott voltak a testvérek, Cesar Germán and Fernando Muñoz Yáñez, valamint Alfredo Zárate és Raúl Pérez Vázquez. A csoport stratégiája az volt, hogy erőiket csendben gyűjtsék össze, és ne konfrontálódjanak az állammal. 1972-ben César Germán Yáñez létrehozta Chiapas államban az „El Diamente” tábort, ahol az „Emiliano Zapata Gerilla Sejt” (NGEZ) működött. Öt évvel az alapítása után az FLN-nek voltak hálózatai Tabascóban, Pueblában, Mexikó államban, Chiapasban, Veracruzban és Új Leónban.[4]

Bár az FLN marxista-leninista ideológiát követett, messze állt attól, hogy dogmatikus legyen. Az FLN célja alapításától kezdve az volt, hogy létrehozzon egy hadsereget, és mottójául fogadta azt, amit Vicente Guerrero szabadságharcos mondott: „Élj a hazáért, vagy halj meg a szabadságért”.

1974. február 14-én a rendőrség és a katonai erők megtámadták az FLN-t az egyik fő búvóhelyén, a „Nagy Házban, amely a Mexikó állambeli San Miguel Nepantlában volt. A műveletben részt vett Mario Arturo Acosta Chaparro, a mexikói piszkos háború egyik főszereplője, akit később többször is megvádoltak azzal, hogy több szálon is kötődik a szervezett bűnözéshez.

A „Nagy Házban” öt gerillát megöltek és tizenhatot letartóztattak. Az FLN elleni üldözés kiterjedt Ocorsigóra és Chiapasra, ahol megtámadták az „El Diamente” tábort, és az NGEZ számos tagját megölték, ám néhányuknak sikerült elmenekülniük, köztük Cesar Germán Yáñeznek. „Az újságcikkek arról számoltak be – írta Laura Castellanos –, hogy 1974 április közepén a César Germán vezette túlélő csoportot kiirtotta a hadsereg a dzsungelben. Testvére, Fernando egy ezután egy csoporttal Chiapasba ment, hogy megkeresse, de csoportja nem járt sikerrel”.[5]

1974 és 1983 között az FLN története némileg homályos, hiszen nem sok feljegyzés készült ebben az időben. Ez idő alatt az FLN betöréseket hajtott végre a Lacandón őserdőben, és újrakezdte a toborzást. Ebben az időben sok egyetemista csatlakozott azokról az egyetemekről, ahol a marxizmus hatása erős volt, különösen a Fővárosi Autonóm Egyetemről és a Chapingo Autonóm Egyeteméről. Ekkor (1974-1983) az FLN tevékenysége főleg Chiapas állam területén zajlott. 1977-ben például létrehoztak egy tábort Huitiupánban, és egy évvel később egy búvóhelyet San Cristóbal de las Casasban.

Az FLN által Chiapasban végzett munka lehetővé tette, hogy felépítsenek egy szolidaritási hálózatot a helyi szervezetekből, amelyek korábban a helyi őslakos között tevékenykedtek a régióban: maoista csoportok, a szövetkezetesítés kialakulását támogatók emberek, és őslakos népek, akiket a katolikus egyház, elsősorban Samuel Ruíz püspök, arra ösztönzött, hogy közösségi munkát végezzenek.

A közép-amerikai fegyveres csoportok tapasztalatai, mint a Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Fronté Salvadorban, a Sandinista Nemzeti Felszabadító Nemzeti Fronté Nicaraguában, vagy mint a több mint 30 éve tartó guatemalai háború, felélesztette az FLN azon szándékát, hogy létrehozzanak egy hadsereget – nem egy gerillacsoportot, hanem egy állandó hadsereget –, így a Chiapasban 1980 óta végzett sikeres munka eredményeként feljegyezhettük az FLN-EZLN rövidítést a gerilla dokumentumokban.

Mindazonáltal 1983. november 17-én, miután tengernyi tapasztalatukkal ismételten segítettek egy politizáló bennszülött szervezetnek – a későbbiekben ebből a csoportból csatlakozott Mario és Yolanda őrnagy – és megerősödtek az egyetemekről érkező új aktivistákkal, létrejött a Zapatisták Nemzeti Felszabadító Hadseregének első tábora, az úgynevezett „Kullancs”.[6]

Az Yvon Le Bot és Maurice Najman által készített interjúban a felkelők vezetője, Marcos alparancsnok elmondta, hogy az EZLN három fő alkotó eleme: „egy politikai-katonai csoport, a politizáló és tapasztalt bennszülöttek csoportja és az őslakos csoportok az őserdőből”.[7] A Marcos által említett harmadik csoport vált a szervezet legfontosabb részévé 1983 után, amikor az EZLN megkezdte a második szakaszát „erőinek csendes kiépítésében”, de ezúttal a harcosait a régió őslakosai körében toborozta, akiknek korábban még nem volt politikai tapasztalatuk. Ebben a feladatban az átpolitizált őslakosok játszották a híd szerepét, de csakúgy mint a kulturális akadályok – amelyek közül a nyelvi különbségek voltak a legfőbb gátló tényezők –, úgy az évszázados elnyomás és megvetés okozta bizalmatlanság őslakosok között megnehezítette a meszticek számára a hozzáférés lehetőségét a közösségekhez.

Az első EZLN tagok, akik behatoltak a Lacadón őserdőbe, hamarosan egy egészen más életet kezdtek élni, és az egészen idegen volt attól, mint amit az ideológiai kötődésük számukra látni engedett. Az első években nemcsak, hogy nem sikerült az őslakosok bizalmába férkőzni, de gyakran az ellenkezője történt: „Néha üldöztek minket, mert azt mondták, hogy marhatolvajok, boszorkányok vagy banditák vagyunk. Sokan azok közül, akik most az elvtársaink, vagy éppen a parancsnokaink, egy időben még üldöztek minket, mert azt hitték, hogy rossz emberek vagyunk.” [8]

Az őslakos közösségekkel kialakított kapcsolatok az eredeti csoport egyfajta átalakulásához vezettek. Marcos az alábbi szavakkal mesélte el a folyamatot:

„Nagyon szenvedtünk az újratanulási és újjáalakítási folyamattól. Mintha minden leépült volna, ami minket alkotott – marxizmus, leninizmus, szocializmus, városi kultúra, költészet irodalom – minden, ami formált minket, és olyan dolgok, amikről addig nem is tudtuk, hogy vannak. Le- majd újra felfegyvereztek minket, de más módon. És ez volt a túlélés egyetlen lehetősége.”[9]

Ahogy korábban mondtuk, a munka, amit az FLN gerillasejtjei végeztek, továbbfejlődött Chiapasban, és az EZLN csak az őslakosok világképén, és ellenállási hagyományain keresztül tudott azzá válni, amivé lett. Ezt a kérdést a következő részben fejtjük ki bővebben.

Írta: Raúl Romero

Fordította: Bakó András

Spanyolról angolra fordította: Nancy Piñeiro