A december 8-ai önkormányzati választások újabb győzelmet hoztak a bolivári forradalomnak, amíg a Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) és szövetségesei alkotta Nagy Hazafias Pólus 5.1 millió szavazatot (49,24 százalék) szerzett, addig az ellenzék 4,4 millió szavazatot kapott. Ha azokat a bolivári jelölteket is számításba vesszük, akik a szövetség támogatása nélkül indultak, az eredményük 54 százalékra megy fel.
A részvételi arány 58,92 százalékos volt, ami jóval magasabb mint a legtöbb európai országban a hasonló választásokon, és magasabb volt mint az egy évvel ezelőtti regionális választásokon, amikor az 54 százalék alatt maradt.
Az ellenzék úgy állította be ezeket a választásokat, mint népszavazást Maduro elnökségéről. Azt ígérték, hogy összességében megnyerik a választásokat, és 100 polgármesterüket fogják megválasztani. Ha ezt nézzük, akkor az eredmény egyértelmű, nemcsak elvesztették a választásokat, de a bolivári forradalom győzelme az ellenzék fölött jelentősen nőtt, az április 14-ei választáson még csak 1,49 százalék volt, most már 6,52 százalék volt. Ami a polgármesterek számát illeti, a PSUV és szövetségeseinek 234, az ellenzék 67 jelöltjét választották meg.
A főváros Caracas Libertador önkormányzatát a PSUV jelöltje, Jorge Rodríguez nyerte meg 474.227 szavazattal (54,55 százalék), aki még négy olyan körzetben is győzni tudott, ami áprilisban még az ellenzékre szavazott.
A caracasi Metropolitanban szorosan győzött az ellenzék, a hivatalban lévő Antonio Ledezma győzött a szavazatok 50,81 százalékkal, a különbség csökkent 2008 óta, amikor még 52,4 százalékkal győzött.
A PSUV és szövetségesei huszonnégy szövetségi állam fővárosaiból tizennégyben győztek, és az ország negyven legnagyobb népességű városából harmincban végeztek az élen. Ugyanakkor az ellenzék olyan fontos állami fővárosokban győzött, mint Valencia Barquisimeto (amelyeknek korábban bolivári polgármesterei voltak), valamint megtartották Barinast, Maracaibót, Méridát és a San Cristobalt.
A PSUV stabil különbséggel győzött olyan államok fővárosában, mint Apure, Aragua, Vargas, Anzoategui, Cojedes, Delta Amacuro, Portuguesa, Trujillo, és még az ellenzéki vezér Capriles által kormányzott Miranda állam fővárosában is. Jelentős különbséggel győzték le az ellenzéket Heres és az iparosodott Bolivár állam fővárosában. A PSUV veresége Valenciában és Carabobóban megmagyarázható azzal, hogy a korábbi polgármestereket korrupciós vádakkal kizárták a pártból. Ugyanakkor Carabobóban a PSUV állami szinten győzött, mert miközben az ellenzék az áprilisi választásokon még 108 ezer szavazattal nyert, de most abból 59 ezret elveszített.
A választási győzelmet ünnepelve Nicolás Maduro elnök ígéretet tett, hogy folytatni fogja az offenzívát a „gazdasági háború”, a kampányt a felhalmozás, spekuláció és a gazdasági szabotázs ellen, amelyet az élősködő burzsoázia indított, valamint kemény intézkedéseket fog foganatosítani a korrupció ellen.
Ez volt az a kérdés, amely dominálta az egész választási kampányt. Az infláció és az alapvető cikkek hiánya az, ami a legjobban eszi a bolivári forradalom támogatásának társadalmi bázisát. Ezt több tényező kombinációja okozza. Egyrészt van egy nyilvánvalóan szándékos politikailag motivált gazdasági szabotázskampány az uralkodói osztály részéről. Ez ugyanaz a stratégia, amelyet az Egyesült Államok alkalmazott Chilében Allende kormánya ellen, amikor Nixon arra utasította Kissingert, hogy keltsen „gazdasági hisztériát”.
Másrészt a termelőerők részéről lázadás tapasztalható a bolivári kormány által 2003 óta hozott intézkedések ellen, amelynek célja, hogy hozzáférést biztosítson az alapvető élelmiszercikkekhez a dolgozó emberek számára (árszabályozáson keresztül), és megakadályozza a tőke szárnyalását (a devizaárfolyamok manipulálásán keresztül). A kapitalisták számos módot találtak, legálisakat és nem legálisakat, hogy megkerüljék ezeket a szabályozásokat.
Egy másik tényező, hogy a lakosság– a kormányzati programok eredményeként való – életszínvonal emelkedését nem követte a javak termelésének növekedése. Ez szükségszerűen vezetett inflációhoz és gyakorolt nyomást az importfogyasztási cikkekre. A rögzített árfolyam sem ösztönözte a hazai termelést.
Az elmúlt tíz évben, a 2002-03-as olajhiány legyőzése óta, a kormány az olajbevételekből származó nagymennyiségű pénzt felhasználva jelentősen befektetett szociális programokba és infrastrukturális fejlesztésekbe. Vasútvonalak, utak, hidak, metróhálózatok, tömegközlekedés stb. épültek. A múltban az olajbevételek megteremtettek egy rendkívül parazitikus oligarchiát, amely boldogan megélt az állami támogatásokból és a korrupcióból. Az olajjövedelmeket ők sajátították ki. Most ugyanezeket a pénzeket közművekre és szociális programokra fordítják. De nemcsak az uralkodó osztály elégedetlen ezzel a helyzettel, hanem ahogy korábban említettem, a beruházásokkal párosulva nem növekedett a termelés, ez pedig inflációhoz vezetett.
Végül a kapitalista támadásnak, amely tíz éve folyamatosan zajlik, köszönhetően a bolivári forradalom arra bátorította fel a dolgozókat, hogy foglalják el a gyárakat, követeljék a munkás igazgatást, és számos esetben a követeléseik arra kényszeríttették a kormányt, hogy mögéjük álljanak. Ez nem egy „üzletbarát” környezet. Hogyan fektessenek be a tőkések, ha nem tudhatják, hogy holnap nem-e fognak a dolgozók fizetés emelésért, jobb munkakörülményekért tüntetni, és a harc hevében nem hoznak létre szocialista munkástanácsokat és foglalják el a gyárakat? És a tulajdonosok nem bízhatnak abban sem, hogy a kormány egy ilyen konfliktusban maradéktalanul az ő oldalukra állna.
Ez a gazdasági háború nem újdonság. Visszavezethető egészen 2001-ig, amikor Hugo Chávez bevezetett egy sor olyan új törvényt, amely bebizonyította a tőkésosztály számára, hogy őt nem vásárolhatják meg vagy idomíthatják be, és komolyan gondolja a társadalmi fejlődést elősegítő programjának végrehajtását. Ekkoriban kezdtek hozzá a venezuelai uralkodó osztály és washingtoni mestereik ahhoz a kampányhoz, amelynek célja, hogy elmozdítsák Chávezt, és megsemmisítsék a bolivári forradalmat. Ez a kampány folytatódott, és különböző formákat öltött az évek során, a nyílt katonai puccstól, a média hazugságain és torzításain át, gyilkossági kísérletekig, diplomáciai fenyegetésekig, imperialista agresszióig, a gazdaság szabotálásáig, hogy csak néhányat említsünk.
A forradalom minden egyes ezen a kísérletek felett aratott korábbi győzelme után, fel lett ajánlva egy újabb kiegyezési lehetőség, és nyitott kezet ajánlottak fel az ellenzéknek. Minden egyes alkalommal az oligarchia ideiglenesen visszavonult, de nem azért, mert elismerte volna a vereségét, hanem hogy rendezze sorait, hogy kivárja a következő alkalmat, amikor támadhat.
A 2013. április 14-ei szűk győzelme után Maduro azzal fordult az üzletemberek felé, hogy maradjanak távol a politikától, és a destabilizáció helyett koncentráljanak a termelésre. Felajánlotta, hogy létrehoznak különleges gazdasági övezeteket kínai mintára, hogy megkönnyítsék a valutaváltás ellenőrzését. A munkatörvénykönyvének számos cikkének reformja szóba került. Több radikális bolivárista műsorvezető és riporter el lett mozdítva az állami rádió és televízió állomástól.
Egyik sem működött természetesen. Egyrészt a kapitalista osztály alapvető ellentétben áll a bolivári forradalommal. Annak érdekében, hogy szabadon működhessenek, és profitot csinálhassanak, meg kell szüntetniük azt, hogy visszaszerezzék az irányítást az államapparátus felett, és kiszorítsák a tömegeket a politikai küzdőtérről.
Szeptemberben még a kormány ellen szólt minden, minden közvélemény-kutató a támogatottságának erős visszaesését mutatta. Ami megváltoztatta ezt a helyzetet, az a november elején kezdődő kemény fellépés a tőkések ellen. A külföldi valuta árfolyamának liberalizációjára vonatkozó elképzelések elmúltak. A hatóságok termékekkel teli raktárakat foglaltak le (kezdve az elektronikai és háztartási gép lánccal, a Dakával), és arra kényszeríttették a vállalatokat, hogy azokat „méltányos áron” adják el. A spekuláció egyik eszköze az volt a tőkések részéről, hogy az importált árukat az állami szerv, a CADVI által kalkulált 6:3 arányú árfolyamon hozták be, majd a feketepiacon elterjed 40:1 arány mellett értékesítették. Így a kereskedelmi árrés több mint 1000 százalékos lett. Emiatt több tucat üzletembert és tőkést tartóztattak le.
A széles nyilvánosság mellett bevezetett kormányzati intézkedéseknek kettős hatása volt. Egyrészt sikerült az emberek számára elérhetővé tenni azokat a termékeket, amelyekből korábban túl kevés volt vagy túl drága volt. Másrészt sikerült ismételten fellobbantani a forradalmi lángot a „közkatonák” között. A kormány egyértelművé tette, hogy ki az ellenség (Maduro három tőkéscsoportot, a Fedecamarast, a Consecomerciót és a Venamchamt nevezte meg felelősként a gazdasági háborúért), majd kemény intézkedéseket foganatosított ellenük.
Ez az, amit a forradalmi tömegek látni akartak. Ez az offenzíva a gazdasági háború ellen nem korlátozódott a rendőrségre és az állami funkcionáriusokra, hanem egy összehangolt erőfeszítés volt, különösen az INDEPABIS részéről a dolgozók és a forradalmi nép bevonására. Az INDEPABIS az a testület, amely felelős a fogyasztói jogokért, és a spekuláció elleni küzdelemért, amelyet Eduardo Samán, a bolivári vezetés balszárnyának egyik legnépszerűbb alakja vezet.
Egyértelmű, hogy ez az offenzíva tette lehetővé a bolivári mozgalom számára nemcsak a mostani győzelmet, de azt is, hogy növelni tudta előnyét az ellenzékkel szemben.
A következtetés egészen nyilvánvaló. A kapitalizmust nem lehet szabályozni. Az oligarchia nem hagy fel a forradalommal szemben konspirálással. Annak érdekében, hogy megakadályozzák a további gazdasági zavarokat és szabotázsokat, a termelő eszközöket, a nagy bankokat és földeket ki kell sajátítani és dolgozói ellenőrzés alá kell helyezni, ezzel beépítve őket egy demokratikus gazdasági tervezésbe. Ez összecsapást fog eredményezni a burzsoáziával és az imperializmussal, amelyet csak a munkásosztály és a forradalmi tömegek legszélesebb mozgósításával lehet megnyerni. Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, meg kell tisztítani bolivári mozgalom jobboldalát a korrupt és beszivárgott elemektől, és az egész mozgalmat annak közkatonáinak irányítása és elszámoltatása alá kell helyezni. Ez az egyetlen előrevezető út. Mindenegyes az uralkodó osztállyal való kiegyezési kísérlet csak több szabotázshoz és ellenforradalmi offenzívákhoz fog vezetni. Ez az opció, amely előttünk áll a választási győzelem után.
Írta: Jorge Martin