Az alábbi elemzés 2004-ben jelent meg az Ezredvég folyóiratban.

Latin-Amerikában új Forradalom van születőben: a venezuelai.[i] Elhallgatott forradalom ez, a latin-amerikai népek tetemes része sem ismeri, mert így döntöttek a világ nagy félretájékoztatási eszközei, amelyek a nemzetközi konzorciumok kezében vannak (és a nagy venezuelai tömegtájékoztatási eszközök, melyeket ugyanez a kéz irányít). A venezuelai Forradalom érdekeiket fenyegeti, a világ ezért nem tud róla. Amikor a nagy tömegtájékoztatási eszközök Venezuelát emlegetik, csakis az ellenzékről szólnak, vagy Chávez elnök személyét próbálják kifigurázni és nevetségessé tenni, és soha nem mondják ki azt, hogy itt Forradalom van."[ii]

Ernesto Cardenal, a nagy nicaraguai költő szavai nemcsak Latin-Amerikára érvényesek. A tömegtájékoztatási eszközök hazudozásának jellemző példája a Népszabadság 2004. augusztus 16-ai száma, amely azon a napon jelent meg, amikor a venezuelai népszavazás 94,4 %-ának összeszámlálása után a világ, s ekképpen hazánk is, már arról értesülhetett volna, hogy a venezuelai választójogosult állampolgárok 58,25 %-a nemmel válaszolt arra a referendumra, hogy visszahívják-e Hugo Chávez Frías államfőt. Az MTI híradás egy fényképet is közölt. Ez a fénykép augusztus 8-án készült, a Chávez-párti választópolgárok, a Nem-mel szavazók caracasi nagygyűlésén, amelyen az elnök 4-500 ezres tömeg előtt (Caracas történetének legnagyobb tömegtüntetése volt ez!) vagy ötórás lelkes, elemző, optimista beszédet tartott az augusztus 15-én várható népi győzelemről, és a negyedik órában, a tűző, trópusi napon egy kendővel megtörölte az arcát. A Népszabadság képaláírása: Az elnök izzasztó helyzetben.

Hogyan kezdődött az elhallgatott venezuelai Forradalom?

Az ötvenes évek katonai diktatúráját követő átmeneti állapot után választások útján a Demokrata Akciópárt jutott hatalomra, és Bétancourt (1958-63), majd Leoni (1963-68) személyében két elnököt állított. Az 1968-as elnökválasztások során a keresztényszocialista Calderát választották meg. Az ország politikai vezetése folyamatosan jobbra tolódott, 1961-ben megszakították a diplomáciai kapcsolatot Kubával, 1962-ben betiltották a kommunista párt és más haladó szervezetek működését. 1975-ben, Carlos Andrés Pérez első kormányzása idején állami tulajdonba vették a kőolajipart, amely a hetvenes évek elején külföldi monopóliumok, köztük a Standard Oil, a Shell, a Golf Oil társaság kezében volt, de a világ harmadik legnagyobb kőolajtermelő és 1970-ben a világ legnagyobb kőolajexportőr országában a lakosság 80%-a továbbra is szegénységben élt, a művelt földterület háromnegyedét a nagybirtokosok tartották kézben, miközben a törpebirtokosok csupán 5%-ával rendelkeztek. Tombolt a korrupció, a kőolajipar profitja az észak-amerikai érdekeket kiszolgáló magánkezekbe vándorolt.

A hatvanas évek Latin-Amerikája a gerillamozgalmak kontinense volt. Az Egyesült Államokkal kiegyezést kereső Szovjetunió nem rokonszenvezett a kontinens lázadó gerilláival, és emiatt számos latin-amerikai kommunista párt szembefordult a forradalmi megoldás gondolatával, ami pártszakadásokhoz, a forradalmi csoportok kiválásához vezetett. A Venezuelai Kommunista Párt például kizárta tagjai sorából Douglas Bravo gerillaparancsnokot, a Nemzeti Felszabadítási Fegyveresek Erők (FALN) főparancsnokát. Bravo egy 2002-ben adott interjúban elmondta, hogy a kizárás okai közt az is szerepelt, hogy visszaköveteltük azokat az elméleti alapelveket, amelyeket Simón Bolívar, Simón Rodríguez, Ezequiel Zamora és hazánk több más gondolkodója fogalmazott meg."[iii] Pedro Duno, marxista gondolkodó tanulmányát emlegeti, amely 1969-ben jelent meg Bolivári marxizmus-leninizmus címmel. Pedro Duno, akit ugyancsak kizártak a Venezuelai Kommunista Pártból, 1968-ban a párt politikai bizottságának írt nyílt levelében azt fejtegette, hogy a kommunista világmozgalom legfőbb hibaforrása a Szovjetunióban található, mert a szovjet pártbürokrácia elvesztette forradalmi erejét, és egyre inkább a Szovjetunió nagyhatalmi érdekei vezérlik. Ugyanebben az évben a Forradalmi pártok szociológiája című írásában arra figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának útja a munkásosztály történelmi érdekeivel ellentétes érdekek irányába vezet, és olyan folyamat kezdetét jelenti, amely elkerülhetetlenül a kapitalizmus békés úton való restaurálásához vezet.[iv]

A Jamaicai levél (Kingston, 1815. szeptember 6.) Simón Bolívarjának eszméi élednek újjá a hatvanas évek végén Venezuelában. Bolívar a latin-amerikai országok jövőjét a képviseleti köztársaságban látta, és a spanyol birodalom Amerikából való kiűzésének és a szabad kormányok megalakításának feltételéül az amerikai egység megvalósítását hirdette meg, hozzátéve: "csakhogy ezt az egységet nem valami isteni csoda hozza létre, hanem a körültekintő munka és a célirányos erőfeszítés. Így kiáltott fel: Milyen szép is lenne, ha a Panamai-földszoros ugyanaz volna nekünk, ami a Korinthoszi volt a görögöknek![v]

Bolívar nevelőjének, Simón Rodrígueznek, a trópusi Rousseau-nak, a szegények számára ismereteket és mesterségeket egyszerre tanító Társadalmi-Iskola elvét megalkotó pedagógusnak szavait idézik, akit Max Robinson, kanadai, majd venezuelai egyetemi tanár a marxizmus latin-amerikai előfutárának nevez.[vi] Fél évszázaddal José Martí előtt írja Simón Rodríguez a napjainkban sokat emlegetett sorokat: Spanyol Amerika eredeti világ; intézményeinek is eredetieknek kell lenniük, kormányának is, egyiket is, másikat is eredeti módon kell létrehozni. Vagy kitaláljuk, hogyan, vagy tévedünk![vii]
A korszak kiemelkedő venezuelai költője, Víctor Valera Mora a hatvanas évek felszabadító küzdelmeivel a 19. századi venezuelai szabadsághős, a hajdani parasztháború 1860-ban meggyilkolt vezetője nevében azonosul:

Ők azt hitték hogy Ezequiel Zamora örökre bevégezte teendőit
és kése és mértéket nem ismerő szíve követelése
az oligarchák békéjét nem dúlja fel soha többé
De nem mindegyik halott utazik csöndesen
némelyiküket bosszantja ha tétlenül tartózkodik itt
és makacsul követelődznek
és visszatérnek a népet új ütközetbe vezetni
és megvilágítják az ügyet mely az õ hiányukba öltözött
(Én igazolom ezt a háborút)

Federico Brito Figueroa történész 1975-ben publikálja nagy művét, a Tiempo de Ezequiel Zamora (Ezequiel Zamora ideje) című monográfiáját. Könyve engem Szabó Ervin művére, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című munkára emlékeztet. Az 1994-es hatodik kiadás előszavában jogos önérzettel írja, hogy ez a kicsiny értelmiségi söpredék által sokat szidott és átkozott könyv szellemi iránytűként szolgált az 1992-es katonai és demokratikus lázadás vezetői számára. Az a feladatunk, hogy a jelen harcainak részévé tegyük azok gondolkodásmódját és cselekedeteit, akik tegnap a lázadást jelképezték a régi rezsim ellen - írta 1951-ben, amikor nagy művének első vázlatos részletét Ezequiel Zamora un Capítulo de la Historia Nacional (Ezequiel Zamora, egy Fejezet a Nemzeti Történelemből) címmel közzétette. Könyvének I. II. III. fejezetét eredetileg a caracasi Modelo börtönben dolgozta ki, és vitatta meg a politikai foglyokat tömörítő tanulókörök tagjaival. Federico Brito Figueroáról Bölöni György jut eszembe, aki Táncsics-könyvét akkor kezdte írni Párizsban, amikor ott már Hitler katonái ágáltak, és Táncsics alakjának felmutatásával arra kívánt serkenteni, hogy itthon értsék meg végre az idők szavát és szabadítsák ki az országot a reakció politikai, társadalmi és erkölcsi légköréből.”[viii]

Idézzük a kicsiny értelmiségi söpredék egyik tagjának krikai észrevételét: Brito Figueroa szerint Zamora a Független Nép jövendő Köztársaságának megtestesítője, aki a hadsereget új fegyelemre szoktatta, a kiképzés új módszereit teremtette meg, párthíveket formált embereiből, a szabad választások elvét hirdette, és arra törekedett, hogy a tényleges hatalom a népé legyen. Könyvét olvasva olyan benyomásunk támad, hogy Zamora tökéletes forradalmár volt, aki mindig úgy cselekedett, ahogyan cselekednie kellett, miként az az ortodox forradalmárok kézikönyveiben írva áll.[ix]

Hugo Chávez Frías és forradalmár katonatársai a hatvanas éveket gyerekként élték át: A gerilla szó - idézi fel emlékeit Chávez - nagyon természetesen hangzott számunkra. Ha valaki egyszer hallotta Fidel vagy Che nevét, nem felejtette el többé. 1967-ben 13 éves voltam, elsõ középiskolai évem volt az, Barinasban. Emlékszem, hogy a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és azt kérdeztem:

»Miért van egyedül ott?« Egyszer el is mondtam Fidelnek: »Nézd, Fidel, milyen az élet. Én 13 éves voltam, amikor a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és hogy bekerítették.« Gyerek voltam, és azt kérdeztem: »Miért nem küld oda Fidel néhány helikoptert, hogy kimentsék?« Elképzeltem magamnak egy filmet.

»Fidelnek meg kell mentenie őt.« És amikor Chet megölték: »Miért nem küldött oda Fidel egy hadoszlopot, néhány repülőgépet?« Gyerek voltam, de teljes mértékben azonosultam velük."[x]

Hat év múlva, 19 évesen, Allende meggyilkolásakor Fidel Castro szavai vésődnek emlékezetébe: »Ha minden dolgozó, minden munkás kezében fegyver lett volna, a chilei fasiszta puccsra nem került volna sor.« Ezek a szavak annyira belénk vésődtek, hogy valósággal jelszavunkká váltak, valamiféle rejtjellé, amelyet csak mi tudtunk megfejteni. Amikor Pedro Ruizszal - másfél éve meghalt, feledhetetlen jóbarátommal - találkoztam, egyikünk mindig így szólt: »Ha minden dolgozó, minden munkás...« És a másik befejezte a mondatot."[xi]

Luis Fuenmayor Toro, az Egyetemi Tervezési Hivatal igazgatója, a Venezuelai Központi Egyetem hajdani rektora így elemzi Venezuela 80-as éveit: "Venezuelában 1983-tól kezdve folyamatos válság bontakozott ki. 1983. február l8-án, az úgynevezett fekete pénteken került sor a pénz leértékelésére. A gazdaság nem viselte el az inflációt, kirakatgazdaság jött létre. A kőolajipar létrehozta profit a fejlett országokba vándorolt ki, amelyek kölcsönöket biztosítottak az olajtermelő országoknak. Csökkennek az olajárak, és összeomlik a kirakatgazdaság, amelyet a különféle kormányok sokáig fenn tudtak tartani. Az infláció talán nem volt olyan méretű, mint a déli országokban, Argentínában és Chilében, mert a kőolajipar ezt megakadályozta. A szegény rétegek élete azonban még rosszabb lett. A középrétegek egy része is elszegényedett. 1984-85-86-ban értelmiségi, egyetemi körökben ellenzéki mozgalmak alakultak ki. Carlos Andrés Pérez második kormányzásáig folytatódtak a sztrájkok, utcai tüntetések, majd sor került a neoliberális csomagterv érvényesítésére, amelyet már a déli országokban húsz évvel ezelőtt alkalmaztak. A kormány a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank követelményeit, a neoliberális csomagtervet megváltó megoldásnak vélte, és Carlos Andrés Pérez populista demagógiával próbálta népszerűsíteni. Emelkedtek az árak, rohamosan romlottak az életkörülmények. Így jutott el az ország az 1989-es caracazónak nevezett nyomorlázadásig. Az 1989-es nyomorlázadás igen jelentős esemény volt az ország életében, valósággal megváltoztatta Venezuela tudatállapotát. A nép ébredezni kezdett, végleg kiábrándult a parlamentáris demokráciából."[xii]

Chávez 2003. január 26-án, a brazíliai Porto Alegréban, a Bolivári Forradalommal szolidáris Szociális Világfórum szervezte egyik találkozón így idézi fel azt a történelmi pillanatot, amikor a Caracast körülvevő, dombokon kiépült barriók, nyomornegyedek népe megrohamozta a venezuelai fővárost, és a többszázezres tömeg kifosztotta a szupermarketeket, az élelmiszerboltokat és az üzleteket: "1989-ben ledőlt a Berlini Fal és 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, ezzel egyidejűleg magasra emelték a neoliberalizmus győzelmes zászlaját, és megszületett a történelem végéről szóló tétel: »Véget ért a történelem, győzött a kapitalizmus«; azt mondogatták a kilencvenes évek elején: »Vége a történelemnek, ez az egyedüli üdvözítő gondolat, nincs más alternatíva« Értik? Elmúlt egy évszázad, ez így igaz, összeomlott a Szovjetunió, vége lett a szocializmusnak, vége lett a kommunizmusnak, éljen a neoliberális kapitalizmus, ésatöbbi.

Venezuelában viszont ugyanakkor, meglepő párhuzam ez, 1989-ben ledől a Berlini Fal, de 1989-ben Caracasban fellázad a nép, rendkívül heves népi lázadás robban ki, ezreké, százezreké, a szegényeké mindenekelőtt, akik lázadásukkal elözönlötték az utcát, fegyvertelenek voltak, de fellázadtak. Mi ellen lázadt fel a caracasi nép 1989. február 27-én? A Valutabank neoliberális csomagterve ellen."[xiii]

1992 februárjában, majd novemberben katonai lázadás követi az 1989-es népi megmozdulást. Hugo Chávez és fiatal tiszttársai válaszul a Carlos Andrés Pérez elrendelte megtorló intézkedésekre, melyeknek ezrek estek áldozatául, úgy határoznak, hogy forradalmi mozgalmuk, a Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 (MRB-200) nem várhat tovább, a fegyveres út az egyetlen esély a gyilkos rendszer megdöntésére. A fiatal tisztek népi származásúak, nem a parlamentáris demokrácia kormányait támogató középosztály tagjai közül valók. De a februári felkelés elbukik, Chávezt, a felkelés vezérét a Furte Tiuna erődben tartják fogva. Mindenért vállalja a személyes felelősséget. A felkelés egyik résztvevője, Urdaneta parancsnok nem hajlandó megadni magát, száz emberével a végsőkig ki akar tartani. Elvágják a telefonvezetékeket. Egy admirális, Rodríguez Citraro, anélkül hogy a hadsereg vezérkarától vagy az államelnöktől engedélyt kérne, megállapodik Chávez-szal, hogy televíziós beszédben fordul az ellenálló katonákhoz. Az elfogott Chávez baszk sapkájában áll a kamera elé, és negyvenöt másodperces beszédet mond. Beszédét az azóta híressé vált mondattal zárja: me rindo... por ahora - megadom magam... egyelőre. Egy öreg tábornok így szól hozzá:

Coño, carajito, qué vaina tan buena has dicho! - A francba, kölyök, de kurva szépet mondtál! Egy belső hangot hallottam, a tudatalattim beszélt - mondja később Chávez Luis Bilbao argentin újságíró kérdésére válaszolva.[xiv]

Ettől kezdve a nép Chávezt Comandanténak, Parancsnoknak nevezi. Egy ismeretlen caracasi férfi a következő verset juttatja el hozzá a San Carlos-i börtönbe:

Chávez atyánk, ki a börtönben vagy,
szenteltessék meg a te felkelésed, jöjjön el
(bosszúállón) mihozzánk, a te népedhez,
legyen meg a te akaratod, Venezueláé,
hadseregedé,
add meg nekünk az elvesztett bizalmat,
és ne bocsáss meg az árulóknak,
miképpen mi sem bocsátunk meg azoknak, akik
elfogtak téged.
Ments meg minket a korrupciótól,
és szabadíts meg Carlos Andrés Péreztől.
Ámen.

Megjelent: Ezredvég, XIV. évfolyam 11. szám – 2004. november