Idén novemberben elnök és kongresszusi választásokat tartanak Chilében. Ez már önmagában érdekes információ, amelynek a jelentőségét csak tovább növeli, hogy az ország a latin-amerikai szubkontinens harmadik legerősebb gazdaságával rendelkezik, ami ráadásul a 20. század második felében a neoliberális gazdasági modell tesztelésének terepévé vált az 1973-as katonai puccs után.

Noha az országot sokan Latin-Amerika legeurópaibb államaként tartják számon, az alábbi elemzés kapcsán láthatjuk majd, hogy valójában Chile mind gazdasági és társadalmi problémáit, mind pedig politikai rendszereinek sajátosságait tekintve sokkal jobban hasonlít az „új világ” országaihoz, mint bármely európai országra.

Az általános helyzet Chilében

Chilében a legutóbbi országos választásokat 2009 és 2010 fordulóján tartották, amikor is az elnöki széket a Koalíció a Változásért (Coalicíón por el Cambio) jelöltjeként induló és a Nemzeti Megújulás nevű párthoz tartozó Sebastián Piñera, a kongresszusi többséget pedig szintén a jobbközép színezetű koalíció szerezte meg. A második helyen a balközép pártokból álló Pártok Összefogása a Demokráciáért koalíció zárt.

A bal- és a jobboldal közötti törésvonal hagyományosan mélynek nevezhető. Ennek jelenkori eredője az idén 40 éve történt 1973-as katonai puccs, amikor a szocialista Salvador Allende és a Népi Egység kormányát Augusto Pinochet tábornok és a chilei hadsereg a CIA és az amerikai tőke segítségével megdöntötte. A junta erőszakosan törekedett leszámolni az ellenfeleivel, majd neoliberális piacbarát reformokat vezetett be, amelyek nagyban átformálták az ország gazdasági és társadalmi életét. Ennek eredményeit ugyan a liberális közgazdászok „chilei csodaként” tartják számot, valójában inkább nagyon is megkérdőjelezhető hatásai voltak, szemléletes példa erre, hogy az ország vásárlóerő paritáson számolt GDP-je gyakran csökkent az említett időszakban, és végig elmaradt a latin-amerikai átlagtól.

A 1989 utáni demokratikus visszarendeződés óta azonban az ország gazdasága fejlődésnek indult, aminek visszaigazolása, hogy a térségből elsőként csatlakozhattak 2010-ben a világ legfejlettebb tőkés országait tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD). Úgy tűnik az országot elkerülte a gazdasági világválság, ugyanis az elmúlt években a 2009-es hatalmas földrengés évét leszámítva a Világbank adatai szerint – a 2009-es esztendőben ugyanis -1 százalékos növekedést értek el – az ország GDP-je átlagosan évenkénti 6 százalékkal bővült.[i] Ebben az is közrejátszik, hogy az ország jelentős mennyiségű természeti erőforrással rendelkezik, amik közül kiemelkednek az ásványkincsek, amelyek jelentős részét exportálják, és ezeknek a termékeknek az ára jelentősen emelkedett a piacon az elmúlt esztendőben. A munkanélküliség egy nyári adat szerint 5,75 százalék, ami az elmúlt évek legjobb mutatója, így ebben a kérdésben jól áll az ország.[ii]

Bár a gazdaság alapvetően jó számokat mutat, a felszín alatt hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek bújnak meg az országban. A Pinochet-rendszer során meghonosított neoliberális gazdasági modell eredményeként folyamatosan növekedni kezdett a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti különbség, miközben a rétegek közötti átjárhatóság jelentősen megnehezedett. Jól jellemzi ezt az az adat, hogy a legfelső 10 százalék és a legalsó 10 százalék jövedelemkülönbségét mérő Gini-index szerint a kontinensen a rosszabbul álló országok közé számít Chile[iii]. Összehasonlításképpen az ellentétes gazdasági modellt választó országok – például Ecuador és Venezuela – ebben a mutatóban jelentős javulást értek el az elmúlt években.

A chilei választási rendszer

Az ország politikai rendszere az egyik legstabilabbnak tekinthető a szubkontinensen, amelyben nagy szerepet játszik a sajátságos választási rendszere is. Ezt a választási rendszert jelentősen meghatározza az alkotmány, amelyet egy 1980-ban, igencsak megkérdőjelezhető körülmények között megrendezett népszavazáson fogadtak el, és amelyet azóta már számtalan alkalommal módosítottak már. A legutóbbi módosításra 2010-ben került sor, ami 2011-ben lépett hatályba, a legjelentősebb változtatások pedig 1989-ben történtek.[iv]

Először érdemes tisztázni a választásra és a választhatóságra jogosultak körét. A választásokon szavazhat minden, a 18. életévét betöltött chilei állampolgár, és minden, az ország területén öt éve jogszerűen tartózkodó külföldi állampolgár. Választójogával az előbbi feltételeket teljesítők közül az nem élhet, akit ettől jogerősen eltiltanak, vagy valamilyen kizáró gondnokság alatt áll. A választási törvény legutóbbi módosítása során – amely tavaly lépett hatályba – eltörölték a kötelező választási regisztráció és a kötelező szavazás intézményeit[v].

A Chilei Köztársaság – mint a legtöbb latin-amerikai ország – prezidenciális köztársaság, ahol a köztársasági elnök egyúttal a végrehajtó hatalom feje is. Mandátuma négy esztendőre szól és a későbbiekben korlátlan számban megújítható, de aki betölti a pozíciót, nem indulhat újra közvetlenül a mandátumának lejártakor, csak azt követő választáson. Ez a helyzet áll fenn a mostani választásokon is, mert a balközép koalíció jelöltje Michelle Bachelet nem indulhatott a 2009-es választásokon, mivel 2006 és 2010 között ő töltötte be a köztársasági elnöki pozíciót.

Az alkotmány 25. cikkelye értelmében Chile köztársasági elnöke lehet, aki az alábbi feltételeknek megfelel[vi]:

• chilei állampolgársággal rendelkezik, az alkotmány 10. cikkelyének első két bekezdésében lefektetett feltételek szerint (Chile területén, chilei szülőtől született, vagy külföldön, de chilei állampolgársággal rendelkező szülőktől, akik kérték gyermekük állampolgárságának elismerését)

• betöltötte a 35. életévét

• választójoggal rendelkezik, és megfelel a választhatóság jogi szabályainak

A köztársasági elnök megválasztásának módját az alkotmány 26. cikkelye szabályozza.[vii] A köztársasági elnököt közvetlenül, a lakosság választja meg, a leadott érvényes szavazatok többségével. Abban az esetben, ha ez az előírt szavazatmennyiség nem jön össze az első fordulóban, a két legtöbb szavazatot szerző jelölt között második fordulót rendeznek. Az alkotmány értelmében a köztársaságielnök-választást a parlamenti képviselők megválasztásával együtt kell megtartani.

A chilei törvényhozás a kétkamarás Nemzeti Kongresszus (Congresso Nacional), amely a Szenátusból (Senado) és a Képviselőházból (Cámara de Diputados) áll. A Szenátus 38 tagját 19 körzetben 8 évre választják, így minden körzetben négy esztendőnként választanak szenátorokat.

A Képviselőház megválasztása kicsit bonyolultabb módon zajlik, ugyanis 120 tagját egyéni választókerületekben választják meg, azonban minden egyes egyéni választókerületben két jelölt is jogosult a mandátumszerzésre.[viii] Ez azt eredményezi, hogy a magukat megméretni kívánó pártok a sikeresség érdekében a politikai paletta minél szélesebb spektrumát lefedő koalíciót igyekeznek létrehozni, hogy ezáltal tudják maximalizálni az esélyüket a mandátumszerzésre.

Ez a típusú választási rendszer, amelyet a Képviselőház megválasztása során alkalmaznak, jelentős aránytalanságot jelent, ugyanis a körzetekben első, illetve második helyen záró koalíció jelöltjei gyakorlatilag ugyanúgy egy-egy képviselői mandátumot képesek megszerezni, még ha adott esetben jelentősebb különbség is alakul ki a két lista között.

Aki valamely párt jelöltjeként vagy függetlenként nyilvántartásba szeretné vetetni magát, annak a legutóbbi választásokon érvényes voksok 0,5 százalékának megfelelő ajánlást kell benyújtania a választási bizottsághoz. Az köztársasági elnök megválasztása esetén az egész ország egy választókerületnek minősül, így a jelölteknek a legutóbbi választáson szavazatot leadó polgárok úgyszintén 0,5 százaléknak megfelelő ajánlást kell összegyűjteniük.[ix]

Ugyanakkor nem lehetnek jelöltek a kongresszusi választásokon[x]:

• az államminiszterek

• az intendánsok, a kormányzók, a polgármesterek, a regionális és helyi tanácsosok és titkárok

• a Központi Bank igazgatóságának tagjai

• a bírák és a Legfelsőbb Bíróság tagjai

• az Alkotmánybíróság, a Választási Bizottság és a regionális választási bizottságok tagjai

• a köztársaság számvevőszékének vezetője

• magánszemélyek, akik szakszervezetekben töltenek be tisztséget

• azok a természetes személyek, akik szerződéses viszonyban állnak az állammal

• a legfőbb ügyész, a regionális ügyészek és a Közigazgatási Minisztérium beosztott ügyészei

• a hadsereg, a légierő és a haditengerészet vezérkari főnökségének tábornokai, a rendőrség és a nyomozóhatóság főigazgatói, a fegyveres és rendfenntartó erők, és az állambiztonság tagjai

• az állami szervekkel vagy vállalatokkal gazdasági és kereskedelmi kapcsolatban álló természetes személyek

A két választás között megüresedő helyekre ugyanazon párt képviselője kerülhet be, a megüresedő, függetlenek által betöltött mandátumok pedig nem kerülnek újbóli betöltésre.[xi]

Jelentősebb nyomásgyakorló csoportok a chilei politikában

Chilében – akárcsak Latin-Amerika legtöbb országában – négy jelentősnek mondható nyomásgyakorló csoport tarthatunk számon: a diákmozgalmakat, a katolikus egyházat, az őslakos érdekképviseleti szerveket és a szakszervezeteket.

A diákszervezetek

Az elmúlt évek során egyértelműen ezen csoportok közül a diákok megmozdulásai váltották ki a legjelentősebb nemzetközi visszhangot. A chilei oktatási rendszer társadalmi szempontból rendkívül szegregált, ugyanis az országban az állami és a magán fenntartású iskolák egyaránt szabadon működnek, ami azt eredményezi, hogy a jobb anyagi helyzettel bíró magán fenntartású létesítmények magukhoz vonzzák a jobb képességű oktatókat, és képesek jobb felszereltséget biztosítani létesítményeikben. Azonban mivel magánfenntartású létesítményekről van szó, ezért itt a tandíj fizetése teljesen természetesen, azonban ezt a chilei társadalom többsége nem képes megfizetni, így gyakorlatilag eleve determinálja egy fiatal későbbi sorsát, hogy milyen intézménybe járhat. Ezért sem véletlen, hogy az országban zajló munkásmegmozdulások gyakori követelése, hogy a fizetések emelése mellett a dolgozók gyermekei után fizetett oktatási hozzájárulásokat is emeljék.

Ezen a helyzeten kívánnak változtatni az elmúlt években megint rendkívül aktívvá vált diákmozgalmak. 2011 óta, amikor is ismételten az állami szerepvállalás növeléséért kezdtek tüntetni. A kormány ezt a javaslatot nem fogadta el, így ezt újabb és egyre jelentősebb megmozdulások követték, amelyek gyakorlatilag ma is tartanak, és a mozgalmak a mai napig képesek százezres tömeget mozgósítani egy-egy tüntetésre.

A 2011-es megmozdulások több jelentős szereplője is indul az idei választásokon. A gyakorlatilag a diákellenállás szimbólumaként számon tartott Camila Vallejo, és két korábbi egyetemi diákszövetségi elnök, Karol Kariola és Carlos Ballesteros a kommunista párt tagjaiként az Új Többség színeiben méretik meg magukat novemberben. Gabriel Boric és Francisco Figueroa az Autonóm Baloldal, José Ankalao pedig a Demokratikus Forradalom színeiben indul a választásokon.

Ebből az is látszik, hogy a diákmozgalmak alapvetően kormányellenes beállítottságúak, azonban többen a választásokon most induló egykori vezetőiket is kritizálták, ami azt is mutatja, hogy az ellenzékkel, így magával a jelenleg fennálló politikai rendszerrel és azok régi-új pártjaival szemben is jelentős elégedetlenség tapasztalható.

A katolikus egyház

Mint Latin-Amerika-szerte mindenhol, a katolicizmus komoly szerepet tölt be Chile társadalmának életében is. Az ország egyike a szubkontinens legkonzervatívabb országainak, így nem meglepő, hogy az egyház társadalomformáló szerepe a mai napig nagyon jelentős. Az olyan kérdésekben, mint az abortusz, vagy az azonos nemű párok házasságának engedélyezése, a mai napig jelentős véleményformáló szereppel bír az egyház, és elutasító magatartást tanúsít. Ezt az álláspontot a pártpolitika terén leginkább a kereszténydemokrata orientációjú kormánypártok teszik magukévá, amelynek a mostani kampányban mind Longueira, mind az őt az elnökjelöltségben váltó Matthei hangot adott.

A katolikus egyházon belül azonban ellentmondások is tapasztalhatóak. Egyfelől megindult a saját múltjuk kétesnek nevezhető történéseivel való szembenézés, amelyre jó példa volt a szeptember 14-i hálaadó misén Durán püspök bocsánatkérése az egyház a Pinochet-rendszer idején tanúsított hallgatásáért. Ugyanakkor egy másik püspök is éppen ezen a misén tett botrányos kijelentéseket, amikor a Harry Potter nevű ismert könyvsorozatot, az abból készült filmeket, illetve azok olvasóit és nézőit lényegében sátánizmussal vádolta meg.

Az őslakos szervezetek

Chilében a 2012-es népszámlálás adatai alapján az ország lakosságának 10,3 százalékát teszik ki az őslakos csoportok. Közülük a mapuche nevű indián törzs a legjelentősebb.

Mint Latin-Amerika-szerte mindenütt, Chilében is komoly küzdelmet kell az őslakos csoportoknak folytatniuk identitásuk, kultúrájuk és nyelvük megőrzésért, emiatt pedig gyakran kerülnek konfliktusba a központi kormányzattal. A mostani választási kampányban mind a kormánypártok, mind pedig az ellenzék igyekszik megszólítani őket. A kormány az őslakos turizmus fejlesztésére igyekszik nagyobb hangsúlyt fektetni, ahogyan azt például az ausztrál és az új-zélandi kormány teszi. Az ellenzék elsősorban a kisebbségi jogok kiterjesztésével igyekszik maga mellé állítani őket, Michelle Bachelet például alkotmányba foglaltatná azokat.

Az őslakos csoportok ugyanakkor nemcsak a kormánnyal kerülnek gyakran összetűzésbe, de a földtulajdonosokkal és a különböző bányavállalatokkal is. Utóbbiakkal azonban nem olyan elvontnak tűnő dolgok miatt, mint a kisebbségi jogok, hanem nagyon is materiális dolgok miatt, mint például őseik földjeinek visszaszerzése, vagy éppen megtartása.

Ezek a konfliktusok gyakran torkollnak erőszakba, ugyanis egyes mapuche csoportok megelégelve, hogy a kormány nem igazán tesz semmit az érdekeik érvényesítéséért – a Pinochet-rendszer gyakorlatilag terrorista mozgalomként volt számon tartva az összes őslakos szervezet, és ebben csak fokozatosan állt be javulás 1989 után – ezért kisebb csoportok saját, erőszakos módszereikkel igyekeznek érvényt szerezni követeléseiknek.[xii] Ez viszont egy olyan probléma, amelynek kezelése egyre égetőbbé válhat a következő kormány számára.

Viszont, ami az őslakos csoportok helyzetének javulását mutatja a chilei társadalmon belül, hogy a 2002-es népszámláláshoz képest a 2012-re jelentősen emelkedett a száma azoknak az állampolgároknak, akik felvállalták identitásukat.[xiii]

A szakszervezetek

Mivel Chile egy magas szinten iparosodott országnak számít, ezért kevéssé meglepő, hogy erős és jól szervezett munkás-érdekvédelmi szervezetei vannak, noha a Pinochet-rendszerben igyekeztek ezt a mozgalmat erőszakosan felszámolni. Ennek is köszönhető, hogy a szakszervezetek a mai napig elég rossz viszonyt ápolnak a politikai jobboldallal, ami a katonai junta örökösének tekinti saját magát.

Az elmúlt négy esztendőben is jelentős megmozdulások voltak, amelyeket a szakszervezetek szerveztek Ezek nem ritkán összekapcsolódtak más mozgalmak – például a diákszervezetek – által szervezett megmozdulásokkal. Emiatt elsősorban a balközép koalíció igyekszik a szervezett munkásságot maga mellé állítani, amiben nagy segítségükre lehet a szakszervezetekkel jó kapcsolatokat ápoló kommunisták támogatása.

A jelöltek a novemberi választásokon

A novemberi választás – ahogyan ezt már említettem – több választást jelent, ugyanis elnököt és a Kongresszust is megválaszthatják a chilei polgárok. Az elnökjelöltségéért folytatott versenyben, bár kilencen méretik meg magukat, a közvélemény-kutatások alapján ketten emelkednek ki, a kormánykoalíció által támogatott Evelyn Matthei és a legjelentősebb ellenzéki koalíció által támogatott Michelle Bachelet.

Külön érdekessége lesz kettejük küzdelmének, hogy korábban mindkettejük édesapja katonatisztként szolgált, és mindketten szerepet vállaltak az 1973-as katonai puccsban, azonban ellentétes oldalon. Bachelet apja mindvégig hűséges maradt a szocialista elnökhöz, Salvador Allendéhez, míg Matthei apja a puccsisták mellé állt, noha a Pinochet-rendszer kiépítésében már nem vett részt.

Ami a képviselőházi és a szenátusi választásokat illeti, a két legnagyobb koalíció, a Szövetség (Alianza) és az Új Többség (Nueva Mayoría) volt képes egyedül majd minden körzetben jelöltet állítani, a kisebb szövetségek és pártok számára ez azonban egy gyakorlatilag teljesíthetetlen feladatnak bizonyult.

A pártok által állított jelöltek a kongresszusi választásokon[xiv]:

Függetlenek 17 6

Függetlenek Regionalista Pártja 26 -

Ha te is akarod, Chile megváltozhat 75 4

Humanista Párt 67 9

Szövetség 120 19

Új Alkotmányt Chilének 48 9

Új Többség 118 20

A kormánypártok koalíciója: a Szövetség (Alianza) – elnökjelöltjük: Evelyn Matthei

Az országot jelenleg kormányzó jobboldali pártkoalíció 1989-ben jött létre, jelenlegi nevét pedig 2012 óta viseli. A Szövetséget jelenleg két párt, a Nemzeti Megújulás (Renovación Nacional) és a Független Demokrata Unió (Unión Demócrata Independiente) alkotja, amelyet néhány pártokhoz nem tartozó független jobboldali személyiség erősít még.

Bár az ország gazdasági adataira ránézve először azt is gondolhatnák, hogy a kormánypártok egy nyugodt választásnak néznek elébe, valójában azonban nagyon is komoly bajban vannak, hiszen Chile egyre nagyobb társadalmi válságával nem tudtak mit kezdeni az elmúlt négy esztendőben, így a szavazóik jelentős része elpártolt tőlük.

Hogy a gondokat tetőzzék, az elnökjelöltjük személyének kiválasztása sem ment túl egyszerűen. Ugyanis az év elején az ismert üzletember Laurence Golborne, akit a legesélyesebbnek tartottak erre a posztra, majd a júniusi előválasztásokon aratott győzelme után pedig a volt gazdasági miniszter, Pablo Longueira jelentette be a visszalépését.[xv] Ezek után esett a választás a Piñera-kormány volt munkaügyi miniszterére, Evelyn Mattheire.

Matthei személye erős garanciát jelent arra, hogy amennyiben megválasztják, úgy nem lesz változás a jobboldal politikájában az elmúlt évtizedekben megszokotthoz képest. Ez azt jelentené, hogy folytatnák a magántulajdont pártoló, neoliberálisnak nevezhető gazdaságpolitikájukat, amely egy nagyon erősen konzervatív társadalompolitikával párosul.

Piñera kormányzása során arra törekedett a kormány tovább tudja erősíteni a gazdaság magán szereplőit. Az oktatás átalakítását is a magánoktatás részarányának növelésével képzelte el, amely részben kiváltotta a diákok haragját. Matthei eddigi nyilatkozatai alapján ezen az elképzelésen nem kíván változtatni, amely nem növeli népszerűségét a fiatal korosztályhoz tartozó szavazók között.

Noha a Piñera-kormány terjesztette elő az azonos neműek élettársi kapcsolatáról szóló törvényt, az több ízben is elakadt a Kongresszus jobboldali többségén, ami jelzi, hogy a Szövetség hogyan is gondolkodik egy ilyen megosztó társadalmi kérdésről. Maga Matthei is úgy nyilatkozott, hogy nem kíván változtatni sem az azonos neműek házasságának, sem pedig az abortusznak a jelenlegi törvényi szabályozásán.[xvi]

Az ellenzék legjelentősebb ereje: az Új Többség (Nueva Mayoría) – elnökjelöltjük: Michelle Bachelet (szocialista)

Az Új Többség koalíció az ellenzék legjelentősebb alakulata, amely egy kifejezetten sokszínű tömörülés. Magját a Pártok Összefogása a Demokráciáért (Concertación de Partidos por la Democracia) koalíció adja, amely 1988-ban a Pinochet-rendszerrel szemben szerveződött meg, és ami magába foglalja Chile Kereszténydemokrata Pártját (Partido Demócrata Cristiano de Chile), Chile Szocialista Pártját (Partido Socialista de Chile), a Demokráciáért Pártot (Partido por la Democracia) és a Radikális Szociáldemokrata Pártot (Partido Radical Socialdemócrata). Ehhez csatlakozott idén Chile Kommunista Pártja (Partido Comunista de Chile), a Polgári Baloldal (Izquierda Ciudadana), és a Széles Társadalmi Mozgalom (Movimiento Amplio Social)[xvii]. Ezek alapján a koalícióban megtalálható a demokratikus szocialista, a kereszténydemokrata, a keresztényszocialista, a kommunista, a szociáldemokrata értékrend egyaránt. A koalíció vezetőjévé, vagyis főszervezőjévé a szocialista Ricardo Solarit választották, főtitkárt pedig mindegyik szervezet jelölhetett.[xviii]

Az Új Többség választási programjának három tengelyét egy új alkotmány megalkotása, adóreform végrehajtása és az általános, ingyenes egyetemi oktatás bevezetése képezi[xix]. A közel egy hónapig tartó vita során 31 albizottságban zajlott az előkészítő munka, amelynek a végén elkészült a programtervezet.

Az új alkotmány bevezetését több érvvel támasztotta alá Michelle Bachelet. Egy interjúban két érvet hozott fel: egyfelől az őslakos jogok elismerésének kapcsán, másrészt olyan társadalmi kérdések rendkívül konzervatív szabályozása miatt, mint az abortusz.[xx] Előbbire azért lenne szükség, mert Bachelet szerint eddig a Chile területén élő különböző őslakos csoportosulások alkotmányos elismertsége nem létezett. Az abortusz kérdésének terítékre kerülését a kampányban egy elég szomorú eset indokolta, amikor is egy 11 éves kislányt erőszakolt meg és ejtett teherbe a saját nevelőapja.[xxi] Ez hozta előtérbe ismételten a művi terhesség megszakítás engedélyezésének kérdését, amely kapcsán azt ígérte Bachelet, hogy amennyiben valaki nemi erőszak miatt kívánja megszakíttatni a terhességet, abban az esetben azt törvényi retorzió nélkül teheti majd meg.[xxii]

A gazdaság élénkítéséhez és a társadalmi különbségek mérséklésének érdekében az Új Többség adóreformot hajtana végre. Bachelet asszony tervei szerint az adórendszer átalakításával sikerül újra beindítani a gazdasági növekedést, és ezzel javíthatnak a kis- és középvállalkozások helyzetén[xxiii]

A harmadik terület, ahol jelentős reformokat ígér Bachelet és az Új Többség koalíció, az az oktatás. Az elképzeléseiket egy hatéves időszak alatt kívánják megvalósítani. Ennek végén többen és ingyenesen férhetnének hozzá az oktatási rendszerhez és azon belül is főleg a felsőoktatáshoz.[xxiv] A felsőoktatás reformjával és ingyenessé tételével a balközép koalíció egyértelműen az elmúlt kormányzati időszakban ismételten megerősödött diákmozgalmak elégedetlenjeit kívánja megszólítani. Ennek egyik szimbolikus lépése, hogy három egykori diákvezető is – akik egyébiránt a kommunista párt tagjai – az Új Többség jelöltjeként méretik meg magukat a kongresszusi választásokon.[xxv] Ami viszont figyelmeztető lehet Bachelet számára, hogy 2006-ban éppen az ő intézkedései indították útjára a diákok elégedetlenségét.

A 2013-as választásokon induló Új Többség koalíció nem keverendő össze a 2009-es választásokra létrejött Új Többség Chile számára koalícióval (Nueva Mayoría para Chile), amelynek főerejét a Humanista Párt és az Ökologista Párt alkotta.

A kisebb pártok és jelöltjeik

Bár az ember nem vállal nagy kockázatot azzal, ha azt mondja, hogy a választások a két legjelentősebb politikai erő, a Szövetség és az Új Többség között fognak eldőlni, ettől még érdemes megismerkedni a kisebb pártokkal és jelöltjeikkel. A rendelkezésükre álló erőforrások és társadalmi támogatottságuk alapján a pártok és a jelöltek között valójában meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak, ennek ellenére a győzelemre nagyjából ugyanolyan kevés esélyük van.

A centrista: Ricardo Israel

Az 1950. október 7-én született Ricardo Jacob Israel Zipper a tudományos pályát hagyta ott, hogy a politikai küzdőtérre lépjen. A centrista Függetlenek Regionalista Pártjának (Partido Regionalista de los Independientes) színeiben indul a mostani választásokon, bár ahogy említettem nem túl sok eséllyel. 17 pontos programja a Megállapodás Chiléért – Egy új Centrum nevet viseli, amely alcímében azt ígéri, hogy regionalista, mérsékelt, humanista és progresszív tartalmat kínál a voksolóknak.[xxvi]

Israel és pártja is azok táborába tartozik, akik megválasztásuk esetén új alkotmányt adnának az országnak. Véleménye szerint erre azért van szükség, mert jelenleg nem elég demokratikus az ország berendezkedése, mivel még mindig élénken élnek a Pinochet-diktatúrából megörökölt hagyományok. Emellett lazítana az ország jelenlegi erős centralizáltságán, és nagyobb önállóságot engednek a régiók számára. A politikai rendszerben erősítené az állampolgárok részvételi és ellenőrző szerepét.

Gazdasági programjukban a centristák a legfontosabbnak a neoliberális gazdasági modell korrekcióját tartják, mivel az jelentős társadalmi egyenlőtlenséget teremtett az országban. A fogyasztók jogainak erősítését is fontosnak tartják.

Az egyenlőségpárti: Roxana Miranda

Roxana Miranda Meneses 1967-ben San Bernardóban született egy alacsony társadalmi státuszú családban. Politikai tevékenységét a demokratizálódásért harcoló ANDHA Chile szervezetnél kezdte, amelynek egyik országos vezetője lett. Az Egyenlőség Párt (Partido Igualdad) egyik alapítója volt, a mostani elnökválasztáson pedig a jelöltje. Miranda és pártja Chile legnagyobb problémájának a neoliberalizmust látja, éppen ezért úgy gondolják, hogy a kapitalista rendszer meghaladása szükséges az emberek boldogulásához.

Miranda és az Egyenlőség Párt új alkotmányt fogadnának el megválasztásuk esetén. Ehhez alkotmányozó gyűlést hívnának össze, amelyben részt venne a társadalom minden tagja, mivel így a minél kisebb közösségek szintjén születhetnek meg a döntések. A választási rendszert is megreformálná, hogy az oligarchia pártszövetségei helyett a nép beleszólása határozhassa meg a politika alakulását. Növelné azoknak a tisztségeknek a körét, amelyeket a nép közvetlenül választhatna meg, emellett bevezetné a visszahívhatóság intézményét is.

A Mirandát támogató Egyenlőség Párt az Ökologista Zöld Párttal közösen indul a kongresszusi választáson az Új Alkotmányt Chilének (Nueva Contitución para Chile) koalíció színeiben.

A független: Franco Parisi

A közgazdász végzettségű Franco Aldo Parisi Fernández Santiagóban született 1967-ben egy középosztálybeli családban. Tanulmányait az Universidad de Chilén és egyesült államokbeli egyetemeken végezte, majd egyetemi oktatóként ténykedett. 2012-ben a Movimiento Social de Aysén felkérésére tanácsadóként kapcsolódott be a politikába, majd úgy döntött, hogy független jelöltként megméreti magát az elnöki posztért.[xxvii]

Parisi szerint az igazságszolgáltatási rendszer komoly reformokra szorul, mivel az nem felel meg az állampolgárok elvárásainak. Ehhez jelentősen átalakítaná a bíróságok működését, hogy azok jobban tudjanak reagálni a mindennapos kihívásokra. A hatékonyabb igazságszolgáltatáshoz módosítaná az alkotmányt és a büntető törvénykönyvet is. Noha egyes, társadalomellenes bűncselekmények büntetési tételét emelné, a bűnüldözésben a hangsúlyt inkább a megelőzésre helyezné. Külön érdemes megjegyezni, hogy például az orvosi okokkal igazolható, vagy nemi erőszak miatti teherbe esés miatti abortuszt legalizálná, ami jelentős szakításnak számítana a területi korábbi konzervatív szabályozásával. A gyermekek és a fiatalok jogainak védelmére létrehozná a Gyermek és Ifjúsági Minisztériumot, valamint büntetné a családon belüli erőszakot, amelynek elszenvedői számára minden egészségügyi és pénzügyi segítséget megadna.

Az ország egészségügyi rendszerének helyzetét is kritikusnak látja. Ahhoz, hogy ezen javítani lehessen Parisi szerint jelentősebb állami szerepvállalásra lenne szükség, amelyet úgy képzel el, hogy hat éven keresztül folyamatosan emelné a szektorra fordított költségvetési kiadásokat. Emellett létrehozna egy egyedi egészségügyi alapot, valamint olyan közegészségügyi intézményeket, amelyek mindenki számára elérhetővé tennék ezeket a szolgáltatásokat. Csökkentené a kórházak nem orvosi személyzetének számát, és a várólisták hosszát is.

Ahogy azt Parisi programja is megjegyzi, bár Chilében az egy főre jutó jövedelem megegyezik az OECD országok átlagával, annak megoszlása szélsőségesen egyenlőtlen. Ennek okát ő a dolgozók jogainak elégtelen védelmében látja, ezért a Munka Törvénykönyvét is megreformálná. Növelné a szakszervezetek jogait, bővítené a bértárgyalások jogkörét, csökkentené a munkát terhelő adminisztratív terheket és védené az ideiglenes munkavállalók jogait is. Emellett 260 dolláros minimálbért, és 120 dolláros minimál nyugdíjat vezetne be.

A másik független: Tomás Jocelyn-Holt

Az ügyvéd végzettségű Tomás Jocelyn-Holt Letelier a fővárosban született 1963. január 16-án. Egyetemi tanulmányait az Universidad de Chilén végezte, ahol megválasztották a Diákszövetség elnökévé is. 1983-tól tagja a Pinochet-rendszer ellenzékének, majd 1994 és 2002 között a 24-es számú képviselőházi választókerült képviselője volt a kereszténydemokraták támogatásával, 2009-ben pedig sikertelenül szállt versenybe a szenátorságért. 2012-ben kilépett a balközép koalícióból, és most függetlenként méreti meg magát a választásokon. Korábban a jobbközép pártokat – mivel a balközép koalíció részét képező a Kereszténydemokrata Párt ennek a tagja – tömörítő világszövetség, a Nemzetközi Demokrata Unió elnöke volt.

Jocelyn-Holt kilencpontos programtervezetet állított össze, amely sok tekintetben eltér egykori pártja és annak koalíciója által képviseltektől. Az oktatás területén a tanítás színvonalának emelésére helyezi a hangsúlyt, emellett rögzítené az egyetemi tandíjakat, hogy a felsőoktatásba jelentkezők előre tudjanak kalkulálni azzal, hogy mennyibe fognak kerülni a tanulmányaik. A kultúra területén a gyarmati örökséget szeretné felszámolni, ennek megfelelően az őslakosok kérdésének rendezése is hangsúlyosan szerepel a programjában.

A humanista: Marcel Claude

A Humanista Párt (Partido Humanista) jelöltje, a végzettségét tekintve közgazdász Marcel Claude Reyes 1957-ben született. Dolgozott korábban Chile Központi Bankjánál, fenntartható fejlődéssel és az Antarktisz ügyével foglalkozó alapítványnál is. Politikai pályafutását az Ifjú Kereszténydemokraták aktivistájaként kezdte, majd a Demokrata Pártnál folytatta, míg végül ezúttal a humanisták támogatásával indul. Jelöltségét támogatja még az Egyesült Baloldal, számos szakszervezet, illetve diákmozgalom is.

A humanisták célja az ország „újraalapítása”, amelyhez egy kifejezetten radikális baloldali programot hirdettek meg. Teljesen szakítva a jelenlegi neoliberális rendszerrel, mindenki számára ingyenessé tennék az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést, rendbe hoznák a nyugdíjrendszert, amely a magánbiztosítók ténykedése miatt válságban van, csökkentenék az állam centralizációját, és tiszteletben tartanák a kisebbségek – legyenek azok akár etnikai, vagy szexuális, vagy másmilyen kisebbségek – jogait[xxviii].

Claude és a humanisták programjának (A Todos La Moneda) a bevezetőjében egyúttal hivatkozik azokra a chilei történelmi személyiségekre – például Salvador Allende – akik korábban sokat tettek az ország társadalmi egyenlőségéért.

A progresszív: Marco Enriquez-Ominami

A 40 éves filmkészítő a mostani választáson a Progresszív Párt (Partido Progresista) és Liberális Párt (Partido Liberal) támogatásával indul, de politikai karrierje a Szocialista Pártban indult, amelynek 1990 és 2009 között volt a tagja, egyetemi tanulmányai során pedig diákszervezeti vezető volt. A 2009-es választáson a Nueva Mayoría para Chile koalíció által támogatott független elnökjelölt volt (20,13 százalékos eredménnyel), 2010 óta a Progresszív Párt tagja, az elnöki tisztséget is betöltötte egy ideig.

Ominami programja mindenki számára egyetemes jogként ismerné el az oktatáshoz, az egészséghez, a lakhatáshoz és a tisztességes nyugdíjhoz való jogot. Gazdasági programjának fontos része, hogy a magas olajárat csökkentsék. Ennek részeként az üzemanyagra kivetett adót kiterjesztenék a nagyvállalatokra, valamint átszerveznék a tömegközlekedés rendszerét. Az elektromos áram magas áráért a korábbi privatizációt okolják, így ezen a területen az állam beavatkozását sürgetik.

Az ország decentralizációja Ominami programjában is megjelenik, valamit az őslakos kérdés rendezése is. Érdekesség, hogy megfelelően ellenőrzött körülmények között engedélyezné a marihuána fogyasztását.

A Progresszív Párt a Liberális Párttal közös választási koalíciót hozott létre Chile Változhat, Ha Te Is Akarod (Si tú quieres, Chile cambia) néven, amelynek színeiben indulnak képviselőjelöltjeik a kongresszusi választáson[xxix].

A zöld: Alfredo Steir

A közgazdász Alfredo Steir Younis 1947-ben látta meg a napvilágot, tanulmányai egy részét az Egyesült Államokban folytatta Wisconsin és Rhode Island egyetemein, majd 29 évig a Világbanknál dolgozott. A mostani választásokon az Ökologista Zöld Párt (Partido Ecologista Verde) támogatásával indul. Steir és a zöldek is alapvetően kritizálják a fennálló neoliberális berendezkedést, és a globalizációt is, ennek ellenére programjuk a latin-amerikai közegben nem mondható igazán radikálisan baloldali programnak.[xxx]

A zöldek célja növelni az állampolgári részvételt a politikában, mivel a választásokon való alacsony részvételi hajlandóságot a rendszer válságaként értelmezik. Úgy vélik, hogy ennek megváltoztatásához új alkotmányra van szükség, amely növeli a polgárok konzultációs és döntési jogosítványait. Az őslakos közösségek számára biztosítanák a nagyobb politikai részvétel lehetőségét.

A társadalmat úgy kívánják átalakítani, hogy az minél befogadóbbá tudjon válni. Ennek megfelelően az őslakosok nyelvének és kultúrájának megőrzését is kiemelkedően fontosnak tartják. Az ország történelemkönyveit is úgy dolgoznák át, hogy azok arra törekedjenek, hogy reálisan mutassák be a kevésbé „dicső” múltat is. A társadalmi integrációban fontos szerepet szánnának még a népművészetnek és a zenének is, amelyet kiemelten támogatnának.

Az oktatást minden szinten ingyenessé tennék, a tanárok fizetését pedig jelentősen megemelnék. Új állami iskolákat, egyetemeket és kollégiumokat hoznának létre, hogy minél többek számára legyen lehetőség a minőségi oktatáshoz való hozzáférés. Emellett a magántulajdonban lévő oktatási intézményekben is létrehoznának állami férőhelyeket.

Ökologistákként, nem meglepő, hogy Steir és a zöldek programjában a környezetvédelem hangsúlyosan jelenik meg. Létrehoznának egy nemzeti környezetvédelmi politikát, amelyen keresztül hatékonyabban lehetne menedzselni az ország természeti erőforrásait. Emellett növelnék az átláthatóságot is ezen a területen, hogy minden chilei számára egyértelművé váljon, hogy mire is költik el a pénzüket. Az ország élelmezésének biztonságának garantálásához hazai és nemzetközi szakemberekkel készíttetnének tervet, hogy a lakosság minden tagja számára biztosított legyen a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerhez való hozzáférés.

A gazdaság terén a zöldek célja, hogy növeljék Chile versenyképességét, amelybek lehetőségét a fenntartható gazdálkodásra való átállásban látják. Ehhez olyan adó- és pénzügyi reformot képzelnek el, amely révén lehetővé válna a társadalmi problémák orvoslása.

A Steirt támogató Ökologista Zöld Párt az Egyenlőség Párttal közösen indul a kongresszusi választáson az Új Alkotmányt Chilének (Nueva Contitución para Chile) koalíció színeiben.

Mire számíthatunk a novemberi voksolásokon?

Az elnökválasztásokon a végső győzelem legnagyobb esélyese, ahogyan azt korábban említettem, a szocialista Michelle Bacheletnek van, aki az októberi felmérések alapján megnyugtató előnnyel vezet Evelyn Matthei előtt, aki nagy valószínűséggel második helyen fog zárni. [xxxi] A felmérések alapján az is valószínűsíthető, hogy a küzdelem nem fog eldőlni az első fordulóban.

A kongresszusi választásokon viszont közel sem biztos, hogy az Új Többség ugyanekkora arányú győzelemre és törvényhozási többségre tud szert tenni. Ez azért fontos kérdés, mert – bár a köztársasági elnök erős jogkörökkel rendelkezik – a kongresszusi többség képes lehet akadályt görgetni a törvénykezés lendülete elé. Ez a kormánypártokat az ellenzékkel való kényszerű egyezkedésre kényszerítheti, ami viszont hamar Bachelet népszerűségének megcsappanásához vezethet. Érdemes itt megemlíteni, hogy ugyanígy járt Peruban a 2011-ben megválasztott Humala elnök is, aki bár nagy lendülettel vágott bele a kormányzásba, mára kormánya teljesítményével szembeni elégedetlenségét már komoly tömegmegmozdulásokon fejezi ki a perui nép.

Bárki is nyerje meg a választásokat, biztosan nehéz helyzetben lesz, hiszen a meglévő és egyre súlyosabbá váló társadalmi feszültségeket valamilyen módon kezelni kell, mielőtt azok túl nagy károkat okoznának Chile számára.

Írta: Bakó András