Latin-amerikai esettanulmány általános tanulságokkal
Juan Domingo Perón (1895–1974), az olasz immigráns középparaszti családból származó katonatiszt már 35 évesen – ezredesi rangban – fontos szerepet játszott a liberális Hypólito Yrigoyen elnök megbuktatásában.
Jutalmul 1938 és 1941 között Olaszországban, majd Németországban tölthetett be katonai attaséi tisztet, vagyis közelről tanulmányozhatta a fasizmust. E rendszer mély benyomást tett rá, és politikai vonzalmait később is meghatározta. 1943-ban egy szélsőjobboldali tiszti csoport sikeres puccsot hajtott végre Buenos Airesben. Az új elnök, Ramirez, munkaügyi miniszterévé tette az ifjú Perónt, aki hamarosan szociális és munkásbarát intézkedések sorával – nyolcórás munkaidő, kötelező szabadnapok, állami nyugdíj bevezetése – szerzett népszerűséget.
Karrierje felfelé ívelt. 1944-ben hadügyminiszterré s alelnökké is kinevezték, ám ekkor egy újabb puccs tört ki, s a puccsisták Perónt egy börtönszigetre deportálták. Innét azonban, egy –energikus szeretője és későbbi felesége, Maria Eva Duarte (a híres Evita) által szervezett – tömegtüntetés hatására sikerült kiszabadulnia. Az 1946-os elnökválasztáson azután a nép egyszerű, világos szavú gyermekének, a szegények és az igazi mélyargentinok védelmezőjének szerepében tetszelgő Perón a szakszervezetek támogatásával fölényes győzelmet aratott, kis híján kétharmados többséget szerzett.
Az új elnök első dolga volt, hogy a korábbi liberális alkotmányt, melyet szerinte az „oligarchák” kényszerítettek a nemzetre, új, nacionalista-fastisztoid alkotmánnyal váltsa föl, de ebben az ellenzék egyelőre még meg tudta akadályozni. Nem akadályozhatta azonban meg Perón társadalomátalakító rendeleteit. Az új elnök nem érte be a minisztériumok korábban is szokásos „átszervezésével”, hanem az egyetemek és a közintézmények élére is hű perónistákat nevezett ki, ám rövidesen perónista lett a főügyész, a főbíró, a nemzeti bank és a labdarúgó-szövetség elnöke is.
A vezetőváltást a következő években fokozatosan és türelmesen az általános iskolákban, gimnáziumokban, kórházakban, sőt még a könyvtárakban és múzeumokban is szigorúan végrehajtották, oly módon, hogy az ellenzéki irányítás alatt álló intézmények nem kaptak működésükhöz elegendő pénzt, így vezetőiket, alkalmatlanságukra hivatkozva, jogosan el lehetett távolítani. Perón, bátran szembeszállva az amerikai és angol nagytőkével, igyekezett államosítani az ipart, a közlekedést és a közműveket is. A társadalmat korporatív módon szervezte át: az új rendszert justicializmusnak nevezte. (A justicializmus három alappillére: a mindent ellenőrző és irányító állam, az egyszemélyes tekintélyuralom és a nemzeti együttműködés).
Az őt hatalomra segítő szakszervezeteket Perón természetesen „bevonta a hatalomba”, vagyis vezetőiknek zsíros javadalmakat osztogatott. Az iparvállalatokat jól célzott állami megrendelések segítségével pártjához kötődő cégcsoportok kezére játszotta. „Jóléti keresztes hadjáratokat” indított, amelyek keretében Evita személyesen osztott ételt a szegényeknek. Gazdasági szabadságharcot hirdetett a neokolonialisták és a nemzetközi nagytőke ellen, és nagy csinnadrattával „Gazdasági függetlenségi nyilatkozatot” írt alá. Perón azt állította, hogy a világ összefogott ugyan Argentína elveszejtésére, de ő majd kivezeti az országot a gödörből, ahová a liberális oligarchák és a nemzetközi nagytőkések taszították. Meghirdette a harcot az államadósság ellen: ennek egy részét sikerrel törlesztette is – más részét viszont tetemesen megnövelte.
Az ellenzéki pártokat nem tiltotta be, csak ellehetetlenítette, megfosztotta őket székházaiktól, bevételeiktől, sajtójuktól. (Az ellenzéki lapok – például a La Prensa – csak korlátozott mennyiségű papírt kaphattak az elosztótól.) Legzseniálisabb húzása azonban mégiscsak az volt, hogy szavazati jogot adott a szépséges Evitáért egyébként is rajongó nőknek. Híveiből – elsősorban a városi szegényekből, az „ing nélküliekből” (descamisados) és a munkásokból –félkatonai csapatokat szervezett, s ezeket az utcán masíroztatta, miközben figyelmeztette az ellenzéket, hogy e bandáktól csak ő képes megvédeni őket. Mindent támogatott, ami „nemzeti” és mindent elítélt, ami „kozmopolita”. Perón egyébként az értelmiségieket mélyen megvetette, hagyta szabadon handabandázni, írhattak a lapjaikban, beszélhettek kávéházaikban, amit akartak.
Tudta, hogy alapjában egytől egyig gyávák és tehetetlenek, megvesztegetésükre egy fillért sem érdemes pazarolni. Perón imádta a teatralitást, szépséges asszonyával oldalán, boldog mosollyal gyönyörködött az őt ünneplő tömegben. Állandóan nyilatkozott, szerepelt, állami pénzen futballstadionokat építtetett, amelyek avatásán mindig beszédet mondott, több százezres, sőt olykor milliós tömeggyűléseket tartott, állami rendelettel csökkentette a rezsit, vagyis az élelmiszerárakat, felemelte a fizetéseket, nem létező pénzekből szegények és gazdagok millióinak életén javított sikerrel. Egy szó, mint száz, mint általában a diktátorok, az emberek egy részének életét jobbá, más részének életét pedig rosszabbá tette.
1951-ben a választásokat Perón – a lassanként egyre nyilvánvalóbb válság és a gazdasági bajok ellenére – ismét fölényesen megnyerte. Ekkor azonban nagy csapás érte: rákban elhunyt a felesége, Evita. Az egész ország gyászolta a szentként tisztelt asszonyt. A szakszervezetek tagjai egy hétig fekete nyakkendőt viselve mutatták ki mély megrendülésüket, a városokban napokra megállt az élet. Perón sosem heverte ki Evita halálát. Kapkodni kezdett, s végzetes hibák sorát követte el: nyílt egypártrendszert próbált bevezetni a korábbi, demokráciának álcázott diktatúra helyett, végképp eltörölte a sajtó- és a szólásszabadságot, börtönbe csukatta és megkínoztatta politikai ellenfeleit, a válás és a nyílt prostitúció engedélyezésével magára haragította a katolikus egyházat, végül, ám nem utolsósorban, képtelen volt megbirkózni a szabadságharca okozta gazdasági összeomlással. ’54-ben két katonai puccsot is végrehajtottak ellene, amelyek nem jártak ugyan sikerrel, ám hatásukra az elnök előbb a paraguayi nagykövetségre, majd Spanyolországba, régi barátjához, Francóhoz menekült.
Távozását a nép nagyobbik fele keservesen megsiratta. A következő demokratikus választáson pártja nem indulhatott. Az egykori perónisták kitöltetlen szavazóívekkel tüntettek. Az üres ívek a leadott szavazatok 60%-át tették ki. Perón a következő húsz évben az emigrációból is állandóan bele-beleszólt az argentin politikába, a descamisadókból városi partizáncsapatokat szervezett, amelyek merényleteket hajtottak végre a hatalom mindenkori birtokosai ellen. Argentínában a helyzet állandóan „fokozódott”, az elnök egykori kisebb-nagyobb huncutságaira, gaztetteire idővel a feledés homálya borult, így egyre többen várták haza a szeretett vezért. 1972-ben azután Perón végre hazatérhetett. Újjászervezte pártját, s megnyerte az 1973-as választásokat. Meglepően hamar sikerült stabilizálnia a gazdaságot s megállítania az inflációt. Minthogy azonban most már ő ült az elnöki székben, az általa korábban pénzelt és támogatott, ám egyre inkább balra tolódó városi gerillamozgalom kényelmetlenné vált számára.
Szabad kezet adott hát a tisztekből szervezett jobboldali halálbrigádoknak, s megkezdődött a kegyetlen öldöklés. A végkifejletet – az újabb puccsot és az újabb junta uralmát Juan Perón már nem élhette meg, mert 1974-ben, 78 esztendősen elhunyt. Az elnöki széket alelnöke és harmadik felesége, Isabel Perón örökölte. Juan Perón – akit Jorge Luis Borges a „legförtelmesebb és leggonoszabb” embernek nevezett – diktatórikus hajlamú, erőszakos, ám jóképű, intelligens, jó svádájú, s alapjában alighanem jóakaratú ember volt. Majd négy évtizeden át meghatározta az argentin politikát, és 1946–1974 közt megnyert minden demokratikus választást, amelyen csak indulhatott. Perónt baloldali ellenfelei fasisztának, jobboldali ellenfelei pedig kommunistának bélyegezték, pedig valójában mindig csak azt csinálta, amit jónak látott, és amivel népszerűségre tehetett szert. A perónizmus demagóg, tekintélyuralmi, antidemokratikus és nacionalista ideológia volt ugyan, ám az argentinok többségére, talán éppen e négy jellemvonása miatt, rendkívüli vonzerőt gyakorolt.
Perón bukását végül is négy vétkének köszönhette: gazdasági csődbe vezette az országot, hagyta elharapózni a korrupciót, ujjat húzott a katolikus egyházzal, s végül ő maga a hübrisz bűnébe esett, és levetve demokrata álarcát, megteremtette a többség nyílt diktatúráját. Ha nem követi el ezt a négy hibát, 1946-tól élete végéig, majdnem három évtizeden át megszakítás nélkül maradhatott volna az ország élén. Ám hibát előbb-utóbb mindenki elkövet.
A cikk eredeti változata a 2013.10.19-i Népszabadságban olvasható.
Írta: Magyar László András
Forrás: nol.hu