Az alábbiakban közöljük Zolcsák Attila kiváló előadását, ami a Latin-Amerika Társaság 2013. szeptember 22-i rendezvényén hangzott el, amelyet az 1973. szeptember 11-i chilei puccsra emlékezve tartottunk meg.
A chilei katonai puccs 40. évfordulója nem pusztán Chile, hanem a világtörténelem szempontjából is kiemelkedő fontosságú esemény volt. 1973. szeptember 11-e előtt egy páratlan történelmi esemény zajlott le: első alkalommal került hatalomra egy fejlett polgári demokráciában marxista elnök a szocializmus demokratikus úton való megteremtésének programjával. Szeptember 11-e után pedig a neoliberalizmus első színrelépése valósult meg, egy katonai diktatúra keretében.
Felmerül a kérdés, miért éppen Chilében történt mindez? Chile osztozott a többi latin-amerikai ország nehézségeiben. Az Amerikai Egyesült Államoktól való gazdasági függőség, melyet a monokultúrán alapuló import – Chile esetében a réz -, az egyenlőtlen csere jelensége, illetve az importhelyettesítő iparosítás meg nem valósulása súlyosbított. Ezzel összefüggésben, az ország belsejében itt is óriási gazdasági-társadalmi egyenlőtlenség uralkodott, mely a belső piacot megfojtó nagybirtokrendszer, illetve a centrum igényeit kielégítő nagymonopóliumok hegemóniáján alapult. Van az azonban több sajátos eltérés, mely Chilét megkülönböztette a korszak latin-amerikai országaitól.
Elsőként: a gazdaság szerkezetének az eltérése. A chilei gazdaság, az iparnak köszönhetően, fejlettebb volt a szubkontinens átlagánál; ez azonban nem csökkentette Chile kiszolgáltatottságát, hanem növelte. Mind az ipar, mind a bányászat az amerikai technológia importján alapult. Az egyébként erősen relatív fejlettsége Chilét sebezhetőbbé tette a mezőgazdasági termékek monokultúrájára épülő országoknál; mindez az 1960-as évek végén a gazdasági fejlődés megtorpanásával párosult.
Másodsorban: a gazdasági szerkezet minőségével magyarázható a társadalmi szerkezet eltérése. A chilei társadalom erősen urbánus, nem mezőgazdasági jellegű volt. A társadalmon belül a nyugatias városi középrétegek (fehérgalléros munkások, szabadfoglalkozásúak, alkalmazottak, kiskereskedők, kisvállalkozók, és a sajátos földrajzi körülmények folytán a magánfuvarozók) súlya és jelentősége kiemelkedő volt.
Harmadsorban: ezen jellegzetességek következménye, hogy a politikai szerkezet élesen eltért a szubkontinens többi államáétól. Chile stabil demokrácia volt, erős demokratikus hagyományrendszerrel, és aktívan politizáló lakossággal. Allende elnök szavaival élve a futball mellett a politizálás volt Chile nemzeti sportja. A katonai diktatúra, illetve a katonai puccs jelensége nem volt tipikus. Az államrendszert erős elnöki hatalom jellemezte.
Az 1970-es évek folyamatainak megértéséhez az 1960-as évekbe kell visszatekintenünk. A korszakot a gazdasági nehézségek erősödése, illetve az addigi fejlődés megtorpanása jellemezte, mely társadalmi-politikai változásokra irányuló törekvést váltott ki. Külön lökést jelentett a kubai forradalom győzelme. 1964-ben a kereszténydemokrata (DC) Frei-kormány került hatalomra több mint 50 %-os támogatottságot élvező radikális programjával, melyet az USA a kubai forradalom alternatívájaként támogatott Latin-Amerika számára – a baloldali jelölttel, Salvador Allendével szemben. A kormány egyenesen „forradalomról” és „szocializmusról” beszélt, radikális antiimperialista (külső függőség felszámolását érintő), antioligarchikus (belső szerkezet megváltoztatását érintő) és jóléti intézkedéseket helyezett kilátásba. 1970-re mindebből nagyon kevés valósult meg. Az első pontot illetően a kormány határozott a rézbányászat 51 %-ának chilei kézbe való kerüléséről, mely egyrészt magas összegű kárpótlás mellett valósult meg, másrészt a technológiai és importfüggőségen egyáltalán nem lazított. Antioligarchikus intézkedése a földreformról szóló törvény volt, mely kárpótlás mellett lépett életbe, de 1970-ig mindössze a földnélküliek 8 %-át juttatta birtokhoz. Mindez az eladósodás, az infláció és az államadósság növekedéséhez vezetett; szociális reformokat már nem lehetett megvalósítani. A társadalom egyetlen rétegét sem sikerült kielégíteni: például a részben vállalati részvények formájában történő bérezést mind a munkásosztály, mind a burzsoázia elutasította. Az a társadalmi mozgalom, mely hatalomra juttatta a DC-t, csalódott a kormányban; ugyanakkor a kormány félbemaradt reformjai katalizáló hatást gyakoroltak a baloldali tömegmozgalomra. A DC ébresztette fel tehát a tömegeket; a földreform lassúságával elégedetlenek például az évtized végén önkényes földfoglalásokba kezdtek. A radikalizálódás az 1970-es választásokon az UP jelöltjét, Salvador Allendét segítette győzelemre; a DC programja 1964-hez képest szintén balra tolódott; a második helyhez azonban ez kevés volt, melyet az erősen jobboldali Nemzeti Párt (PN) jelöltje szerzett meg. A társadalom és a politikai élet egyaránt polarizálódni kezdett.
A Népi Egység (UP) győztes koalícióját 6 párt alkotta, melyek közül a Szocialista Párt és a Chilei Kommunista Párt volt a legfontosabb. Előbbi adta a koalíció elnökét, Salvador Allendét, és radikalizmusában hajlamos volt túltenni a Kommunista Párton. Az UP programjának elméleti alapja a „szocializmus chilei útja” volt. Ez első szakaszában antiimperialista és antioligarchikus programot hirdetett, melyet a második szakaszban a szocializmus építésére való áttérés programja követett. Formáját tekintve a demokratikus intézményrendszer tiszteletben tartásán, illetve annak belülről történő, „törvényes” átalakításán alapult, a részvételiség („participación”) alapján. A program alkotói figyelembe vették, hogy Chile nem egyenlő Kubával: egy urbánus, demokratikus hagyományokkal bíró országban ez az út reálisabbnak tűnt, és az 1956-os XX. Kongresszus a Szovjetunióban elméletileg szabad kezet adott az intézményes, demokratikus átalakulás híveinek. Vagyis, ha sikerül a társadalmi támogatást 50 % felé vinni, és megtartani, akkor – elméletileg – nem lehet akadály a szocializmus elérése a polgári intézményrendszer szabályain keresztül egy új alkotmány által, valamint a létező szocializmus egyik nagy gyengeségére, a demokratikus legitimitás hiányára is sikerül választ találni. A baloldali munkásosztály azonban ehhez kevés: Allende csak 36 %-ot kapott a választásokon. Ezért szükséges a már említett középrétegek megnyerése, mely a politikában a DC bizonyos fokú támogatásának megszerzését is jelentette. A középrétegek ugyanakkor pontosan egy demokratikus intézményrendszert és jogokat tiszteletben tartó programmal és politikával nyerhetőek csak meg, vagyis az elmélet ezen a ponton kerek egészként zárul. Másként fogalmazva a demokratikus választásokon való indulás, és az így szerzett legitimáció a választott utat is meghatározta. További érv volt, hogy ez az USA, vagyis a „demokrácia védelmezőjének” nyílt – guatemalai, kubai, vagy dominikai típusú – nyílt, fegyveres beavatkozását is megszüntetheti. A programnak volt három ki nem mondott előfeltétele, melyek a chilei demokrácia „mítoszán” alapultak: az ellenzék, a fegyveres erők, és az UP saját radikális hívei egyaránt a fennálló rendszer törvényi keretei között fognak maradni. Valamint az új intézményrendszer kiépítésének módozata sem volt igazán konkrétan megfogalmazva.
Az első probléma már Allende megválasztásánál jelentkezett: a chilei alkotmány szerint az elnök megválasztásához a Kongresszus többségének jóváhagyására volt szükség, melyben az UP csak relatív többséget birtokolt. A DC képviselői végül Allendére adták voksukat egy alkotmányos garancia-statútum fejében, melynek két legfontosabb pontja szerint: 1. az elnök nem hoz létre külön fegyveres erőt (vagyis a hadsereg bármikor megállíthatja) 2. csak a fennálló törvények alapján nyúl a tulajdonrendszerhez (államosítás illetve nacionalizálás korlátozása). A jobboldal és a hadsereg bizonyos körei ugyanekkor egy gyorsan elbukó összeesküvést is szőttek Allende megdöntésére. Megemlítendő, hogy mind a választási kampányban (pénzügyi- és propagandatámogatás), mind a megválasztás körüli vitában (képviselők lefizetése), mind az említett összeesküvés szálaiban aktív szerepet vállalt a CIA.
Az új kormány teljes lendülettel látott munkához, és kezdetben jelentős eredményeket ért el. Gazdaságpolitikájában több szempontból az előző kereszténydemokrata kormány tevékenységét folytatta: véghezvitte annak földreformját, valamint a teljes rézbányászatot a kezébe vette, az amerikai cégek kárpótlása nélkül; az USA és az említett vállalatok ugyan eleve Allende ellen voltak, de ez után a lépés után tovább nőtt a szakadék. Ezenkívül állami kézbe vette a bankrendszert, a külkereskedelmet és a legfontosabb monopóliumokat; 1932-ben a rövid életű Chilei Szocialista Köztársaság törvényei meghatározott feltételek mellett lehetővé tették a tulajdon kisajátítását; ezek a törvények feledésbe merültek, de hivatalosan soha nem helyezték hatályon kívül őket; megemlítendő, hogy a DC mindezt – nem minden alap nélkül – az UP-vel kötött egyezmény tartalmi kijátszásaként értékelte. Ezenkívül a kormány – elődje példáját követve – tömegesen vásárolt fel vállalati részvényeket. Ezen vállalatok és a rézbányák váltak a gazdaság úgynevezett „társadalmi szektorának” alapjává. 1971 folyamán nőtt a GDP, az ipar termelékenysége, radikálisan csökkent a munkanélküliség. A kormány szociális reformjai radikális béremelést és a szociális juttatások növelését is jelentették, mely által erősebb lett a belső piac, és egyenlőbbé vált a javak eloszlása; kiemelt figyelmet fordított a tömegkultúrára is.
Politikai téren a kormány a részvételiség, vagyis a néptömegek gazdasági-társadalmi és politikai kérdésekbe való bevonását szorgalmazta, többek között az említett társadalmi szektor munkásszervezeteire, illetve a már létező szerveződésekre (szakszervezetek, UP-bizottságok, szomszédsági bizottságok, földosztásba bevont paraszttanácsok, stb.) alapozva, ez azonban a bírói hatalom erős ellenállásába ütközött, és csak 1971-et követően kapott nagyobb – a kormány számára is váratlan – lendületet. Az Allende-kormány sikereit jelzi 1971 tavaszának helyhatósági választásainak eredménye, ahol úgy tűnt, sikerül elérni a „mágikus” 50 %-os támogatottságot.
1971 végétől, 1972 elejétől azonban krízishelyzet kezdett kialakulni, mely belső és külső okokra egyaránt visszavezethető. Külső okok között az USA egyre ellenségesebb magatartását kell kiemelni, mely egyrészt a hitel illetve a technológia importjának visszaesésében, valamint a chilei export ellehetetlenítésében nyilvánult meg; Allende rendszerének láthatatlan blokádjában”. Mindez a chilei gazdaság számára felbecsülhetetlen károkat jelentett. Másodsorban egyre aktívabb támogatást kapott mind a CIA, mind az amerikai multinacionális vállalatok részéről az UP ellenzéke, mely pénzügyi támogatásban és a propaganda segítésében nyilvánult meg – ez utóbbi megtervezésébe társadalomtudósokat, pszichológusokat, reklámszakembereket is bevontak. Az USA – Kissinger megfogalmazása szerint – mindenekelőtt attól tartott, hogy a chilei modell a nyugat-európai baloldalra is hatást gyakorol, és a következő „dominó” Franciaország és Olaszország lehet; a nyugat-európai baloldal, mely alternatív utat keresett a szocializmus felé, valóban érdeklődéssel figyelte a chilei kísérletet. A Szovjetunió, Chile támogatója, gazdasági téren nem tudta az USA-t pótolni, kérdéses, hogy egyáltalán mennyire akarta. Chile nem volt stratégiailag annyira fontos, mint Kuba; a 70-es évek eleje a hidegháború enyhülésének a korszaka volt; nem kívánta támogatását az 1976-os elnökválasztás bizonytalan eredményétől függővé tenni; és nem utolsósorban, szintén tartott a chilei modell esetleges negatív hatásaitól, csak nem Nyugat-, hanem Kelet-Közép-Európában – Allende mindössze 2 évvel a prágai tavasz után került hatalomra. Végül nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a világgazdaságban az 1970-es évek elején gyökeres átalakulás vette kezdetét, melyet ebben a korszakban a dollár aranyhoz való kötöttségének megszüntetése, Bretton Woods rendszerének eltűnése és a termelés internacionalizálódása jelzett, mely a chilei kormány által elkezdett keynesiánus gazdaságpolitika világméretű visszaszorulását jelentette.
Belső okok között ki kell emelni, hogy a kormány a felvásárlásokkal és szociális reformjaival óriási kiadásokba verte magát, valamint – utóbbiaknak köszönhetően – a belső kereslet a kínálat felé nőtt. Mindez az infláció, a deficit, és az államadósság ugrásszerű növekedéséhez vezetett. A felvásárlások, és a földreform érintettjeinek kártalanítása által felhalmozódott óriási vagyonok a termelésből a kereskedelem és a szállítás szektorába áramlottak, mely – nem kis részt az infláció hatására – spekulációhoz, árufelhalmozáshoz, illetve a feketepiac erősödéséhez vezettek; az infláció a mezőgazdasági árutermelést is visszavetette. A kormány a termelőerők kézbevételére összpontosított, figyelmen kívül hagyva a kereskedelmet és a szállítást, melynek eredményeként hiába került a termelőerők jelentős hányada „társadalmi tulajdonba”, onnan közvetlenül a magánszektorba áramlott. A kormány a népi szervezetek bevonásával, az úgynevezett Ár- és Elosztásellenőrzési Bizottságok (JAP) felállításával kívánt úrrá lenni a helyzeten, ez azonban csak tüneti kezelést jelentett a problémára.
Politikai téren a középrétegek, és ennek megfelelően legfontosabb politikai képviseletük, a DC is kezdett szembefordulni a kormánnyal. Nem lehetett tudni, hogy a „társadalmasítás” hol fog befejeződni; a kormány időnként kisvállalatokat is kisajátított, valamint az ellenséges média propagandájának semlegesítésére sem fordított figyelmet. A középosztály az antiimperialista és oligarchiaellenes intézkedéseket még nézhette jó szemmel, de a szocialista átalakulást már nagy hányadában elutasította. A DC-n belül az Allende-ellenes szárny került vezető pozícióba 1971 folyamán, és folyamatosan a jobboldal, a PN felé kezdett közeledni. Hangsúlyozni kell, hogy az UP nem hódította meg a hatalmat; mindössze a végrehajtó hatalom volt a kezében, mely egyre több konfrontációba keveredett a törvényhozó és a bírói hatalommal. Emellett a kormány túlzottan az nagyipari munkásosztályra koncentrált: a kisvállalatok munkásaival, akik a társadalmi szektorhoz akartak csatlakozni, kevésbé foglalkozott, a nem ipari tevékenységet végző külvárosi lakosság, a parasztság, illetve a mapuche kisebbség bevonásával szintén nem. A földosztás ugyan megvalósult, de egyrészt a föld megműveléséhez szükséges felszerelést az igénylők nem kapták meg, a magánkereskedőknek és szállítóknak való kiszolgáltatottság éles maradt, valamint a törvény a 80 hektár feletti öntözött birtokokra vonatkozott, melyet sokan keveselltek.
A válság a baloldalon belül is polarizálódást váltott ki. Megerősödött a radikális szárny, mely kezdettől fogva szkeptikusan figyelte Allende kísérletét. Bírálatuk során arra figyelmeztettek, hogy a „békés átnövés” lehetetlen; ideig-óráig működhet, de a burzsoázia soha nem fog lemondani a magántulajdonról erő alkalmazása nélkül, valamint, hogy a középrétegek egésze nem nyerhető meg egy szocialista átalakulás számára. Az UP mérsékelt szárnyának elmélete a „szakaszos” forradalomról tehát eleve téves, permanens forradalomra van szükség, mivel a burzsoázia alkalmatlan az imperializmus és az oligarchia uralmának felszámolására – az 1917-es orosz helyzet képezte számukra az összehasonlítási alapot, ugyanakkor a „permanens forradalom” kapcsán meg kell említeni azt is, hogy a döntően radikális Szocialista Pártra nagy hatást gyakoroltak Trockij nézetei. Az intézményrendszer átalakítása annak tiszteletben tartása mellett csapdahelyzetet teremt; minél tovább halad a kormány a szocializmus felé, szükségszerűen annál nagyobb intézményi- és társadalmi ellenállásba fog ütközni. A chilei burzsoázia egésze az amerikai imperializmustól függ, mely, ha az érdekei veszélyben forognak, a chilei burzsoáziához hasonlóan figyelmen kívül fogja hagynia demokráciát. Megoldásként a kontinentális harc, illetve az erő felmutatásának szükségességét hangsúlyozták; ez utóbbi a középrétegek számára is meggyőzőbb erővel bírhat az egyezkedéssel szemben, melyből legfeljebb a kormány gyengeségére lehet következtetni. Erős hatást gyakoroltak erre a szárnyra az 1960-as évek dependencia-elméletei is.
1972 októberében a teherautó-tulajdonosok sztrájkjával tetőpontjára ért a krízis; a sztrájkhoz a középrétegek több fontos csoportja – szakmai kamarák, kiskereskedők, vállalkozók, szabadfoglalkozásúak, kistulajdonosok stb. – is csatlakozott. A szállítóeszközök tulajdonosainak kiemelt politikai és gazdasági jelentőségét az ország sajátos földrajzi viszonyaira vezethetjük vissza. Eleinte gazdasági követeléseket fogalmaztak meg, mely utóbb nyílt politikai harccá vált a kormány lemondása érdekében; a sztrájk szervezésében a CIA is részvett. Jelentős részben leállt a szállítás, leállt a kereskedelem és leállt a termelés, mely az ország részleges megbénulását jelentette; a kormány tárgyalásokkal próbált úrrá lenni a válságon.
A középrétegek sztrájkja, és annak következményei azonban sajátos ellenreakciót váltottak ki a társadalomból. A már említett szervezetek (társadalmi szektor bizottságai, a JAP bizottságok, a szakszervezetek, a szomszédsági bizottságok, a magánvállalatokban működő Ellenőrző Bizottságok, paraszttanácsok stb.) területi alapon, spontánul reagáltak. Kézbe vették a menedzsment által leállított gyárakat, és a tulajdonosok által nem művelt földeket, helyreállítva a termelést; mozgósították a szállítóeszközeiket (pl. gyárakban), közvetlen elosztást valósítva meg a sztrájkoló kereskedők és fuvarozók mellőzésével; mindezt védelmi csoportok által felügyelve. Ezen addig elszigetelten működő népi szerveződések egyrészt elszaporodtak, másrészt kapcsolatba léptek egymással, harmadrészt új, magasabb szintű szerveződéseket hoztak létre, melyeknek már formálisan sem volt közük a kormányzathoz (Cordones Industriales, Comandos Populares). A jelenség „Poder Popular”, vagyis „Népi Hatalom” néven vált ismertté. A munkásosztály a „részvételiség” elvétől a „teljes ellenőrzés” elve felé lépett tovább, vagyis – részben – emancipálódott a kormány alól. Röviden: ahogy az államhatalom megbénult, és erejét vesztette, úgy erősödött ezzel arányosan a spontán önszerveződés. Az UP-kormány maga sem tudta, hogyan álljon hozzá a váratlan fejleményhez; a „Poder Popular”-ra való támaszkodás ugyanis az intézményes keretekből való kilépést jelentette volna. Végül Allende a hadsereg kormányba való bevonása mellett döntött, katonai megbízottakra hagyva a helyzet megoldását. A kormány megmenekült, viszont a hadsereg jelenléte lehetetlenné tette az intézményes továbblépést a szocializmus felé. A hadsereg bevonása megkönnyítette a tüneti, de lehetetlenné tette a mélyreható kezelését a válságnak; csak elodázni sikerült. Az állam erejének visszaszerzésével párhuzamosan a népi mozgalom újra passzívabbá vált, de kiderült, hogy egy komoly erővel kell számolni, mely adott esetben képes túllépni a kormány által meghatározott intézményes határokon. Összegzésként elmondhatjuk, hogy a „felülről induló” forradalom ezúttal is katalizált egy „alulról jövőt”, mely az előbbi céljait kívánta támogatni, de oly módon, hogy eszközrendszerét használva – gyárak megszállása, stb. – már túlmutatott rajta.
Az eseményeket követően a kormány igyekezett megállapodni a középosztállyal és a DC-vel; ennek szerves része az elfoglalt gyárak visszaadása volt, mely az első gyakorlati törést jelentette az UP-n belül. A probléma lényege a „Poder Popular” megítélése volt: alárendelt, nyomásgyakorló- és kiegészítő jelleggel bír, vagy önálló szerveződés? A mérsékeltek (Chilei Kommunista Párt, illetve Allende) fontosnak tartották a „Poder Popular” megjelenését, de annak csak kiegészítő, passzív szerepet szánva. A radikálisok (Szocialista Párt többsége) szintén az UP-kormány és az Kongresszust uraló ellenzék közötti harcot látták fő törésvonalnak, de úgy vélték - a demokratikus intézményrendszeren kívüli összecsapásra készülve - hogy a „Poder Popular”-ban rejlő erőkre nagyobb mértékben kell támaszkodni, illetve, hogy a szerepe nem csupán passzív végrehajtó; nyomást gyakorolhat, illetve radikalizálhatja a kormányt. Az UP-n kívüli baloldal (Forradalmi Baloldali Mozgalom, MIR) ennél is tovább ment. A törésvonalat a „Poder Popular”, illetve a teljes fennálló intézményrendszer közöttiként feltételezték. Ha, úgymond, a nép képes volt kezébe venni a termelést, az elosztást, a szállítást – Santiago egyes kerületeiben jobb volt az ellátás a sztrájk alatt, mint utána – akkor mi szükség van egyáltalán az intézményrendszer forradalmi átalakítására? 1917-es példa alapján úgy vélték, a „Poder Popular” a „kettős hatalom” embriója, melynek célja a teljes fennálló intézményrendszer felszámolása – beleértve az UP-kormányt is. Ennek az elvnek a támogatottsága azonban minimális volt; mind a Kommunista, mind a Szocialista Párt eltérő módon és mértékben, de alapvetően a végrehajtó hatalomtól várta a helyzet megoldását.
1973 elején az ország a parlamenti választásokra készült. A DC és a PN koalíciót hozott létre az UP-vel szemben. Céljuk a kétharmados többség megszerzése volt, ugyanis a chilei alkotmány szerint kétharmados többséggel a Kongresszus leválthatja az elnököt. A gigászi, amerikai forrásokból fedezett kampány, és a növekvő gazdasági problémák ellenére 1973 márciusában az UP 44 %-t kapott. Az ellenzék nem válthatta le a kormányt; a baloldal nem hódította meg a törvényhozást. Nyilvánvalóvá vált, hogy 1976-ig demokratikus eszközökkel nem lehet leváltani Allendét. A DC immár véglegesen elhagyta a politikai közepet; az ellenzéki törvényhozás és a végrehajtó hatalom között állandóvá vált a harc: az előbbi által elfogadott alkotmánymódosítás 1971 októberéig annullálta a tulajdonkisajátításokat, garantálva a kereskedelem és a szállítás szabadságát; a tőke, mint láttuk, ezen szektorokba áramlott. Ez a „szocializmus chilei útjának” befejezését jelentette volna, így Allende nem volt hajlandó kihirdetni, hanem az Alkotmánybírósághoz fordult, mely azonban nem foglalt állást; a jogi harc állandóvá vált. Az ellenzék átlagosan 10 naponta helyezett alkotmányos vád alá egy-egy minisztert, akit Allende ezek után kénytelen volt felmenteni; annak azonban nem volt jogi akadálya, hogy ezt követően egy másik miniszteri posztra kinevezze; a demokratikus intézményrendszer viharos gyorsasággal erodálódott. Az ellenzék újra utcai tüntetésekhez, illetve a sztrájkhoz nyílt; sajátos, hogy ez alkalommal a rézbányászok egy része is csatlakozott hozzájuk, mely az első nyílt törést jelentette a munkásmozgalomban. Végül 1970 őszéhez hasonlóan a hadsereg egyes szektorai is megmozdultak, a PN egyes köreinek, illetve a szélsőjobboldali „Patria y Libertad”, valamint a CIA támogatásával, katonai puccsot szervezve. A jobboldal propagandája a hadseregre irányult, a káosz és a kormányozhatatlanság hirdetésével igyekeztek rávenni a cselekvésre; ugyanakkor az USA és a chilei hadsereg kapcsolata szintén erős volt. Ezzel egyidőben nem csak a jobboldalon, hanem a baloldalon is megerősödtek a radikális hangok.
1973. június 29-én került sor a „tanquetazo” néven ismert puccskísérletre, mely során lázadó katonák egy csoportja megkísérelte elfoglalni az elnöki rezidenciát, a „La Moneda” palotát. Allende a hadsereg kormányhű alakulatait szólította fel cselekvésre; a munkásosztályt a munkahelyek elfoglalására, és készenlétre hívta fel, de fontos, hogy ellenállásra nem adott utasítást. A Kongresszus és az ellenzék hallgatott a puccskísérlet órái alatt. Végül a hadsereg főparancsnokának, Prats-nak a személyes közbelépésével sikerült megfékezni a lázadást. Sok mindent elárul ugyanakkor, hogy néhány tank, és 80 gyalogos ennyire közel juthatott a sikerhez.
1972 októberéhez hasonlóan az államhatalom megingása – ezúttal Allende nyílt felhívásával karöltve – ismét a „Poder Popular” feléledéséhez, gyárfoglalásokhoz, teljes települések ellenőrzéséhez vezetett, de ezúttal is fegyver nélkül. Politikai síkon a baloldal nem tudta az átmeneti győzelmet kihasználni. Az UP-n belüli mérsékeltek és radikálisok álláspontja távolabb került egymástól, mint valaha. „Konszolidálódni, hogy előreléphessünk” – mondták az előbbiek. A radikálisok szerint ez csak a krízis konszolidálását jelenthette, az ő jelszavuk az „előre kell lépni, hogy konszolidálódhassunk” volt. A radikálisok – a baloldali tömegmozgalommal karöltve – „kemény kezet” követeltek, javasolva, hogy a puccskísérletre hivatkozva a kormány vegye kezébe az irányítást, és szabaduljon meg a hadseregen és az államrendszeren belüli ellenzéktől, és vegye kezébe az ország irányítását a „Poder Popular” támogatásával. Ennek kudarca után augusztusban az UP belső ellenzéke kezdett a szélsőbaloldali MIR álláspontjához közeledni; a „Poder Popular” „váltsa fel” a tehetetlen kormányt ahelyett, hogy a megbénult kormányhoz igazodna; a PS és a MIR kísérletet tett a „Poder Popular” már nem csak helyi (1972 októberéig), regionális (1972 októberétől), hanem országos szintű megszervezésére. Allende és a mérsékeltek ezzel szemben a győzelmet megegyezésre kívánták felhasználni. A DC-nek tett gesztusként utasítást adtak a megszállt gyárak visszaszolgáltatására, a hadsereg bevonására a kormányba, valamint engedélyt a hadseregnek a fegyverellenőrzésre – a jobboldal visszatérő vádja volt, hogy az UP alternatív fegyveres erőt szervez. A tárgyalássorozat és az engedmények azonban nem vezettek eredményre. A baloldal két szárnya megbénította egymást: Allende nem egyezkedhetett úgy, hogy saját pártja közben a proletárdiktatúrát hirdeti; a saját pártja hiába hirdette a proletárdiktatúrát úgy, hogy az elnök közben a megegyezés szükségességét hirdeti. A DC-vel folyó tárgyalások augusztusra – az engedmények ellenére – kudarcba fulladtak. Ahogy az UP, úgy a DC sem egyezhetett meg a saját radikálisaival való szakítás kockázata nélkül. A jobboldali PN egyenesen provokációról, „önpuccsról” beszélt, melynek célja a kormány pozíciójának megerősítése lett volna.
Augusztusban újra kiéleződött a válság. Az ellenzék teljes eszköztárát felvonultatta, nem egyszer kilépve a demokrácia keretei közül: a szélsőjobboldal sorozatos merényleteket hajtott végre; a hadsereg fegyverek után kutatva lerohanta az elfoglalt gyárakat (felmérve a terepet is), nem találva egyébként szinte semmit; a teherautó-tulajdonosok és a különböző szakmai szervezetek ismét sztrájkba léptek; a média választási csalásról, és „kommunista diktatúráról” harsogott. Végül a Kongresszus augusztus 22-én kimondta, hogy a kormány megsértette az alkotmányt. Prats, a hadsereg parancsnoka lemondott, helyére Allende Augusto Pinochetet nevezte ki. Ez a két döntés szabaddá tette az utat a katonai puccs előtt. A kormány, melyet a Kongresszus alkotmánysértőnek nevezett, már nem tárgyalhatott senkivel; a forradalmi út sem volt immár lehetséges, mert a munkások felfegyverzésére tett bármilyen kísérlet a hadsereg azonnali fellépéséhez vezetett volna. A kormány tehetetlensége komoly demoralizáló hatást gyakorolt a tömegekre, elégedetlenséget váltva ki; az Allende megválasztásának 3. évfordulóján (szeptember 4.) tartott kormánypárti tömegmegmozduláson már százezrek követeltek fegyvert. Augusztus elején kormányhű tengerészek egy csoportja feltárta a puccs előkészületeit, mire a katonai hatóságok letartóztatták őket; a törvény betűjéhez ragaszkodó kormány nem tehetett semmit. Mindez a hadsereg UP-hoz húzó elemeit is elbizonytalanította. Allende végső megoldásként népszavazás kiírásáról döntött: a kérdés arról szólt, kitöltse-e elnöki mandátumát 1976-ig? Ennek bejelentését, Pinochet tábornok javaslatára azonban szeptember 11-e utánra halasztotta.
A szeptember 11-ei katonai puccs belső és külső okokra is visszavezethető – az UP hívei a külső beavatkozást, Allende ellenfelei a belső okokat hangsúlyozzák, de ezek egymástól természetesen nem választhatóak külön mechanikusan. Menetét tekintve a CIA szakértői által volt szervezett. Első lépésként a hadsereg a tömegkommunikációt, a közszolgáltatásokat és az infrastruktúrát, vagyis a repülőtereket, a hidakat, a határátkelőket és a fontos közlekedési csomópontokat vonta ellenőrzése alá; mindez megakadályozta a mozgósítás lehetőségét a kormány részéről. Ezt követően került sor a döntő támadásra a La Moneda ellen, ahol maga Allende elnök is életét vesztette. Az, hogy öngyilkosságot követett el, vagy megölték, sokáig vitatott kérdés volt. A hívei szerint fegyverrel a kézben esett el – ez a verzió megfelelt ezen oldal politikai érdekeinek. A Junta szerint öngyilkos lett – vagyis a demokratikusan megválasztott elnök vére nem tapad a kezükhöz, mely a legitimáció szempontjából tűnik fontosnak. A chilei kormány által elrendelt 2011-es hivatalos vizsgálat az öngyilkosságot valószínűsítette. Harmadik lépésként, az elnöki palota elfoglalása után a külvárosok, és az ipari övezetek megszállására került sor, szórványos harcok után. A kormány már az első órákban megbénult, a „Poder Popular” fegyvertelen volt; Chilében a fegyveres harcnak egyébként sem volt olyan mély tradíciója, mint sok más dél-amerikai államban. Szimbolikus egy csapat kormánypárti tisztiiskolás esete: ritka kivételként felvonultak a lázadók ellen, elhaladva egy megszállt gyár mellett, ahol munkások ezrei fegyverekre és katonailag képzett vezetőkre vártak. Az, hogy a két csoport nem vett tudomást egymásról, szimbolikusan mutatja az állam és a népi mozgalom közötti távolságot.
Több kérdés is felmerül az UP vereségének okai között. Az elkövetett hibákba bukott bele, vagy a célja eleve lehetetlen volt? A DC és a középosztály megnyerhető lett volna, csak a radikálisok elriasztották; vagy ez eleve hiú ábránd volt, a jobboldal radikális baloldaliakra való mutogatása pedig nem okozat, hanem csak ürügy? Lehetetlen a gazdaságot átalakítani a politikai hatalom meghódítása nélkül, vagy csak a szállítás, a kereskedelem, és a világgazdaság hatásait mérték fel rosszul? Lehetetlen békésen átalakítani a kapitalizmust szocializmussá a tulajdonnal rendelkező osztály óhatatlan fegyveres ellenállása miatt, vagy a békés átmenethez éppen egy meggyőző fegyveres erő kell a háttérben? Felszámolhatja egy kormány legitim módon azt az intézményrendszert, melyből saját legitimitása származik, vagy az volt a gond, hogy az UP mindössze a végrehajtó hatalmat hódította meg? A társadalmi többség megnyerése vezethet a hatalom megszerzéséhez, vagy a hatalom megszerzése által érhető el a társadalmi többség megnyerése? Az USA és a nemzetközi helyzet volt a döntő a puccs győzelmében, vagy a belső válság volt az alapja? És a legfontosabb: Allende ellenzékének támogatottsága mindvégig meghaladta az 50 %-t; mennyiben vehetjük emellett számításba a belső és külső propagandának, a chilei gazdaság tudatos megbénításának, és a DC baloldali szavazóinak jelentőségét?
Megállapítható viszont: Chile demokráciájának mítosza fontos oka volt az UP vereségének; az UP túlbecsülte saját erejét és lehetőségeit; programjából fakadóan teljesen felkészületlen volt a fegyveres összeütközésre; rosszul mérte fel a nemzetközi erőviszonyokat és hatásokat; az egyszerre próbált megfelelni a demokratikus kapitalista intézményrendszer szabályainak, és a radikalizálódó antikapitalista tömegek elvárásainak, míg végül egyik sem sikerült.
Noha a puccsra úgyszólván mindenki számított, a következményeit kevesen becsülték fel. A Junta nem egyszerűen az UP kormányát mozdította el, hanem visszamenőleg is felszámolta a demokratikus intézményrendszer és annak törvényeit Chilében. Logikájuk alapján a „Poder Popular” nem született volna meg Allende kormánya nélkül; Allende kormánya pedig nem született volna meg a Frei kormány tevékenysége, illetve a hagyományos demokratikus intézményrendszer nélkül. Ahhoz tehát, hogy csírájában sikerüljön megakadályozni az 1970-1973 közötti események megismétlődését, gyökeresen fel kell számolni azon körülményeket, melyek lehetővé tették. Indokaik között szerepelt az úgynevezett „Plan-Z”, mely szerint a baloldal fegyveres hatalomátvétellel nyílt diktatúrát kívánt bevezetni – erre azóta sem került elő semmilyen bizonyíték, akárcsak a kormány által állítólag felhalmozott fegyverkészletekre, a tízezres nagyságrendben kiképzett gerillaharcosokról nem is beszélve. Ezt követően megszűntek a pártok, a Kongresszus, a szakszervezetek és a munkásmozgalmi szervezetek. Az USA és vállalatai kárpótlásban részesültek, az UP kormány kisajátításait és szociális intézkedéseit eltörölték, sőt – összhangban a korábban leírtakkal – még a DC-kormány reformjait, így a földreform-törvényét is. A Junta a brutális elnyomás, a letartóztatások és a kivégzések mellett eleinte homályos ígéreteket tett a munkásosztály felé, melyekből semmit nem tartott be. A tisztogatás a kultúrára és a gondolkodásra is kiterjedt: ennek legkirívóbb példája a jogalkotásban a baloldali jelentéstartalommal bíró „munkás” szó „alkalmazott”-ra való kicserélése.
A puccs hosszú távú következménye a neoliberalizmus, mint gazdasági eszmerendszer győzelme volt Chilében. Chilét több-kevesebb alappal gyakran emlegetik a neoliberalizmus „kísérleti terepeként”, ahol Milton Friedman és chilei tanítványai, a „chicagói fiúk” elsőként kísérletezték ki gazdaságpolitikájukat a gyakorlatban. Miért éppen Chilében, ahol az 1970-es évek elején homlokegyenest ellentétes gazdasági és társadalmi folyamatok játszódtak le?
A Pinochet rendszer fő célja az 1970 és 1973 közötti társadalmi-gazdasági változások visszafordítása volt. A tömeges „társadalmi” tulajdont ugyanolyan tömegesen privatizálta; a rendkívül megerősödött munkásmozgalmi szervezetek ugyanolyan erővel felszámolta; a komoly szociális reformokat hasonló eréllyel építette le; segítségüknek köszönhetően kaput nyitott a multinacionális vállalatoknak; a kialakult forradalmi öntudatot minden eszközzel a magánfogyasztó tudatával igyekezett helyettesíteni. A diktatúra reakciójának radikalizmusa arányos és párhuzamos volt tehát az 1970-1973 közötti időszak radikalizmusával, és ezen lépések ugyanakkor megfeleltek a neoliberalizmus követelményeinek is. A junta rendeletei tehát – a radikális privatizálás, a munkásellenes intézkedések, a jóléti rendszer leépítése, nemzetközi tőke „visszaengedése”, a társadalmi tudat megváltoztatása – az Allende-korszakra adott ellenreakció volt, mely önmagában nem egyenlő a neoliberalizmussal. Az azonban elmondható, hogy az előzményből, mint sajátos egyedi körülményből kifolyólag gyorsan, és határozottan „simára döngölte a talajt”, és Chile más országoknál befogadóképesebbé vált a neoliberalizmus előtt.
Összegezve a következő folyamatot láthatjuk magunk előtt: a gazdasági fejlődés megrekedése megmozdítja a társadalom jelentős szektorait, hatalomra juttatva a kvázi-radikális kereszténydemokrata kormányt. A kormány nem képes megoldani a problémákat, viszont akarva-akaratlanul katalizálja az őt hatalomra juttató társadalmi erőket, melyek egy határozottabb baloldali alternatíva, az UP mellé állnak. A spirál tovább emelkedik: az UP az első sikerek után nem képes előrelépni, viszont a „felülről jövő forradalom” ismételten és tovább radikalizálja az őt korábban hatalomra jutó társadalmi mozgalmat, mely végül túllép az UP-n. Ezen a ponton, ahol már a rendszer alapjai kezdenek veszélybe kerülni, jön a reakció, és az inga visszaleng; radikális forradalmi folyamattal hasonlóan radikális ellenforradalmi folyamat kerül szembe, mely az előbbi gyökeres felszámolásába torkollott.
Szerző: Zolcsák Attila