A Világbank adatai szerint Brazíliában minden ezer emberre csak 1,8 orvos jut. Ez arány a szomszédos Argentínában 3,2, míg olyan országokban, mint Spanyolország, Svájc és Norvégia, ez a szám eléri a 4,0-t vagy még magasabb értéket.

Brazília nagyobb városias területein ez az arány magasabb, mint országszerte másutt, míg a legtöbb vidéki területen ez az arány jóval alacsonyabb, és mintegy 700 településen gyakorlatilag nullára esik vissza. Az ügyet tovább bonyolítja az ország mély társadalmi egyenlőtlensége, és az, hogy az orvosi ellátáshoz való hozzáférés nagyban függ az egyén fizetőképességétől. Ellentétben Európával, Brazíliában a közszolgáltatásoknak sosem volt célja az általános hozzáférhetőség, inkább egyfajta olyan szolgáltatásnak számít, ami azoknak jár, akik nem tudják megfizetni a magánszektorbeli ellátást. Még a gazdagabb déli és dél-keleti városokban is rendszeresen alulfinanszírozott a közegészségügy, kevés az alkalmazott és létesítményei túlzsúfoltak, és nem tud versenyezni a magánszektor hatalmas vagyonával és hatalmával.

Nem véletlen, hogy az egészségügy kérdése volt az egyik fő indok, ami miatt júniusban utcára vonultak a tiltakozók. És mégis, amikor a kormányzat bemutatta a tervét, hogy külföldről importál orvosokat Brazília legszegényebb régióiba, a válasz sokak részéről – beleértve a legtöbb sajtóterméket, és rengeteg helyi egészségügyi szervezetet – nyíltan ellenséges volt. A javaslat a Mais Medicos (Több Orvos) program részeként készült el, amely azt tervezi, hogy új kórházakat épít, gyógyszerek és eszközök beszerzésébe fektet be, és létrehoz 4.000 új állást fiatal medikusoknak. Az ilyen mértékű, jórészt negatív hírverést látva azonban megbocsátható, ha valaki azt gondolta, hogy a kormány egyetlen javaslata a külföldi orvosok behozása volt.  De miért is váltott ki komoly ellenérzést ez, ha az ország jelentős egészségügyiszakember-hiánnyal küzd?

Sokan tűntek sértettnek a gondolattól, hogy külföldiek érkezzenek brazil kórházakba dolgozni. De az egészségügyi személyzet importálása már régóta bevett gyakorlat számos fejlett országban. Az NHS* is erősen függ a külföldi munkásoktól, nem csak az orvosoktól, de a nővérektől, a portásoktól, a takarítóktól és a gyógyszerészektől. Külföldi egészségügyi szakembereket gyakran alkalmaznak olyan országokban, mint Franciaország, Norvégia, Kanada és egyre inkább az Egyesült Államok. Ha az olyan magasan fejlett országok, mint ezek, nem képesek elegendő elég szakember képezni a kórházaik személyzetébe, akkor miért éppen Brazília lenne a kivétel e szabály alól? Sőt, nem értjük, hogy orvosok importálása miért képezi jobban vita tárgyát, mint mérnökök, technikusok, tudósok, stb. importálása. Brazília már tett lépéseket az elmúlt években afelé, hogy ide vonzza az ilyen típusú szakembereket, munkahelyeket és bért biztosítva számukra. Senki sem panaszkodott ezeknek az embereknek az érkezésére, szóval miért állnak hozzá másként, amikor az orvosokról van szó?

Brazil kollégáik különösen ellenségesen fogadják a kubaiak országba érkezését. A sajtó, amely kezdetben – a hidegháborús retorikához hasonlóan – az orvosokat kommunista kémeknek bélyegezte, a közelmúltban megváltoztatta a taktikáját. A Brazília és Kuba között létrejött megállapodás értelmében az orvosok fizetésének egy részét a kubai kormány folyósítja. A vád tehát az, hogy a kubaiak rabszolgák, escravók (brazíliai kifejezés a rabszolgára). Ezt a kiáltották rájuk, amikor megérkeztek Fortalezába. A mostani érvelés szerint a kubai orvosokat akaratuk ellenére küldték az ország távoli területeire, ahol a primitív körülmények miatt keveset tehetnek a betegeikért, és ennek a tetejébe Fidel lenyúlja a fizetésük egy részét!

Azonban a kubai orvosok hozzászoktak ahhoz, hogy a vidéki Brazíliánál is gyakran jóval bizonytalanabb körülmények között és helyzetben dolgozzanak. Kuba jelenleg sokkal több orvosi segítséget nyújt a fejlődő világnak, mint az összes G8 ország együttvéve, és ennek már hosszú története van. Az első kubai orvosi brigádot az 1960-as erős chilei földrengés után küldték, és azóta számos alkalommal dolgoztak háborús övezetekben, és katasztrófa sújtotta területeken, legyen az ember, vagy természet okozta szerencsétlenség. Kubai orvosok kezelték a csernobili katasztrófa áldozatait, dolgoztak Indonéziában és Srí Lankában a 2004-es cunami után, és őket küldték 2005-ben a pakisztáni Kasmírba a földrengés után, és fontos szerepet játszottak a 2010-ben Haitiben kitört kolerajárvány kezelésében.

A bírálók nem pusztán figyelmen kívül hagyják a kubai orvosi csapat által a fejlődő világban végzett pozitív tevékenységet, de a kubai orvosok alkalmazhatóságának sajátos jellegét is a brazil körülmények között. Kuba nem rendelkezik olyan hozzáféréssel a gyógyszerekhez és orvosi technológiákhoz, mint a fejlett országok, mégis Világbank és az Egészségügyi Világszervezet szerint a gyermekhalandóságra és a várható élettartamra vonatkozó adatai Kubának jobbak, mint az Egyesült Államoknak. A kubai gyógyszerek azonos vagy még jobb hatásfokúak. A megelőzésre helyezik a hangsúlyt, céljuk, hogy az embereket ne csak a betegségükből gyógyítsák ki, hanem egészségesen tartsák is őket, nagy hangsúlyt fektetve például a helyes táplálkozásra és higiéniára. Ez elképesztő sikert hozott egyes fejlődő országokban, amelynek népei továbbra is olyan körülményektől szenvednek, amelyek a fejlett világban nem léteznek, vagy amiket már évtizedekkel korábban megfékeztek, mint például a csecsemőhalandóság, az alultápláltság, a malária és így tovább. Nincs indok arra, hogy ezzel a megközelítéssel ne lehetne eredményeket elérni a vidéki Brazília szegény területein.

Ami a fizetésüket illeti, ők egy a Pánamerikai Egészségügyi Szervezet közvetítésével összehozott egyezség részeként érkeznek Brazíliába, amely szerint a kubai kormány állja a fizetések egy részét. A pontos összegek még mindig nem ismertek. Ez nem rabszolgaság, noha jogosak az aggodalmak a kubaiak és a más országokbeli kollégáik béreinek paritását illetően, és a kormánynak tisztáznia kellene ezt a kérdést. Mégis ezt a kérdést nem szabad tisztán gazdasági szempontból nézni. A kubai orvosok jól tudják, hogy saját országukban és külföldön is gyakran kevesebbet fizetnek nekik, mint amennyit más országokban fizetnének nekik ezért a munkáért, mégsem disszidálnak. Ennek oka az, hogy az embereket nem lehet kizárólag gazdaságilag ösztönözni, különösen, amikor az egészség és a jóllét a kérdés. Előfordul néha, hogy a legerősebb ösztönző erők egyáltalán nem pénzügyi természetűek.

És még egy sokak által említett ellenvetés, hogy a külföldi orvosok összességében egy sebtapasz funkcióját töltik be: ők csupán rövidtávú megoldást jelentenek, amelynek célja Dilma újraválasztása. Ezek a kritikusok azzal érvelnek, hogy ezt a pénzt jobb lenne új gyógyszerekre, és berendezésekre, kórházak felújítására és több brazil orvosok tanítattására költenék. Azonban Dilma ezeket is megígérte. Igaz, a brazilok hozzászoktak, hogy a politikusok megszegik az ígéreteiket, ezért nem meglepő, hogy sokan szkeptikusak. Mégis nehéz megmondani, hogy mi mást tehetett volna. Ahogy a spanyol szociológus, Manuel Castells mondta, hogy Dilma válasza a tüntetésekre egy demokrata válasza volt, meghallgatta a tüntetők követeléseit, egy sor javaslatot tett azok kezelésére. Úgy tűnik az ellenfelei minden esetben elátkozták volna őt. Ha figyelmen kívül hagyta volna a tiltakozásokat, akkor egy hideg kívülállónak állították volna be, így pedig azzal vádolják, hogy képmutató és csak a választási kampányával foglalkozik.

Ha az újságokból vagy a televízióból tájékozódunk, akkor ugyan nem ez lesz a benyomásunk, de a brazil lakosság többsége támogatja ezeket az intézkedéseket. A Datafolha nem régiben készült felmérése szerint a lakosság 54 százalékának jóváhagyását élvezi a kormány azon tervezete, hogy külföldi orvosokat hoz be. Azok, akik támogatják többségükben (60 százalék) az észak-keleti kisvárosokban élnek, míg azok, akik ellenzik, azok gazdagabbak, jobban képzettebbek, és nagyobb városokban élnek, ahol nincsen ilyen hiány az orvosokból – más szóval azok az emberek, akik nem részesülnének a kormányzati javaslat előnyeiből. A felmérések jól mutatják, hogy a lakosság mélyen meg van osztva régió, osztály, és természetesen a politika alapján.

Azonban ennek az egésznek az alapja egy humanitárius kérdés, amely nagyon komoly, sürgős beavatkozást igényel, és egyáltalán nem nehéz átlátni. Tudniillik, hogy a becslések szerint van 11 millió brazil, akinek semmilyen hozzáférése sincsen az egészségügyhöz. Ezeket az embereket nem érdekli, hogy honnan jön az orvos. Nem érdekli őket feltétlenül, ha az orvos nem beszél folyékonyan portugálul, vagy ha a papírjait nem hagyta jóvá helyi orvosi szövetség. De érdekli őket az egészségük, a családjuk egészsége, és felismerik, hogy jobb az, ha hozzáférnek az orvosi ellátáshoz – még ha korlátozottan is – mint ha egyáltalán nem lenne orvosuk egyáltalán. Azok, akik ellenzik a Mais Medicost – többségük rendelkezik egészségügyi ellátással – jól tennék, ha megállnának egy pillanatra, vennének egy nagy levegőt, és elképzelnék egy pillanatra, hogy ők hogyan éreznék magukat ebben a helyzetben. Te mit választanál?

Tom Gatehouse, Belo Horizonte-i blogger

* Az NHS az Egyesült Királyság egészségügyi rendszerének bevett rövidítése.