Hugo Chávez július 28-án lett volna 59 éves. A tábornok, aki ott volt az ágya mellett, amikor meghalt azt mondta, hogy a venezuelai elnök kétségbeesetten szeretett volna tovább élni. Chávez nélkülözhetetlennek tartotta magát az országa jövőjének szempontjából, ami egyszerre tette nemessé és tragikussá az alakját.
Chávez Venezuela alapítója, Simón Bolívar felkent utódjának látta magát, akinek be kell fejeznie a „felszabadító” küldetését, és biztosítania kell Venezuela – és Latin-Amerika – függetlenségét az aktuális birodalom uralmától. Chávez nagyra tartotta Bolívar tanárát, Simón Rodríguezt is, aki a humanista erényeket, a gyakorlati oktatást és a Venezuela több etnikumból álló gyökereiből fakadó kulturális szintézis fejlesztésének fontosságát hirdette.
Chávez három hősének harmadik alakja Ezequiel Zamora, a briliáns népi tábornok volt. Venezuela 1859 és 1863 között zajló szövetségi forradalomnak nevezett testvérháborújában Zamora Venezuela szegény parasztjaiból verbuvált hadsereget, azzal, hogy szociális igazságosságot ígért nekik, és ezzel a felkiáltással ösztönözte őket: „Ijesszük halálra az oligarchákat!”
Sok venezuelai Zamorához hasonlóan Chávezre is bosszúálló angyalként tekintett, miután az 1992-ben egy elbukott puccsot szervezett Carlos Andrés Pérez ellen, aki néhány évvel korábban csapatokat vezényelt ki az 1988-as kampányígéretekkel ellenkező megszorító politika elleni tömegtüntetések leverésére. Több mint ezer embert öltek meg, és sok venezuelai számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.
A Pérez eltávolításának kísérlete miatt börtönben töltött idő után Chávez egy társadalmi reform platformmal lépett be a politikába, azt ígérve, hogy alkotmányozó gyűlést hív össze, a szegények szükségleteivel fog foglalkozni, és az ország hatalmas olajvagyonát a többség szolgálatába állítja. Megnyerte az 1998-as elnökválasztásokat, és kisöpörte a politikából a korrupt és hiteltelen politikai elitet.
Chávez azonnal teljesítette az ígéretét, és alkotmányozó gyűlést hívott össze, hogy az új alkotmányt írjon. Az gyűlésben képviseltette magát és befolyással volt rá számos társadalmi mozgalom, amelyek között ott voltak az őslakosok, az afrikai leszármazottak, a nők, a környezetvédők, a szegény környéken élők, és sok más társadalmi csoport. Az új dokumentum, amelyet a világon először nem-semleges nyelven írtak, új intézményeket állított fel, hogy erősítse az állampolgári részvételt és ellenőrizze a hagyományos, vagyis a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalmi ágakat.
Chávez lépett az állami olajvállalat feletti ellenőrzés visszavételének irányába is, amelynek számos tevékenységét annak vezetői már privatizálták. Igyekezett kiléptetni Venezuelát az OPEC-ből, és befektetőket hívott az ország olajmezőire megállapodáson alapuló feltételekkel. A véleményezők gyakran sugallták azt, hogy Chávez pusztán szerencsés volt, hogy az olajárak hordónkénti 9 dollárról 60 dollárra emelkedtek, és hivatali ideje alatt később a 100 dollárt is túllépték. Biztosan segített neki az ázsiai fogyasztás és a közel-keleti instabilitás, de politikája is hozzájárult a jó „szerencséjéhez”. Megerősítette az OPEC-et, ami segített stabilizálni a globális kínálatot és az árakat, többségi részesedést szerzett (kompenzációval) a jövedelmező új területeken, illetve növelte a jogdíjakat és az illetékeket.
A legfontosabb pedig az, hogy Chávez az új olajvagyonból befolyó bevételeket a venezuelai szegények szükségleteire fordította, akik viszont döntő szerepet játszottak a megmentésében a 2002-es puccs idején, amit az olajvállalatok igazgatói, a régi politikai elit és a magánmédia vezényelt le. 2012-ben az ENSZ Fejlesztési Programjának képviselője Venezuelában azt mondta, hogy „Venezuela nagyon jól teljesített a [szociális] missziók terén, és a fontos ügyek tényleg napirenden vannak, például a táplálkozás, a szegénység csökkentése, az oktatás, az egészséghez való hozzáférés kérdése.” Megjegyezte, hogy Venezuela már teljesített néhányat az ENSZ fejlesztési céljaiból, és a többi elérése is „folyamatban van”.
Az olajdiplomácia és a szociális igazságosság is motorjai voltak Chávez külpolitikájának, és felelősek azért, hogy miért tartják gyakran Chávezt otthon és külföldön is a nép emberének, olyan embernek, aki fogta az ország bőségét, és Venezuela és a régió javára fordította azt, a saját haszna helyett. A „bolivári” elvek a Mi Amerikánk Népeinek Bolivári Szövetségének (ALBA) megalapításában testesültek meg, ami humanista alternatívája a Washington által a „Amerikai Kontinens Szabadkereskedelmi Övezetének” címén javasolt NAFTA bővítésnek, aminek elkaszálásához Chávez járult hozzá 2005-ben.
Vezető szerepe hozzájárul új diplomáciai és gazdasági kezdeményezésekhez Latin-Amerikában, amelyek fokozták a régió képességét, hogy az Egyesült Államoktól függetlenebb módon cselekedjen globális ügyekben. A szegény karibi államok különösképpen részesültek Chávez internacionalizmusából. Az olyan helyeken, mint Trinidad és Tobago, Haiti és St. Vincent Chávezre sokkal inkább őrangyalként tekintenek, semmint „trópusi sárkányra”, ahogy Washington kritikái lefestették őt.
A „szociális missziók” nem egyszerű jóléti programok; Chávez 2005 után a 21. századi szocializmus fogalmához kötötte azokat. Chávez azt javasolta, hogy módosítsák az 1999-es bolivári alkotmányt, és vegyék bele a társadalmi és a magántulajdon különböző formáit, illetve a „hatalom új természetét”, ami egy közösségi államban testesül meg. De nem úgy, mint az 1999-es folyamat, az intézményi átalakítás nagyrészt Hugo Chávez elméjéből pattant ki. A módosító javaslatait tartalmazó csomag szoros eredménnyel, de elbukott a 2007. decemberi népszavazáson. Ő továbbra is elkötelezett maradt a közösségi állam építése mellett, amire végül törvényeket hozott a pártja által irányított parlament.
Chávez életének és pályafutásának pozitív oldala jobban érthető itt az Egyesült Államokban és külföldön, én jobban aggódnék itt a személyes kudarcainak, elszalasztott lehetőségeinek, felülről irányított vezetésének emlegetése miatt, még ha közben ezek politikájának kis részét is alkotják. De sajnos ez nem szokott számítani.
Ez az elnök továbbra is feladta a leckét azzal, hogy 13 éven át jelentős lépéseket tett, hogy teljesítse a kampányígéreteit, az írástudatlanság megszüntetésével enyhítette a venezuelai szegények szörnyű életkörülményeit, jelentősen csökkentette a szegénységet, és egy új életre nyitott kapukat a mindenki számára elérhető egészségüggyel és oktatással. Hibáit és erényeit – amelyek tettekben és szavakban testesültek meg, amelyek mélyen ott rezonálnak a venezuelaiakban, különösen a szerény származásúakban, akik mély szeretettel emlékeznek rá a születésnapján – egyaránt figyelembe kell venni.
Daniel Hellinger a Webster University nemzetközi kapcsolatok professzora és sok Venezueláról szóló tudományos cikk és könyv szerzője.