Nincs olyan, aki annyira tudná, hogy ő nem olyan, mint Hugo Chávez, jobban tudatában lenne, hogy nem helyettesítheti vagy úgy tudna kormányozni, mint Chávez elnök, mint Nicolás Maduro, Venezuela jelenlegi elnöke.
Venezuela jelenlegi demokratikus folyamatának egyetlen fontos vezetője sem tart annyi hatalmat a kezében, amennyit Chávez tartott. Senkinek a szavára nem figyelnek annyian az országban, nem értik meg annyira szerte a világon, és senki nem képes akkora egységet teremteni a Chávez-párti tábor és az ország fegyveres erői között. Maduro elnök ezt tudja jól, és ezért újra és újra megismétli, hogy csapatban akar kormányozni. Néhány hete például arról beszélt az országnak, hogy „kollektív vezetést” szeretne.
Maduro elnök nemrég ezt újra elmondta, amikor elnöksége ideje alatt első alkalommal összehívta az államtanácsot. „Ez valamiféle kollektív vezetés létrehozása” – mondta Maduro. Maga a találkozó is bizonyítja a szándékait, tekintve, hogy az államtanács 1999 első összehívása óta gyakorlatilag eddig soha nem jött össze ez a testület. Noha Chávez elnök tavaly beszélt erről, kinevezte annak néhány tagját, és arra kérte őket, hogy mérlegeljék az Amerikaközi Emberi Jogi Bizottságtól való hivatalos elhatárolódást, de ismeretlen okokból hivatalos ülésre soha nem került sor.
Ezzel szemben Maduro összehívta az államtanácsot, és szorgalmazta, hogy azonnal üljön össze, és két szövetséges szóvivőjére átruházott négy összetett és nagy jelentőséggel bíró feladatot. Az elnök egyértelműen nyitott a szabad véleménynyilvánítás és az emberek képviselőinek iránymutatása terén. Keresi a különböző hangokat az olyan kérdésekkel való szembenézésekkor, mint a szomszédos Kolumbiával való konfrontáció, a politikai stabilitást fenyegető veszélyek, a rossz közbiztonsággal, a korrupcióval és a sokrétű gazdasági helyzettel kapcsolatos problémák, amelyek mindegyikének kezelése iránt láthatóan elkötelezett.
Ezen kérdések mindegyike rengeteg időt és energiát követel és fog követelni a jövőben is, mielőtt az államtanács következtetéseket és javaslatokat tud megfogalmazni velük kapcsolatban. Ugyanezen erőfeszítés részeként, még az államtanács találkozója előtt, Maduro részt vett a Chávez által egyesített haladó erők koalíciójának, a Nagy Hazafias Pólusnak (GPP) közgyűlésén is, hogy biztosítsa a szocialista elnöki győzelmet a 2012. októberi elnökválasztásokon. Maduro azért találkozott a koalícióval, hogy megvitassa a vezetés kérdését az uralkodó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) és a GPP más tagjai között, ahogyan ezt már a Venezuelai Kommunista Párt (PCV) már évek óta szorgalmazta.
Maga Maduro szerint a közgyűlés „minőségi ugrás” volt politikai platformok konszolidálásáért folytatott küzdelemben, ami lehetővé teszi azt a kollektív vezetést, amin dolgozik. Nem sokkal halála előtt Chávez elnök „a Forradalom Politikai-Katonai Parancsnokságáról” beszélt az országnak, egy olyan vezetőséget, amiről semmi többet nem lehet tudni. Vajon ez még mindig létezik? Megfelelő még? A folyamatnak egy másik aspektusa, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni az Maduro „utcai kormánya”. Ahogy keresztül-kasul járja az országot Maduro közvetlen kapcsolatot teremt az emberekkel, közösségekkel és szervezeteikkel, megoldásokat javasolva az előadott problémákra. Ennek a jelenleg államról-államra zajló politikának a közösségi tanácsok kell, hogy folytonosságot adjanak országszerte.
Végezetül pedig érdemes megemlíteni két intézményt, amelyek szintén segítik Madurót a kollektív vezetés kialakításában. Mind a minisztertanács, mind pedig a PSUV országos vezetése olyan testület, amelyek képesek más kérdéseket kezelni, és amelyekben a véleménykülönbségeket meg lehet beszélni. Az is feltételezhető, hogy a mindennapi döntéshozatalban Madurót a legszorosabb szövetségesei tanácsokkal fogják ellátni, és így képes lesz az olyan nehéz helyzetekkel szembenézni, amelyeket 2012. október 20-án Chávez elnök említetett. A minisztertanács az október 7-i újraválasztása utáni első ülésén Chávez a kritika és az önkritika égető szükségességét hangsúlyozta, mivel annak ellenére, hogy az elnök jóváhagyta, számos javaslat nem valósult meg. Megfigyelései, közkeletű nevén csak „Golpe de Timon” (Timon puccsa), iránymutatásul szolgálhatnak a kollektív vezetés, elsősorban a minisztertanács számára. Fel kell ismernünk Maduro ezen kezdeményezéseinek jelentőségét, hinnünk kell benne, hogy magáévá tudja majd tenni az övétől eltérő véleményeket, és bíznunk benne, hogy ez az újonnan létrehozott „kollektív vezetés” segíteni fogja őt az ország kormányzásának összetett feladatában ilyen nehéz körülmények között.
Eleazar Díaz Rangel, Venezuela legnagyobb magánkézben lévő újságjának, az Ultimas Noticiasnak a szerkesztője