Amikor tavaly augusztusban Evo Morales bolíviai elnök megérkezett az újonnan épített Uyuni repülőtérre, és azzal szembesült, hogy nincs folyóvíz, nyilvános megrovásban részesítette, és azonnali hatállyal menesztette vízügyi miniszterét. Pedig csupán az történt, hogy megfagytak a csövek. Ez az incidens jól mutatja, hogy a tengeri kijárattal nem rendelkező andoki ország politikájában milyen döntő – és főleg szimbolikus – szerepe van a víznek.
Vízháborúk
A 2000 áprilisában Bolívia harmadik legnagyobb városában, Cochabambában lezajlott népi küzdelem a vízprivatizáció ellen olyan események láncolatát indította el, amelyek mélyen megváltoztatták az ország politikai térképét. A vízháború akkor robbant ki, amikor a SEMAPA-t, Cochabamba önkormányzati tulajdonú vízszolgáltatóját eladták az amerikai székhelyű Bechtel vezette transznacionális konzorciumnak a bolíviai kormány adósságainak csökkentéséért és egy új, a vízszolgáltató rendszer bővítésére fordítandó Világbank-kölcsönért cserébe.
Egy új törvény lehetővé tette, hogy a Bechtel kezelje azokat vízforrásokat, amit a SEMAPA még csak nem is ellenőrzött. Ebbe beletartoztak a közösségi vízszolgáltató rendszerek is, amelyek nagyon elterjedtek a szüntelenül növekvő lakosságú déli határterületen, és amelyek soha nem kapcsolódtak a hálózatba. Helyi gazdálkodók, akiknek ugyebár öntözni kell a terményüket, attól féltek, hogy a Bechtel még az évszázadok óta az ő egyesületeik által összegyűjtött és szétosztott esővízre is ráteszi kezét.
Ezek az aggodalmak, illetve a SEMAPA fogyasztói számára átlagosan 50 százalékkal megemelt vízdíjak vezettek a gazdálkodók, gyári munkások, vidéki és városi vízügyi bizottságok, közösségi szervezetek, diákok és középosztálybeli szakemberek széleskörű összefogásához a vízprivatizáció ellen. Csatlakozott hozzájuk a chapare-i kokatermesztők harcos szövetsége is, amit az akkor még munkásvezető Evo Morales vezetett, akinek jelentős szakértelme volt sztrájkok, útlezárások és népi nagygyűlések szervezésében, aminek a mozgalom nagy hasznát vette. Végül a Bechtel kénytelen volt felbontani a szerződést, újra állami felügyelet alá helyezni a SEMAPA-t, és visszavonni a bolíviai kormánytól követelt 50 millió dolláros kártérítésről szóló jogi keresetet.
Ez az ikonikus küzdelem kristályosította ki azt az igényt, hogy Bolívia természeti erőforrásait népi ellenőrzés alá vonják, ez vezetett a 2003 és 2005 közötti gázháborúkhoz, amelyek két neoliberális elnököt buktattak meg, és végül ez eredményezte Evo Morales és a MAS (Mozgalom a Szocializmusért) párt, „a társadalmi mozgalmak kormányának” megválasztását is. Kitört egy második vízfelkelés is – ezúttal a kiterjedt őslakos város, El Alto közösségi szervezetei körében – a francia multinacionális Szuez vállalat ellen, ami nem sokkal korábban privatizálta a La Paz – El Alto vízkörzetet. Bolívia 2009-ben beiktatott új alkotmánya kinyilvánítja, hogy a vízhez való hozzáférés emberi jog, és megtiltja annak privatizációját.
Bolívián kívül a vízháború világszerte segített inspirálni az antiglobalista mozgalmakat, és modellül szolgált az igazságos vízhozzáférésért folytatott küzdelmekhez az amerikai kontinensen és azon túl. A bolíviai kormány sikeresen szállt síkra azért, hogy az ENSZ a vizet és a csatornázást 2010-ben emberi jogként ismerje el, és az élére állt egy újabb kampánynak, melynek célja, hogy az ENSZ nyilatkozatot adjon ki a vízprivatizáció ellen.
Hazai fronton a vízszolgáltatás terén megvalósuló igazságosság hívei úgy tekintenek Bolíviára, mint a privatizáció sikeres alternatívájára, és a jelentős kihívásnak bizonyuló és nehezen megszerzett vízjogoknak a gyakorlatba ültetésére.
Vízjogok
A Morales-kormány olyan új intézményi keret létrehozását tűzte ki célul, amely az államot a víz- és szennyvízelvezetési szolgáltatások biztosításának és ellenőrzésének közvetlen főszereplőjévé teszi.[i] 2006-ban, Latin-Amerikában elsőként létrehozták a Vízügyi Minisztériumot, hogy integrálja a vízellátás és a csatornázás funkcióit, a víz-forrásigazgatást és a környezetvédelmet. Az intézmény küldetésének azt jelölték ki, hogy véget vessen a vízprivatizációnak, és egy közszolgálati vízcéget hozzon létre, amely a Szuez távozása után átmenetileg átveszi a szolgáltatást La Paz – El Altóban.
A Vízügyi Minisztériumot azóta többszöri átszervezés ás intézményi instabilitás sújtotta, jól mutatja ezt, hogy létrehozása óta hat vezetője volt már. Bírálói szerint inkább úgy működik, mint alminisztériumok laza szövetsége, semmint egy egységes szervezet, jogköre pedig sok esetben átfedést mutat más minisztériumok jogköreivel. Funkciói néha konfliktusba keverik tartományi és önkormányzati kormányokkal, amelyeknek Bolívia decentralizált közigazgatási rendszeréből kifolyólag jelentős vízgazdálkodási feladataik is vannak.
Majdnem hat évvel a Szuez végleges kiutasítása után a Vízügyi Minisztérium még mindig csak tárgyal a La Paz – El Altó-i közszolgálati vízcég létrehozásáról, amiről eltérő elképzelései vannak a harcos El Altó-i közösségi csoportoknak, La Paz városnak és a Morales-kormánynak. La Paz időről-időre azzal fenyeget, hogy kivonja magát a tárgyalásokból, és létrehozza a saját önkormányzati vízszolgáltatóját.
Mivel a Vízügyi Minisztérium átvette a korábban privatizált vízszabályozási rendszer funkcióit, az ő feladata lett az is, hogy szabályozza és ellenőrizze Bolívia körülbelül 28 ezer helyi víz- és csatornaszolgáltatójának tevékenységét, ami nagy kihívásnak bizonyult. Az ágazat a legváltozatosabb fajtájú szervezetekből áll, a kifinomult szolgáltatóktól kezdve, mint amilyen a SAGUAPAC Santa Cruzban – ami a világ legnagyobb városi vízszövetkezete – a több ezer független vízügyi bizottságig a vidéki és periférikus területeken, amelyek kézzel ásott kutakat és elavult elosztó rendszereket kezelnek hagyományos felhasználásra és szokásokra.
Ezeket a kis szolgáltatókat rosszul megépített és leromlott rendszerek, működési hiányosságok és közösségi konfliktusok egyaránt sújtják. Becslések szerint az ő vizük 35 százaléka folyik el lyukakon és rejtett rácsatlakozásokon keresztül. Miközben a független szolgáltatóknak csupán egy része van egyáltalán nyilvántartva a kormánynál, a hagyományos jogaik csorbítására irányuló törekvések robbanásveszélyes politikai kérdéssé váltak – ahogyan ez a cochabambai vízháborúban be is bizonyosodott.
Átfogó szabályozás hiányában ezek a feszültségek a vízszolgáltatás hagyományos módszerei és a formális vízjogok új rendszere között messze nincsenek megoldva. Mindazonáltal a Morales-kormány jelentős erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy technikai segítségnyújtással és pénzügyi támogatással növelje a független vízszolgáltatók teljesítményét, elismerve, hogy döntő szerepük van a kormány vízügyi fejlesztési terveiben.
Tizenkét évvel a vízháború után is aktuális kihívás a privatizáció alternatívájául szolgáló modelleket kifejleszteni Cochabambában. Miközben az újra közkézbe vett SEMAPA szolgáltatási területe ma több mint háromszor akkora, mint amekkora 2000-ben volt, a város lakóinak legalább 40 százaléka – elsősorban a déli hegyvidéki területeken, amelyek főszerepet játszottak a vízháborúban – nem jut vezetékes vízhez és csatornázási szolgáltatásokhoz. A rendszerből kimaradók kénytelenek a SEMAPA fogyasztóinál 5-10 százalékkal többet fizetni a kétes minőségű, tartálykocsikban szállított vízért. De még a hálózatban is akadozó a vízszolgáltatás.
Noha az újralapított SEMAPA igazgatótanácsában jelen vannak megválasztott közösségi képviselők, a szervezet működését továbbra is hátráltatja a helytelen gazdálkodás, a korrupció és a hatékonyság hiánya. 2010-ben a cég megválni kényszerült 150 dolgozójától, hogy kiigazítson egy hárommillió dolláros hiányt, ami olyan állítólagos szabálytalanságok miatt keletkezett, mint a jogosulatlan bérkifizetések, anyaglopások és a rendszer vizének folyamatos elvezetése.
Cochabamba déli körzeteinek mind a magán-, mind pedig közszolgálati vízgazdálkodási modellben csalódott lakói ezek alternatívájaként egyre nagyobb mértékben támaszkodnak hagyományos közösségi üzemeltetésű vízügyi rendszerekre. Ezen közösségek közül sokan hoztak létre autonóm és részvételi alapon működő vízelosztási hálózatokat, amelyeket választott vízügyi bizottságok, szövetkezetek vagy közösségi tanácsok kezelnek, amelyek különböző mértékben, de azért együttműködnek a SEMAPA-val. A helyi vízügyi bizottságok az ASICA-Surban (Déli Közösségi Vízügyi Rendszerek Egyesülete) tömörültek, hogy technikai segítséget kapjanak, és néhány esetben közvetlenül az Európai Uniótól kaptak pénzt a vízügyi rendszereikhez. Azt remélik, hogy a víz nagy részét a SEMAPA-tól vehetik, de közben közösségi ellenőrzés alatt maradhatnak.
Vízhiány
A decentralizált társadalmi-közszolgálati vízgazdálkodási modell talán életképesebbnek bizonyul, mint magán vagy az állami-központi modell az olyan országoknak, mint Bolívia, amiket központosított szolgáltatásokhoz komoly földrajzi akadályok, gyenge állami szektor és a közösségi részvétel erős kultúrája jellemez. Mégis, az irányítási modelltől függetlenül, a legnagyobb kihívás, amivel Bolívia vízügyi ágazata ma kénytelen szembenézni az az, hogy jelentős forrásokra van szükség a már meglévő infrastruktúra korszerűsítéséhez és bővítéséhez, valamint az új vízforrások kialakításához.
És bár a Morales-kormány komoly haladást ért el ezen a területen, még sok a tennivaló. A közelmúltban a kormány bejelentette, hogy Bolívia három évvel a határidő előtt, 2010-re 88 százalékos lefedettséggel általános szempontból teljesíteni fogja a biztonságos ivóvízhez való hozzáférésre vonatkozó Milleniumi Fejlesztési Célokat. Azonban az ivóvízhez való hozzáférés aránya Bolívia vidéki vagy városkörnyéki területein (71 százalék) messze elmarad a városi körzetekétől (96 százalék), és a legalacsonyabbak között van Latin-Amerikában. Továbbá mindössze a bolíviaiak 27 százaléka rendelkezik megfelelő szennyvízelvezetéssel, ez Haiti után a második legrosszabb a régióban.
Az éghajlatváltozás és a szélsőséges időjárási események új és sürgető dimenzióval járultak hozzá Bolívia vízügyi kihívásaihoz, mind városi, mind pedig vidéki szinten. Az elmúlt évek aszályai egyre inkább aláásták a vízrendszereket és a vidéki közösségek agrárgazdaságait, és az ottani lakosságot a rossz hírű városi körzetekbe kényszerítik, ahol pedig a viharos esőzések és az áradások teszik tönkre a már meglévő vízszolgáltatási és szennyvízelvezetési infrastruktúrát. A visszahúzódó trópusi gleccserek csökkentik a frissvíz-forrásokat nemcsak kis felföldi közösségek számára, hanem El Alto és La Paz városi lakossága számára is, akinek az olvadó gleccserek a fő ivóvíz-forrást jelentik. A Titicaca-tó vízszintje, amelytől mintegy 2,6 millió ember függ, a beszámolók szerint 1949 óta a legalacsonyabb.
A nemzeti fejlesztési terv 700 millió dolláros beruházást szorgalmaz 2010 és 2015 között Bolívia vízszolgáltatási és szennyvíz-elvezetési infrastruktúrájának korszerűsítésére, amibe beletartozik a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás is. Neoliberális elődjeihez hasonlóan a Morales-kormány is folytatja a külföldi adományozókra (főleg az Amerikaközi Fejlesztési Bankra, a Venezuela dominálta Latin-amerikai Fejlesztési Bankra, Spanyolországra, Olaszországra és Japánra) való támaszkodást; a finanszírozás mintegy 80 százalékát ők adják. A különbözet nagy része a tartományi és önkormányzati kormányoktól várható, akiknek bevételei – amelyek főleg a szénhidrogének adóiból származnak – jelentősen megnövekedett Morales alatt. Susan Spronk vízügyi szakértő rámutat, hogy az országos költségvetés (ami közvetlenül kincstári bevételekből áll) mindössze 1,5 százalékát szánják vízügyi és csatornázási fejlesztésekre, miközben 80 százalékát fordítják bányászatra, szénhidrogénekre, vízenergiára és közlekedési infrastruktúrára.
A külföldi befektetésekbe vetett bizalom megerősíti a Morales által jogosan támogatott „klíma adósság” elképzelését, amellyel az iparosodott országok tartoznak fejlődő országoknak. Mindazonáltal ez Bolívia vízszolgáltatási és csatornázási infrastruktúrájának bővítését külső szempontoktól teszi függővé, valamint kockázati és bizonytalansági tényezőket teremt, ami problematikus lehet napjaink pénzügyi válságának közepette.
A kritikák azt emlegetik, hogy a Morales-kormány költségvetési prioritásai továbbra is annak a „neoextraktivista” (a továbbra is a kitermelésen alapuló – a szerk.) fejlesztési modell iránti elkötelezettségét tükrözik a népi igények kielégítésének rovására. Vagyis azt, hogy ezekre a dolgokra nem szívesen költenek, mert nem tartják őket „produktívnak”. Emellett a kormány támogatását élvező bányászati tevékenységek káros hatásai a helyi vízkészletekre egyre növelik a feszültséget az őslakos közösségekkel.
Bolívia újra a vízért való küzdelmek epicentruma lett – ezúttal a vízhiány okán –, ami az egész világra hatással van. Tekintve Bolívia szociális mozgalmainak harcos természetét, a vízhiány miatt kialakuló népi és regionális konfliktusok, és azok hatása Bolívia vízpolitikájára, sokkal robbanásveszélyesebbek lehetnek, mint amilyen a cochabambai vízháború volt.
Emily Achtenberg
[i] Lásd Susan Spronk „Poszt-neoliberalizmus Latin-Amerikában? Városi vízellátási igazgatás Bolíviában Evo Morales alatt”, kiadatlan vázlat a Latin-amerikai Tanulmányok Egyesületének, 2012. május 26.