Sokszor kérdeztem a diákjaimat, hogy milyen fő érveket lehet felsorolni amellett azon állítás mellett, hogy Kubában jó élni. A válaszok többsége az általános egészségügyi ellátást, az oktatást, a társadalombiztosítást említette. Pontosan ezek szocialista modellünk alappillérei, de sok fiatal számára ezek ugyanakkor mindennapi életünk közös valóságát is jelentik, amelyek így teljesen megszokottak lettek, berögzültek a népi diskurzusba, és az állandó ismételgetés miatt gyakorlatilag lényegtelenné váltak.

Én addig mennék, hogy azt mondjam, hogy van itt egy kubai jóléti modell, ami az ilyesfajta kritikátlan ismerettel annyira beépült, hogy láthatatlanná vált számunkra. Paradox módon sokkal gyakrabban emlegetik olyanok, akik nincsenek már itt, olyanok, akik már elvesztették, vagy olyan idelátogatók, akik saját országukban más viszonyok között élnek. A kubai mindennapokban a legtöbb beszélgetés általában a nehézségekről szól, mindenekelőtt a gazdasági természetűekről. Nagyon ritkán esik szó arról, amink van, az erősségeinkről.

Némely szakmai tapasztalatom arra késztetett, hogy sokat gondolkozzam a szocializmusunkról, amelyre mint alternatív kultúrára és civilizációra tekintek. Amikor pszichológusként és más szakemberként bevontak minket Elián González hazatérése (2000-ben) folyamatának biztosításába, ez a kérdés nagyon jelentőssé vált.

Legutóbb Kuba jóléti modelljének kérdése akkor merült fel a praxisomban, amikor idősebb kubaiakkal beszélgettem, akik visszatértek a szigetországba; olyan gyerekekkel, akiknek szüleik döntése miatt kellett elmenniük, és egy másik országban élniük; és fiatalokkal, akik visszatértek Spanyolországból, ahol megtapasztalták, hogy milyen utcára kerülni amiatt, mert nem tudják fizetni az albérletüket.

Felidéztem, hogy amikor Elián az Egyesült Államokban volt, nagypapája, Juanito elmesélte neki telefonon, hogy csinált neki egy chivichanát (házilag készített kartondoboz autót görkorcsolya kerekekkel) mikorra visszatér. Másnap Elián miami rokonai megjelentek a televízióban, amint egy élethű távirányítós autót ajándékoznak Elíannak. Amikor az apja elmondta Eliánnak, hogy hiányzik a kutyájának, másnap a kisfiú egy labradorkölyökkel szerepelt. Ha azt mondta, hogy vett Eliánnak egy kis Elpidio Valdés könyvet, másnap Elián Batmannek volt öltözve. Mindazonáltal családja kötődése, mindazok szeretete, akik itt vártak rá, kis osztálytársainak és tanárainak szolidaritása erősebb volt a világ minden anyagi dolgánál.

Miközben egy olyan idősebb férfival beszélgettem, aki úgy döntött, hogy tizenkilenc évnyi ottélés után nem tér vissza az Egyesült Államokba, ezt mondta nekem: „Igaz, doktornő, hogy ott kényelmesebben élhetsz, de nemcsak ez kell az élethez. Ott senki vagy, nem létezel senki számára.”

Elmondta, hogy hosszú órákat töltött egyedül a házban, arra várva, hogy gyermekei és unokái hazajöjjenek a munkából vagy az iskolából. Bebörtönözték, mivel azt mondták neki, hogy nem menjen el, mivel szerintük túl öreg, és nem engedik őt vezetni. A környék úgy nézett ki, fogalmazott, mint egy kihalt modell város, alig látott valakit, és senki nem akart időt áldozni arra, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele.

Amikor Kubában élő lányát jött meglátogatni úgy döntött, hogy marad. Elmondta, hogy a parkban tornázik, délután dominózik, segít az unokájának és két kis barátjának a házi feladatban. Talált magának néhány társat a „régi gárdából”, és az Államokból küldött pénzből segíteni tud az itteni családjának, és még neki is marad belőle a kiadásai fedezésére. Az ő szavai következnek: „Néhány ismerősöm azt mondta, hogy visszajövök a pokolba, de valójában, doktornő, a mennyekben érzem magam.” Világos, hogy a mostani életmódja nem a mennyország, de jobb közérzetet nyújt.

Egyszer egy kisfiút hoztak el hozzám, két diplomata fiát, aki nyaralni volt itt. Nem akart visszatérni a szüleivel a misszióba, ahol dolgoztak. Fellázadt, sztrájkolt, mondván, hogy hagyják őt itt a nagymamájával, nem akar elmenni, nem szeret ott lenni. Amikor a szüleit kérdeztem a fiú külföldi életéről, akkor elmondták, hogy biztonsági okokból elzárva él, és alig vannak barátai, akikkel iskola után játszhatna. Az imádott unokatestvérei sem voltak ott. Amióta visszatért Kubába szabad, mint a madár, fogalmaztak a szülei, a sarkon lévő parkba jár a környékbeli barátaival, eljár az unokatestvéreivel, baseballozik és focizik az utcán. Naphosszat nagyszülők, nagynénik, nagybácsik és szomszédok veszik körül. A fiúval készített interjúm közben elmondta, hogy az unokatestvérei bolondnak tartják, amiért Kubában szeretne maradni, elszalasztva a lehetőséget, hogy egy másik országban éljen. Ezt mondta: „Amikor itt vagyok, tényleg hiányzik a pepperónis pizza, de egymillió pizzáért sem adnám, hogy maradjak, és mostantól Kubában éljek.”

Egy fiatalember, aki Spanyolországból tért vissza elmondta nekem, hogy munka nélkül maradt, és, természetesen, nem volt pénze, hogy fizesse az albérletét. A főbérlőnő három hónapot adott neki a törlesztésre, és amikor ez sem ment, utcára tette. A legszomorúbb azonban az volt, hogy senki, egy barátja sem nyújtott neki segítő kezet, mondván, hogy a gazdasági válság miatt „a legjobb, amit tenni tud, hogy kitalál valamit”. Kénytelen volt hazatérni a szüleihez Kubába, mivel az egyetlen másik lehetőség az lett volna, hogy a metróban alszik. „Végül a tieid azok, akik hajlandóak befogadni téged”, erősítette meg.

Ezen a vallomáson gondolkoztam, ami nagyon jó szolgálatot tehetne sok fiatalnak, akik az ég adta világon semmi jót nem látnak a Kubában való életben, és akik csak külföldön képzelnek el jobb életet, túlértékelten sikeresnek tartva azt, nagy lehetőségekkel.

Felteszem magamnak a kérdést: Mink van nekünk itt, ami más helyekről hiányzik? Mit fedezett fel a diplomatagyerek, az idősebb férfi és a Spanyolországból hazatért fiatal a külföldön töltött idő alatt, amit mi, akik itt élünk, nem látunk?

Vajon a mai kapitalista társadalmak által kínált életmódnak tényleg van egy jóléti modellje, annak ellenére, hogy azt úgy adják el a tömegmédiában, mint a gyarapodás megígért álmát? Jó életről vagy jól létről beszélünk? Dolgokkal teljes életről vagy teljes életről? Szükségszerűen a gazdasági és technológiai fejlődés az, ami garantálja a személyes és a társadalmi jólétet?

Megpróbálom összegezni a szakmai tapasztalataimat, hogy fényt derítsek azokra a dolgokra, amiket én a kubai jóléti modell néhány alapelemének tartok.

Első helyen: A befogadottság érzés, a nem névtelen élet

Ennek a kérdésnek mély spirituális és etikai konnotációi vannak. Amikor egy kubai szomszédságba érkezel, és valaki után érdeklődsz, rendszerint ezt a választ kapod: „Abban a házban lakik.”

Minden kubainak van neve és élettörténete, mivel mindannyian tartozunk valahova, legyen az család, iskola, közösség vagy munkahely, és van társadalmi részvételük. Életünk során mindannyian felelősséget vállalunk dolgokért, részt veszünk a szomszédsági gyűléseken, ellátogatunk az orvosi rendelőbe, ugyanabban a szavazókörben szavazunk, ugyanazon a piacon vásárolunk, vagy ugyanaz a személy vesz fel minket is, mint őket. Egyszer biztos mondtuk már mindannyian: „Mindennap ugyanazok az arcok…” De éppen itt lakozik a nagyszerű szolidaritás és humanizmus lételeme.

A társadalmi anonimitás – amire az általam meginterjúvolt nagypapa úgy utalt, hogy „nem létezel” – rég nincs már jelen abban az életmódban, ahogyan Kubában élünk. Ez az az élmény, hogy nem saját világodban élsz, ismeretlenül vagy észrevétlenül. Itt nem feltétlenül fizikai helyről van szó, inkább szimbolikusról, ahol az ember tartozik valahova és részt vesz benne, egy hely, ami értelmet ad az életnek. Ha valaki „sehol sem” él, az az elszigeteltség, egyedüllét, idegenszerűség érzését kelti, és ez az egyik olyan probléma, amellyel a világ manapság szembesül. Még az olyan helyek is, ahol sok ember van együtt sem találkozóhelyek többé, hanem igazi „sehol” helyek. Hihetetlen, hogy a metróban, ahol mindennap emberek százai találkoznak, kevesen vannak, akik egy árva szót is szólnak, a legtöbben nagyobb érdeklődést mutatnak a technológia, mint az emberi interakció iránt.

Ilyen „sehol” helyek a repülőterek és a bevásárlóközpontok, a fogyasztás templomai is. Sok ember van körülötted, és abszolút semmi kapcsolatod nincs velük. Ha összeesel, az emberek haboznak segíteni, mivel annyi törvényt hoztak az emberek állítólagos védelmére, individualista nézőpontból. Az emberek félnek, hogy szexuális zaklatással vádolják majd őket, ha hozzád érnek. A kapcsolatnélküliség és a közöny törvényesítve van.

Manapság más országokban a társadalom az embereket inkább kirekeszti, mintsem befogadja őket. A létező társadalmi egyenlőtlenségek miatt, amelyek Kuba jelenlegi gazdasági valóságának következményei, politikai irányvonalaink szorgalmazzák a társadalmi beilleszkedést azzal, hogy igyekeznek felszámolni a nemi, etnikai, fizikai képességbeli és a szexuális orientációból fakadó különbségeket. Társadalmi rendszerként Kuba olyan világot próbál építeni, amelyben mindannyian tartozunk valahová, és amelyben az életkörülmények a spontán emberi kölcsönösséget támogatják. A neoliberális világtérkép más helyein az embereket osztálykülönbségek szabdalják, az interperszonális kapcsolatokat különbözőségek széles skálája kezdi ki, és egyeseket láthatatlan határok választják el másoktól, ami károsítja az összetartást és a részvételt.

A szocializáció különféle területei

A szocializáció színterei fontosak az életben, a társadalmi struktúrák forrást és segítséget jelentenek mindenkinek, tekintve, hogy bennük az emberek kifejleszthetik a teljes potenciáljukat. Jelenleg a világ sok részén a családok elszigeteltségben élnek, és minél magasabb az életszínvonal, annál jellemzőbb a remete életmód. Ahogy senki nem ismeri a szomszédjait, hogy ki kicsoda; úgy a családtagok között sincs sok interakció, mivel a technológiai invázió olyan mértékű, hogy az apa csetelni tud a japán kollégájával, de halvány fogalma sincs, hogy mi történik a fiával a szomszéd szobában. Számos országban készültek olyan tanulmányok, amelyek feltárták, hogy a szülők (főleg az apák) és gyermekeik közötti közvetlen párbeszéd napi átlaga nem haladja meg a tizenöt percet.

A jelenleg uralkodó kapitalista modell egyik legnagyobb hatása a családra vagy más közösségre fordítandó idő hiánya. Hétköznaponként a család, mint csoport, „nem létezik”. A hosszú és intenzív munkanapok, a több állás vállalása egy időben, azért, hogy megfeleljünk a szüntelenül növekvő fogyasztói igényeknek, száműzték a korábbi családi rituálékat és hagyományokat. Pszichológusok és szociológusok azt mondják, hogy ennek a ténynek a legnagyobb hatása a gyermeki elszigetelődés, és az idősebb felnőttekkel való kapcsolat hiánya. Sok közép- vagy felsőbb osztálybeli gyerek úgy érkezik haza az iskolából, hogy késő estig nem lát felnőtt arcot, vagy gyerekfelvigyázó várja, aki ellátja étellel, de nem tudja pótolni a szülői szeretet és odafigyelést.

A technológia a magány ellenszerévé vált, de a felnőttek korlátozásának hiányában ez videojáték-függőséghez, növekvő erőszakossághoz és korai szexualitáshoz vezethet. A közbiztonság hiánya miatt a gyerekek és a kamaszok ritkán használják a köztereket, utcákat és parkokat. A város a fiatalok felé irányuló tér és idő univerzumaira a felnőttek a veszély és a fenyegetés színtereiként  tekintenek, ahelyett, hogy a kikapcsolódás és a társadalmi kapcsolatok építésének tereiként gondolnának rájuk. Kubában a parkok és a terek továbbra is különböző generációk szocializációjának helyei.

A kubai családok társadalmi cserehálózatokban fonódnak össze, szomszédokkal, szervezetekkel, iskolákkal, kapcsolatokkal, és az emigráns közösségekkel is. A kubai életmód jellemzői a szocializációs terek és a társadalmi hálózatok, amelyekből senki sincs kirekesztve, és amelyekben senki sem névtelen. Azt mondanám, hogy a családi otthonon túl, a kubai társadalom alapegysége a társadalmi és szomszédsági cserehálózat, ami az egyik legnagyobb, láthatatlan ereje a kubai jóléti modellnek. Ebben rejlik a társadalmi haladás legnagyobb sikere, ami a társadalmi szolidaritás, társadalmi megtartás, állandó társadalmi csere formáját ölti. Ezt a tőkét csak azok érzékelik, akik elveszítik, vagy egy másfajta életstílust választanak külföldön.

A megoldatlan gazdasági nehézségek és problémák ellenére a család létezik Kubában. A családi élet intenzívvé válik egy iskolai vagy egyetemi nap után, amikor a gyerekek és a hallgatók megkezdik családi-közösségi életüket. A családi élet Kubában nem zárt ajtók mögött zajlik. Az ajtókat sokszor kinyitják a fertőtlenítőknek, szomszédoknak, nővéreknek, helyi vezetőknek vagy árusoknak. Az embereknek mindennap el kell menniük otthonról, hogy boltba menjenek, vagy hogy különböző élelmiszereket gyűjtsenek a szomszédoktól, kivigyék a szemetet, meglátogassák a gyógyszertárat, elhozzák a gyerekeket az iskolából. A családi élet Kubában többgenerációs, minden korcsoport tagjai kapcsolatban vannak egymással, és az idősebbek nem idősek otthonában élnek, az ő igazi helyük általában a közösségben van.

Társadalmi szolidaritás, szemben az individualizmussal

Napjaink nemzetközi porondján az egyéni jólét fontosabb, mint a társadalmi jólét. Az uralkodó gazdasági fejlődési modell az egyes embereket a „jobb” élet vágya elé (néha a többiek kárára) és a közös jólét fölé helyezi. A diskurzus ez: „Én nem ártok senkinek, és nem is szeretném, ha bárki beleavatkozna az én életembe, én így szeretem, ez jó nekem, ez az én testem, az én életem, az én terem.” És olyan életvitelt választanak, ami maximalizálja az előnyöket és a jövedelmeket. A „mi” helyét átvette az „én”. Ebben a hegemón világban az egoista magatartást „instrumentális racionalitásnak” tartják és magasztalják, miközben valójában ez a racionalitás a nagyfokú társadalmi érzéketlenséget kendőzi el.

Kubában megvan a társadalmi szolidaritás, noha jelenleg olyan időket élünk, amikor bizonyos fokig egyszerre van jelen a szolidáris magatartás és bizonyos személyek érzéketlensége. A közlekedés szocializációja, vagy más néven botella (magyarul stoppolás), például; helyet adni egy szomszédnak a családunkban, egy szomszédság magántelefonvonalainak megosztása, iskolai egyenruhák és bizonyos gyógyszerek továbbadása, valaki házának felajánlása ideiglenes osztályteremnek egy hurrikánt követően, mindezek a kooperatív csere példái. Egy a Lenin Középiskolában (heti bentlakásos iskola) tanuló fiatal lány elmesélte nekem, hogy baráti társaságával egyenlően megosztanak egymással mindent, amit otthonról hoznak, így mindannyian ugyanazt eszik, függetlenül attól, hogy valaki többet hoz, mások pedig szinte semmit. A legfontosabb a barátság és a testvériség. Ez általános gyakorlat.

Kreativitás és kollektív intelligencia

Kubában, a beszélgetésen és többszörös társadalmi cserén kívül, azt a luxust is megengedjük magunknak, hogy sok emberrel folytassunk komoly vitát. Mindenki tud valamit valamiről, mindenki véleményt nyilváníthat, és lehetnek jó gondolatai. A kubaiaknak van politikai kultúrája, sportkultúrája, mások tájékozottak a művészetekben. Felhalmozott kulturális tőkével rendelkezünk, ami a társadalmi örökségünk és láthatatlan jólétünk része. Az elért oktatási szintnek köszönhetően nem vagyunk tudatlan emberek. A kubai férfiak és nők lenyűgözően tudnak beszélgetni, kinyilvánítani véleményüket és hitüket. Klinikai pszichológusként az egyik legnagyobb problémám, amikor páciensekkel foglalkozom, hogy repül az idő, mert beszélgetünk. Néhányan írott listát hoznak magukkal, hogy semmit se felejtsenek el, amit mondani akarnak. Megszoktuk, hogy adunk magunknak időt, és ez luxussá válik egy olyan korban, amikor senkinek nincs szabadideje, és a rohanási szindróma nyilvánvaló.

Utazásaim során, amikor latin-amerikai országokban tartok előadásokat, vagy a családi tanulmányok órákon, amelyeken ott részt veszek, a diákok olyan családi-társadalmi valóságot tárnak elém, ami zavarba hoz, tekintve azon felhalmozódott társadalmi problémák sokaságát, amelyek átjárják a társadalmi osztályt. Abból, amit hallok rájöttem, hogy mi fényévekre vagyunk ettől, mert ez a kérdés nem gazdasági jellegű, hanem a tudatlanságból származik. Felgyülemlett szellemi nyomor; társadalmi stigmák; osztályjellegű, nemi és faji előítéletek; nők elleni erőszak; tudományos ismeretek híján a problémák mágikus megoldásai; gyerekek szexuális zaklatása; többnejűség; felelőtlen szexualitás vagy vérfertőző kapcsolatok eredményezte genetikai defektusok; ezek mind mindennapos problémák. Olyan problémák, amelyek a társadalmi elhanyagoltsággal, a társadalmi prevenciós programok hiányával állnak összefüggésben. Ami számukra mindennapos, az a kubaiak számára kivétel.

Professzorként azt érzem, hogy a lakosságunk művelt és fejlett, és mi úgy élünk, hogy ezt szinte észre sem vesszük. Azonban a megszokott mégis fontosnak tűnik, igazából ez húzódik meg a történelem hátterében. A fiatal emigránsok gyakran felismerik, hogy ez a társadalmi valóság mennyire különbözik attól, amivel meg kell küzdeniük.

Hogy lehet a kubai jóléti modellt elősegíteni?

Kuba új gazdasági modellje célul tűzte ki a produktivitás növelését is. Eme modell fő kihívása a jóléti célkitűzésünk megerősítése, ami az uralkodó anti-modell alternatívája. Annak a koncepciónak, amelyben kontinensünk és a világ majd’ minden őslakosa osztozik, és amely koncepció a különböző vallási kinyilatkoztatások régi hagyományából származik.

Mindezen látomások, köztük a kubai szerint is, a globális fejlődés célja nem az, hogy egyre többünk legyen, hanem hogy többek legyünk; nem a több gazdagságot gyűjteni, hanem több emberséget. Ezt fejezi ki a jólét kifejezés, a jobban lét helyett, ami magában foglalja az általános szolidaritást, a kölcsönösség gyakorlatát és a környezeti egyensúly visszaállításának vágyát, és ugyanakkor a lakosság életkörülményeinek javítását is. Azonban az életkörülmények javítása nem fogja megoldani a felgyülemlett társadalmi jellegű problémáinkat. A gazdasági dimenzió nem választható el a társadalmi, kulturális, történelmi és politikai dimenzióktól, amelyek a fejlődést átfogó és interdiszciplináris összefüggésbe helyezik, annak érdekében, hogy a jólétet és a tisztességes életet újra alapvető céllá tegyék.

Nem kell társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy észrevegyük, hogy az életkörülményektől függetlenül, sok olyan család él Kubában, nem annyira anyagi szegénységben, inkább spirituális nyomor. Néhány család szellemi szegénységtől szenved, ami a legalapvetőbb tisztességes magatartástól távol álló életstratégiában nyilvánul meg, olyan fogyasztói szokásokban, amiket száműztünk az ország mindennapjaiból, és kiestek a vágyott közös jólétből. Ez a forrása a jelenleg uralkodó modellben tükröződő banalitás és könnyelműség kultúrájának.

Az 1990-es évek akut gazdasági válságából eredő felgyülemlett anyagi problémák társadalmi szinten jelentősen rontották az értékeket. Az értékek nem elvek, de társulniuk kell a viselkedéshez, hogy hatékonyak maradjanak. Ha a gyakorlat ellentmond az elveknek, akkor értékválsággal kell szembenéznünk.

Kubát nem kerüli el a jelenlegi egypólusú és állítólagosan globális világ uralkodó befolyása. Továbbra is meg kell próbálnunk egy alternatív jóléti modellt építeni, a szubjektivitás gyarmatosításának minden befolyása ellenére; a befogadásra épülőt, szociálpolitikánk moduláló hatása ellenére. Az eszméknek nincs értékük a piacon, csakis a vásárlóerőnek van. A nem fogyasztók „el nem ismert” emberi lényekké válnak, akiket kirekesztenek bármiféle társadalmi elismertségből.

Napjaink világában információtúltengés van, amelyek közül némelyik nagyon jó, de nagy részük középszerű és felületes. A jelenleg uralkodó modell médiája közhelyeket puffogtat, hogy többet tudjon eladni. Szórakozással, szappanoperákkal, sorozatokkal és erőszakos filmekkel tömnek minket, amelyek nagyon vonzóak, rabul ejtenek minket, de azt kockáztatjuk velük, hogy lustaságba vagy függőségbe (lehet ez kábítószer, alkohol, szex, könnyű pénz, szerencsejáték, videojáték függőség) taszítanak minket.

Amikor a Nobel-békedíjas Gandhi rámutatott kortárs társadalmunk hét főbűnére, akkor éppen arra a globális környezetre utalt, amelyben élünk: gazdagság munka nélkül, élvezet lelkiismeret nélkül, tudás hasznosság nélkül, kereskedelem erkölcs nélkül, tudomány alázat nélkül, imádat áldozat nélkül és politika elvek nélkül.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a nyilvánosság és a piac a jólétet az élvezethez, a sikerességhez és a státuszhoz kapcsolja.

Tény, hogyha nincs erős kultúránk, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jólét a birtoklásban rejlik, és rabul ejt minket a konzumerizmus, ami úgy terjed, mint a gyom. Leigáz minket a tudatlanság. Az erkölcsös élethez morális alapok, képzettség, családi nevelés, általában véve is nagyobb mértékű oktatás szükségeltetik, és nekünk társadalomként ezt kell elősegítenünk.

A társadalmi szolidaritás ösztökélése

Az önfoglalkoztatás erősítésével Kubában a közösség létfontosságú terület számos család számára. A család, a közösség, a szervezetek és a munka megszilárdították a kapcsolataikat. Azonban az új társadalmi látkép kiváló lehetőséget teremt a közösségi élet megerősítésére, továbbá a közös jólét előnyeiért folytatott munka támogatására. Kuba támogatja a különbözőséget a szolidaritás és a magunkévá tett társadalmi felelősségvállalás kontextusában.

Szükséges a szolidaritás és a társadalmi felelősségvállalás kultúrájának elősegítése, amely ellenszeréül szolgál majd a benyomuló piaci kultúrának. Fontos, hogy az emberek megtartsák a szolidaritási erkölcsüket, hogy a kollektív projekt ne essen darabokra.

A közösségi területek megerősítése

A családok és a közösség jelentősége megnőtt Kubában, mint az élet színterei. Amikor az ide látogatók megfigyelik az itteni közösségi életmódot, néha megjegyzik, hogy az ő országukban is ilyen lehetett az élet, de több mint egy évtizede már az emberek zárt ajtók mögött élnek. És a házak a nap nagy részében üresen állnak. Ezt főleg az új technológiák megjelenése, a szüntelenül növekvő munkaórák, gyakoribb munkahely- és otthonváltások, az egyre terjeszkedő és egyre sűrűbben lakott városok okozzák. A súlyosan megnövekedett individualizmus nagymértékben megnehezíti közösségi érzés megélését. A közösség szűk családi körökre redukálódik, és ilyen körülmények között nagyon könnyű elszigetelődni, ami magányosság érzést és depressziót vált ki, és kiterjedt társadalmi összeomlást idéz elő. Ez pedig drasztikusan megnövekedett erőszakot, a kábítószerek és a mentális betegségek terjedését eredményezi.

Amikor bármilyen életkorban lévő emberek, társadalmi és kulturális csoportok azt érzik, hogy egy közösséghez tartoznak, hajlamosak boldogabbak és egészségesebbek lenni, és erősebb, stabilabb és együttműködőbb társadalmi hálókat alakítanak ki. Egy erős közösség sok előnyt ad, mind egyéni szinten, mind pedig a csoport egészének, így segít egy jobb társadalmat megalkotni. A nagy kihívás nem az ajtók bezárása, nem a más emberek, a szomszédság és a környezet iránti érzékenység elvesztése, hanem az, hogy továbbra is törődjünk a közjóval.

A gazdaság különböző újításai nem rombolták észrevehetően a fennálló társadalmi szövetet, a kubai társadalom nem annyira társadalmi osztályokra rétegződik, inkább családi, szomszédi és társadalmi hálózatok szövedéke, amit a szolidaritás erkölcse tart össze.

Az egyik fontos törekvés az, hogy a közösségen belül innovatív megoldást találjunk sok létező társadalmi problémára, alapvetően egy olyan közösségi koncepcióval, amely képes ilyen megoldásokra. Ehhez nagyobb közösségi dinamizmusra van szükség helyi szinten.

Fontos, hogy megtartsuk az állampolgárok részvételét a társadalmi életben, hogy megőrizzük az ezekkel a területekkel való törődést, tiszteljük az időseket, gyermekeket, nőket, a fogyatékkal élőket, és mindenekelőtt fenntartsuk a társadalmi felelősségérzetet a fiatalabb generációk nevelésében.

Figyelembe véve ezeket az aspektusokat, hiszem, hogy rendelkezünk akkora társadalmi felelősséggel, hogy megvédjük a kubai jóléti modellt. Azt, hogy az országnak példátlan feltételeket teremtett a különbözőség kijelölésére, ami egészen pontosan a szubjektivitás kultúrájának államosításával szembeni ellenállás továbbvitele, és a nagy kihívás, hogy folytassuk az olyan új modellek felállítását az emberi lények és a közösségek számára, amelyek valóban az emberivé válás útjára vezetnek.

Írta: Dr. Patricia Arés Muzio

Forrás: Granma

Fordította: Latin-Amerika Társaság