Noha a pár hét múlva esedékes elnökválasztás eredményei eléggé kiszámíthatóak, egy törékeny, sebezhető időszakon megyünk keresztül, egy sokkal kevésbé kiszámítható jövővel. Ezeknek a választásoknak, a történelmi helyzetükből fakadóan – a Chávez nélkül bolivári forradalom új korszakának kezdete – különleges jellegzetességei és tényezői vannak. Ezen tényezők, gyengeségek, lehetőségek, hatalmi kapcsolatok stb. jelentősége túlmutat az április 14- i szavazásokon.

A bolivári forradalom tábora:

Egység és vezetés: Mind a kormánynak, mind pedig a bolivári forradalomnak most egy kollektív vezetésre van szüksége. Országos szinten Nicolas Maduro ideiglenes elnök teljes mértékben tudatában van ennek, és sok év óta először részt vett a Venezuelai Kommunista Párt (PCV) országos találkozóján. Üdvözölte az összejövetelt, és megkapta a párt támogatását az április 14-i jelöltségéhez. Összesen tizennégy párt támogatja Maduro jelöltségét, kettővel több, mint ahány Chávezt támogatta tavaly októberben.

A választások előtt állva a PSUV erői országosan egységesek és jól működnek együtt. Ugyanakkor valószínű, hogy utána lesznek bizonyos frakciók vagy szektás viselkedések, ahogy a különböző áramlatok Chávez örökösének kiáltják ki magukat.

Helyi szinten, Meridában például, már más a helyzet. Az újonnan megválasztott PSUV-s kormányzó, Alexis Ramirez nemcsak, hogy a PSUV-n kívül minden Chávez-párti csoportot kizárt a regionális választásikampány-bizottságból, de kizárólag a saját PSUV-n belüli áramlatából választott embereket.

Sajnos a 30 ezer regisztrált mozgalom és kollektíva közötti együttműködés terepéül létrehozott Nagy Hazafias Pólus (GPP) szintén csak egy újabb választási platformmá vált. Meridában a GPP tavaly október óta inaktív volt, és most a helyi vezetők három PSUV vezetőt választottak, hogy összehívják a gyűléseiket és vezessék a választási kampányaikat Maduróért.

A nemzetközi magántulajdonú média keselyűi azt szeretnék, hogy egy ember álljon a bolivári forradalom élén. Könnyebb így démonizálni, kényelmesebb a számukra. Nem szoktak kollektív vezetésről vagy a tömegek szerepvállalásáról beszélni (és nem is akarnak róla beszélni). Azonban, noha Maduro a jelölt, tudatában van annak, hogy most milyen jelentősége van egy másfajta vezetésnek, és ezt a gyakorlatban is láttunk, amikor különböző miniszterek és vezetők, többek között Jaua, Rodríguez, Villegas fontos nyilvános nyilatkozatot tettek.

Maduro konszolidációja: „Esküszöm neked Chávez az én szavazatom Maduróé” („Chávez te lo juro mi voto es pa Maduro” – a szerk.) – megy az új jelszó (ami spanyolul rímel). Az elmúlt néhány hónapban az emberek keményen melegítettek Maduróra és felismerték, milyen bölcs volt Chávez eme konkrét helyzet megjóslásában, és az általa preferált jelölt kijelölésében. Az, hogy kiválasztotta Madurót, azt jelentette, hogy a forradalomnak nincs ideje és energiája a jelölt feletti vitára – az energia, ami gyakran hasznos más helyzetekben, de nem amikor ilyen kevés idő van a választásokig. Chávez teljes támogatásáról biztosította Madurót, de egy olyan ember is választott, aki majdnem tökéletes a feladatra.

Maduro erős, elkötelezett, tájékozott, szorgalmas, szerény és egy kissé távolságtartó. Az emberek hisznek a Chávez öröksége és a 2013-2019 közötti Szocialista Program iránti hűségében. Ő vezette a buszt, amivel regisztráltatni ment magát jelöltként, tőkét kovácsolva a munkásosztálybeli és szakszervezeti származásából. Egyre jobban szónokol, és az a tény, hogy ő kevésbé karizmatikus és extrovertált, mint Chávez, jó dolog, mert azt jelenti, hogy a középpontban az emberek maradhatnak, akik azt mondják, hogy immáron ők Chávez, mintsem ez az új személyiség.

Noha a kampány hivatalosan kedden kezdődik, Maduro jellegzetes, vastag bajuszát már rárajzolták a tavaly októberi kampányban használt szíves zászlókra, felfestették a falakra, és emberek büszkén viselik az arcukra rajzolva a Facebook-fotóikon. Maduro már konszolidálódott, mint vezető, de nem próbálja helyettesíteni a szerepet, amit Chávez betöltött.

A szimpátia nem jelentős támogatási tényező: Meglepő módon, és annak ellenére, hogy a mainstream média ezt próbálja állítani, a Chávez eltávozását övező szimpátia-faktor nem bizonyult jelentősnek Maduro támogatottságát illetően. A legutóbbi, március 23-án készített Datanalisis közvélemény-kutatás szerint a választási szándék Maduróra 53,1 százalék, Caprilesre pedig 35,6 százalék, ami csak kis növekedés a tíz nappal korábban készített előző felméréshez képest. Aztán, a magántulajdonban lévő, az ellenzéket támogató közvélemény-kutató cég Maduro mellett 46,4 százalékot mért, Capriles pártján pedig 34,3 százalékot. Az eredmények ezenkívül egy 16 százalékos vagy nagyobb bizonytalan réteget mutatnak, amely inkább Maduróhoz húz.

A szimpátia vagy az erős érzelmek, csak kis mértékben növelték Maduro támogatottságát, de valószínűleg nagyobb szerepet játszanak majd az általános választói részvételben. Azonban ami segíti a bolivári forradalmat, inkább, mint az érzelmek, az a Maduróra való szavazási hajlandóság körülbelül 18 százalékkal Caprilesénél magasabban tartása.

Célok a választási eredménnyel kapcsolatban: Politikailag hasznos lenne Maduro számára, ha több szavazatot kapna, mint Chávez tavaly októberben. Egy ilyen cél lehetségesnek tűnik, ha nem egyenesen valószínű, hogy így lesz. Most sokkal erősebb az az érzés, mint októberben, hogy ez a választás kulcsfontosságú, és, hogy „elveszíthetünk mindent”, ha elveszítjük a választásokat. Sok aktivista, aki általában csalódott a PSUV-ben és a folyamatos választási kampányban, emberek, akik általában inkább mozgalmakban, kollektívákban és más forradalmi szerveződésekben folytatják a munkájukat, azt érzik, hogy ezúttal szükség van rá, hogy bekapcsolódjanak a választási kampányba. A PSUV fiataljai közül is többen vesznek benne részt, mint korábban.

Ez azt jelenti, hogy talán lehetséges legalább átlépni a kilencmillió szavazatmennyiséget (hacsak nem lehet elérni a tízmilliós célt), és határozott üzenetet küldeni szét a világba, hogy a forradalom nincs vége Chávez nélkül. Nem csüggedt, elveszett vagy összezavarodott, hanem még koncentráltabb és eltökéltebb. Egy ilyen győzelem fellendítené a chavista motivációt a választások után, amikor az egyik legnehezebb időszakunk fog kezdődni.

A „Mindannyian Chávezek vagyunk” lendület: Egy kis új lendület volt tapasztalható itt Meridában egy felvonuláson pár héttel ezelőtt. Miközben a szokásos PSUV vezetők és bürokraták mondtak beszédeket, a felvonulás végén tartott nagygyűlésen egy médiaaktivista elnökölt, és a felvonuláson résztvevő mindenféle ember egyszerűen felállhatott a színpadra.

Az emberek komolyan veszik a „Chávezek vagyunk” jelszót, noha az értelmezéseik, hogy ez mit is jelent, változatosak. Egyeseknek ez főleg érzelmi és szimbolikus: Chávez tovább él. De sokak számára azt jelenti, szükség van arra, hogy minden ember kezdeményezőbb, felelősségteljesebb legyen, és keményebben dolgozzon. Egészséges önbizalom és bátorság van ebben a jelszóban; a kapitalista társadalom arra tanít minket, hogy leértékeljük arra vonatkozó képességeinket, hogy megváltoztassunk dolgokat és aktív főszereplői legyünk a társadalomnak. És főleg a szegényeknek és a harmadik világbeli országok lakóinak tanítja ezt. De itt az idő mindannyiunk számára, hogy harcoljunk.

Lehetőségek: Ez az emelkedő új lendület azonban azt jelenti, hogy ez az időszak és a jelenlegi választási kampány kulcslehetőségek az együtt dolgozó alulról szerveződő mozgalmak és a forradalmi baloldal számára, hogy növeljék a profiljukat, és erősítsék a középbaloldalhoz és a bürokratikus elemekhez kötődő politikai befolyásukat.

A választási kampány jellege: A gyászidőszak után most mindenfajta csoport nagygyűléseket tart és megvitatja a választási kampányt és az új politikai helyzetet. Sok ezek közül a gyűlések közül egy perces szimbolikus tapssal kezdődik Chávez tiszteletére (nem pedig egy perces csenddel). Aztán pedig belevetik magukat a munkába, mert a tavaly októbertől eltérően, amikor hivatalosan három hónap állt rendelkezésre a választási kampány lefolytatására, ez az időtartam ezúttal csupán tíz nap.

Az egyik gyűlésen valaki ezt mondta: „Tizennégy éve választásról választásra kampányolunk, burzsoá stílusú kampányokkal, plakáterdővel és tartalmatlan jelszavakkal, olyan pártokéival, amelyek szavazatokra vadásznak, anélkül, hogy elmélyítenék a tudatosságot és túl sok pénzt költenek.” Ez a megjegyzés nem teljesen igaz – túl sok pénz megy a kampányokra, de arányaiban semmi ahhoz képest, amit mondjuk az Egyesült Államokban költenének, például. Az elvtárs szavai azonban olyan felgyülemlett frusztrációt tükröznek, amelyet nem egy forradalmi baloldali érez a választási rendszerrel kapcsolatban.

Itt, Meridában, néhány kollektíva együtt dolgozik, évek óta először, hogy összehangolják a kampány-erőfeszítéseket. A találkozók kicsik (körülbelül huszonöt ember képviselt tizenegy csoportot) és csalódást keltőek voltak, de ez még csak a kezdet. A kollektívák megvitatták a készenléti helyeket arra az esetre, ha az ellenzék megpróbálna valamit, és az egyes kollektívák eldöntötték, hogy mozis fórumokat és vitákat tartanak a közösségeikben és a befolyási övezeteikben.

Az ellenzék tábora:

Széthúzás: Nem úgy, mint októberben, ezúttal csak egy ellenzéki párt lesz a szavazólapokon, a MUD. Ez egységet sugall, a valóság azonban egészen más. A MUD-on belül hatalmi harcok dúlnak, különösen a régebbi, hagyományos AD és a Copei pártok és az újabb, az Első az Igazság és Népi akarat között. Egy ellenzéki megbízott, Ricardo Sánchez tegnap elítélte, hogy az utóbbi pártok bátorítják az erőszakot, hogy befolyásra tegyenek szert. Ezenkívül úgy tűnik, hogy Capriles MUD-jelölése – nyilvánosság előtt jelentették be, hogy nyomást gyakoroljanak rá, hogy fogadja el – megrendezett volt. Capriles el fogja veszíteni ezeket a választásokat, sorban másodszor, ami azzal járhat, hogy politikailag háttérbe szorul az ellenzéken belül.

Megtévesztettség vagy kiábrándultság: A közvélemény-kutatások szerint a válaszadók körülbelül 20 százaléka gondolja úgy, hogy Capriles győzni fog. A tavaly októberi választások idején még többen hitték azt, hogy ő nyer. A folyamatosan elveszített választások ellenére, amik az ellenkezőjét bizonyították, ez a réteg továbbra is bármit elhisz Caprilesnek és helyi magánmédiának.

Másrészről most van az ellenzéket támogatók között egy nagyobb rész, akik felismerik, hogy ez egy elvesztett csata. Látták az emberek millióit, akik kígyózó sorokban vettek búcsút Chávez földi maradványaitól. Könnyen lehet, hogy ez a réteg ezúttal kevésbé lesz motivált szavazni, noha fenntartja a támogatását Capriles irányában. Másrészről Maduro támogatóinak is bele kellett fáradnia ugyanabba, csak éppen az ellenkező okból, diadalittasságból és abból a szilárd hitből, hogy nyerni fog.

Erősségek és gyengeségek: Az ellenzék mozgósítási ereje gyenge pont. A diáktüntetései kicsik, és Capriles még akkor sem tudott mozgósítani, amikor nyilvántartásba vetette magát jelöltként. Az első kampány-nagygyűlést, amin beszélt, itt tartották, Meridában. Ugyanannyi ember vett rajta részt, mint a néhány háztömbbel arrébb tartott chavista gyűlésen, amin azonban Maduro nem beszélt.

Az ellenzék fő ereje abban rejlik, hogy országosan a médiába kapaszkodik, és alapvetően feltétel nélküli támogatást kap a nemzetközi magántulajdonú médiától. Ezúttal a gazdasági helyzet is neki kedvez. Miközben a dolgok többnyire rendben vannak és normálisak, az ellenzék a saját javára felhasználja a bolivár közelmúltbeli leértékelődését, és úgy beszél az új kormány átváltási rendszeréről, mint egy „második leértékelésről”. Az ellenzék a „bevonni minden venezuelait” vagy a „Venezuela mindenkié” irányvonalát is használja, azzal érvelve, hogy az ellenzék támogatói gyakran úgy érzik, hogy ki vannak zárva intézményekből és a közéletből. Világos, hogy valójában az ellenzéknek egyáltalán nem érdeke az integráció, de a szlogen kedvező fogadtatásra talál néhány emberben, akinek elege van a „megosztó” képből, amit a hazai és a nemzetközi média fest róluk.

Capriles azzal is hibát követett el, hogy gúnyolta Maduro buszvezetői hátterét. Nagy butaság volt, ha azt remélte, hogy ezzel bármiféle támogatottságot szerez a szegény vagy munkásosztálybeli többségtől. A kampánya és a beszédei nagyrészt esetlenek, néha abszurdak voltak. Azok a megjegyzései, miszerint a kormány hazudott Chávez halálának időpontjával kapcsolatban, ahelyett, hogy bizalmatlanságot keltettek volna a kormány iránt, őt mutatták érzéketlennek és kétségbeesettnek.

Piszkos taktikák alkalmazása: Mivel az ellenzék nem fog győzni, jobban függ a választási rendszer megkérdőjelezésétől, sértegetésektől, egy kis erőszaktól, mint választási ígéretektől, javaslatoktól vagy érvektől.

Múlt pénteken ellenzéki fiatalok és diákok összecsaptak a rendőrséggel és a CNE tisztviselőihez benyújtottak egy listát, amelyen „átlátható és fair” választásokat követelnek. A média és szószólói szintén ezt a retorikát használják, csakúgy mint az Egyesült Államok kormánya.

Diego Arria, egykor venezuelai diplomata, azt írta Huffington Postban, hogy a CNE „nem más, mint a rezsim [sic: a venezuelai kormány] eszköze a hatalmának megtartásához”, Capriles pedig azt állította, hogy a CNE nem független, és az igazgatói elfogultak a bolivári forradalommal szemben. A CNE elleni kampánynak nem sok értelme van, mivel az ellenzék arra használta a CNE-t, hogy lefolytassa a saját jelölő gyűléseit, és elfogadta a múlt decemberi és októberi választási eredményeket is. Ez is egy elég pocsék módja annak, hogy embereket szavazásra ösztönözze.

Azon az éjszakán, amikor Chávez meghalt, és mindannyian a plázába mentünk, emlékszem, hogy készenléti tervekről beszéltünk arra az esetre, ha ellenzéki erőszak lenne aznap éjjel, vagy későbbi éjszakákon. Emlékszem, hogy sérülékenynek éreztük magunkat, és azt jósoltuk, hogy rögtön másnap az ellenzék által provokált hiányok miatti félelemtől vezérelve vásárlási pánik tör ki, esetleg zavargások is.

A valóságban azonban a hangulat nyugodt és tiszteletteljes volt másnap, az emberek többet vásároltak ugyan, mint általában, de nem volt pánik. Azóta pedig néhány termékhez, például a tejhez, sajthoz és liszthez még mindig kicsit nehéz hozzájutni, de az ellenzék nem úgy reagált, mint ahogy gondoltuk, hogy fognak. Múlt héten öt nap lefogása alatt nyolc kisebb fegyveres incidensre vagy az ellenzékkel való erőszakos konfrontációra került sor itt, Meridában, de egyáltalán nem öltöttek akkora méreteket, mint ahogy képzeltük, és ahogy tapasztaltuk a múltban.

A Globovision eladásával, amit láthatóan a választások utánra időzítettek, úgy érzete van az embernek, mintha az ellenzék gyakorlatilag feladná. Ez hasznos lenne, mert ha ezt tennék, akkor több energiával tudnánk a forradalom problémáira koncentrálni, még ha ez valószínűtlennek is tűnik.

Taktikájuk mögött meghúzódó lehetséges okok, és a választásra az az utánra vonatkozó céljaik: A legyőzöttség érzésén kívül, lehetséges, hogy az ellenzék taktikája nem annyira buta, mint amilyennek látszik. Lehet, hogy tesztelik a Chávez nélküli forradalmat, bizonyos értelemben próbálnak, és mérlegelik a lehetőségeket egy olyan helyzetben, amelyben úgy tűnik, hogy nem tudnak választásokat nyerni. Néhányan úgy érzik, hogy egy megismételt választás irányába mennek, és Ricardo Sánchez tegnap tagadta, hogy azt terveznék, hogy nem ismerik el a választási eredményeket. Egy ilyen lépésnek azonban nagyobb hatása lenne a nemzetközi médiában, mint a venezuelaiak körében, akik jól ismerik a választási rendszerüket, és azért vesznek tömegesen részt a választásokon, mert bíznak benne.

Az ellenzéki taktika célja, hogy lejárassa a forradalmat és a kormányt, ami az egyetlen módja, hogy tengerentúli (imperialista) pénzügyi támogatáshoz jusson. Az Egyesült Államok és az ellenzék, és éppenséggel a legtöbb ember is azt szeretné tudni, hogy milyen erős a forradalom Chávez nélkül. A választások után az ellenzék kétségtelenül azon fog dolgozni, hogy megosztottságot szítson a chavizmuson belül, és a nemzetközi magánmédia segíteni fogja ebben.

Tamara Pearson