Latin-Amerikában a média hagyományosan néhány gazdag család és nagy médiakonglomerátum kezében összpontosult. Az elmúlt másfél évtized során a régió különböző kormányai, például Venezuelában, Ecuadorban, Argentínában, Bolíviában és Uruguayban, a médiademokratizációja irányába tettek lépéseket.
Ezek a kormányok újradefiniálták a kommunikáció fogalmát egyszerű áruból az emberek jogává. Elkezdték újra elosztani a frekvenciákat, előnyben részesíteni a helyi közösségi állomásokat és olyan törvényeket fogadtak el, amelyek megakadályozták a marginalizált csoportok diszkriminációját a sugárzott tartalomban. Ezek a lépések nem voltak mentesek az ellentmondásoktól.
Noha a civil mozgalmak és a közösségi aktivisták üdvözölték ezeket a lépéseket, az olyan szervezetek, mint az Amerikaközi Sajtószövetség (IAPA), az Újságírók Védelméért Bizottság és a Human Rights Watch megbélyegezték a kormányokat, mint akik veszélyt jelentenek a sajtószabadságra a térségben. Az alábbiakban rövid körképet adunk az elmúlt tizenöt év legúttörőbb vagy legellentmondásosabb médiademokratizáló lépéseiről Latin-Amerikában, és néhány azokra a helyi szereplők által adott válaszokról.
Venezuela
2000-ben a venezuelai törvényalkotók megreformálták az ország Organikus Távközlési Törvényét azért, hogy emberi jogként garantálják a kommunikációhoz való hozzáférést, és a médiumok három típusát – magán, állami és közösségi – hozzák létre.[i] 2002-ben venezuelai mainstream televízió csatornák manipulált felvételeit használták fel, hogy igazolják az Hugo Chávez elnök elleni rövidéletű puccsot. Miután Chávez visszatért a hatalomba, a kormány támogatni kezdte a Venezuela szegénynegyedeiben működtetett közösségi médiát, úgy, hogy törvényes működést engedélyezett harminc közösségi televízió- és rádiószolgáltatónak.[ii]
2004-ben a Nemzetgyűlés elfogadta Venezuela legellentmondásosabb médiaszabályozását, a Társadalmi Felelősségvállalás a Televízióban és Rádióban Törvényt (Ley Resorte), amely tiltja a gyűlöletkeltést, intoleranciát, rasszizmust, bűnözést, a közend megzavarását, a megválasztott hatóságok lejáratását vagy a törvények be nem tartását hirdető tartalmak sugárzását. Három évvel később a venezuelai Nemzeti Távközlési Bizottság (CONATEL) úgy döntött, hogy nem újítja meg az RCTV koncesszióját azzal indokolva a döntését, hogy csatorna nyíltan támogatta a 2002-es puccsot. A megújítás elutasítása azzal járt, hogy az RCTV-től visszavonták a jogot a közfrekvenciákon való sugárzástól, de az állomás folytatta a működést kábelen és műholdas tévén keresztül. Egy új közhozzáférésű hálózat, a TVes kezdett sugározni az RCTV helyén.[iii] 2009-ben a CONATEL bejelentette harminckét olyan lejárt licenszű magán rádió- és tévéállomás bezárását, amelyek megsértették a szabályozásokat, vagy pedig vonakodtak kifizetni a kötelező díjakat. A koncessziókat közösségi médiumoknak adták át. 2010 végén a Nemzetgyűlés megreformálta a Ley Resortét, hogy annak alkalmazási köre kiterjedjen az Internetre is.[iv]
A venezuelai frekvenciák spektruma drámaian megváltozott az elmúlt tizennégy év politikáinak eredményeképpen. Míg 1998-ban a műsorszórási spektrum 331 kereskedelmi és 11 közhozzáférésű FM rádióállomást, valamint emellett 36 magán és nyolc állami televízió csatornát foglalt magában, addig 2012 áprilisában 499 magán, 83 közhozzáférésű és 247 közösségi rádióállomás, továbbá 67 kereskedelmi, 13 közszolgálati és 38 közösségi televíziós koncesszió működött.[v]
Az Egyesült Államok szenátusának külügyi bizottsága és az olyan, a venezuelai ellenzéki kereskedelmi médiával jellemzően szövetséges mainstream amerikai emberi jogi szervezetek, mint a Freedom House és a Human Right Watch az, ami elítélte a Chávez-kormányzat médiapolitikáját.[vi] Azt kifogásolják, hogy az állam által pártfogolt közösségi média pusztán a kormány ideológiáját reprodukálja.[vii] A venezuelai alulról szerveződő médiaszolgáltatók tagadják ezeket az állításokat, és hangsúlyozzák azt a drámai fejlődést, ami a médiabevonás területén tapasztalható, amióta a kormány koncessziókat és államilag támogatott távközlési projekteket kezdett felajánlani a közösségi médiának.
Uruguay
2007-ben az uruguayi közgyűlés elfogadta a Közösségi Sugárzási Törvényt, ami formálisan elismeri a közösségi televíziót az országos műsorszórás részének. Ezt megelőzően a közösségi, alternatív és a nonprofit média, beleértve az egyetemi tévé- és rádióállomásokat is, törvénytelenül működött. A törvény életbe lépése utáni első év végére harmincnyolc közösségi rádióállomást ismert el az uruguayi kormány. Négy évvel később már több mint száz ilyen működött. A közelmúltbeli tévédigitalizálással a kormány több tucatnyi új létrejöttét jósolja a következő év folyamán.[viii]
A nemzeti hírközlés korábbi igazgatója, Gustavo Gómez szerint a gazdasági érdekek határozottan ellenálltak a szabályozásbeli és a tartalomdiverzifikációs változásoknak, de a médiatulajdonosok meghívása a törvény kidolgozásába segítette a polarizáció elkerülését.
Argentína
2009-ben az argentin kongresszus elfogadta az Audiovizuális Hírközlési Szolgáltatásokról Szóló Törvényt, hogy megváltoztassa a médiabirtoklás egyenlőtlen koncentrációját azáltal, hogy újraosztja a sugárzási engedélyeket három szektor között: 33 százalékot kap a magán-, 33 százalékot a közszolgálati és 33 százalékot a nonprofit média. A törvény korlátozza koncessziók számát is. Bármely szolgáltató maximum tízet birtokolhat, és kiköti, hogy a koncessziókat meg kell újítani minden tíz évben, húsz helyett, így az engedélyek gyakrabban cserélhetnek gazdát, és a kisebb szolgáltatóknak is lehetőségük nyílik versenybe szállni.
Nem sokkal az elfogadása után, az ENSZ a véleményszabadságért felelős különelőadója dicsérte a törvényt, mint „nagy lépés előre a növekvő médiakoncentráció ellen Latin-Amerikában”.[ix] Azonban, az argentin Rádió Produkciós Központ igazgatója, Francisco Godinez Galay szerint a médiabirtoklás még mindig jelentős kiigazításra szorul. A törvény erős ellenállásba ütközött, elsősorban a Grupo Clarín, Argentína legnagyobb médiakonglomerátuma részéről. A Grupo Clarín különösen kritikus a 161-es cikkellyel, amely a vállalat félelmei szerint megtörheti a monopóliumát azzal, hogy egy év alatt tízre csökkenti a vállalat koncesszióit.[x] A Grupo Clarín támogatói is azzal érvelnek, hogy a törvény ürügy arra, hogy igazságtalanul célba vegyék a Cristina Fernández de Kirchner kormányával kritikus médiavállalatokat. A több száz alulról szerveződő szervezetből és független médiaszolgáltatóból álló csoport, a Demokratikus Műsorszórásért Koalíció huszonegy pontot dolgozott ki a törvény számára, amelyekből sok bekerült végső változatba. Mindazonáltal az olyan független médiacsoportok, mint a Nemzeti Alternatív Médiahálózat, úgy gondolják, hogy a „nonprofit média” besorolás akadályozza néhány helyi és közösségi műsorszóró részvételét, mert erős vallási egyesületekkel és szakszervezetekkel kell versenyezniük a koncesszióért.
Bolívia
2009-ben a bolíviai választók 61 százaléka elfogadta a bolíviai alkotmányt, amely kijelenti, hogy „tilos, hogy a médiát közvetetten vagy közvetlenül monopóliumok vagy oligopóliumok alakítsák”.[xi] A következő évben a kongresszus elfogadta a Rasszizmus és a Diszkrimináció Bármely Formája Elleni Törvényt, amely megreformálta a büntető törvénykönyvet, hogy az tiltsa a rasszista vagy diszkriminatív eszmék pártolását a médiában. A bolíviai magán médiahálózatok „szájkosár törvénynek” bélyegezték a szabályozást, arra figyelmeztetve, hogy ürügyként lehet használni arra, hogy célba vegyék az elnökséggel szemben álló médiát.[xii]
2011-ben Bolívia nemzeti kongresszusa elfogadta az Általános Távközlési, Információs és Kommunikációs Technológiákról Szóló Törvényt, amit az argentin és az ecuadori szabályozás mintájára alkottak meg, kivéve, hogy itt a sugárzási engedélyek 17 százalékát őslakos, paraszt vagy vidéki szervezetek, 17 százalékát pedig városi civil szervezetek számára tartják fent. A magán média kifogásolja, hogy a koncessziók arányos újraelosztása csökkenteni fogja a jelenlegi médiatulajdonosok birtokában lévő engedélyek számát. Mindazonáltal az új távközlési szabályozások megírásában közreműködő szervezet, a Redes Alapítvány a Fenntartható Fejlődésért ügyvezető igazgatója, Eduardo Rojas azt mondja, hogy a televízió- és rádiódigitalizálás várhatóan négyszeresére növeli a sugárzó frekvenciákat, és a közszolgálati és a közösségi média kiterjesztése a peremterületeken nem fogja érinteni a magán médiakoncessziókat, amelyek az ország nagyvárosi központjaiban koncentrálódnak.
Ecuador
Ecuador Organikus Hírközlési Törvénye két éve kongresszusi patthelyzetben vergődik. Ez az argentin és a bolíviai törvényekhez hasonlóan újraosztaná a műsorszórási frekvenciákat három szektor között. 33 százalékot kapna a magán-, 33 százalékot a közszolgálati és 34 százalékot a közösségi média. A Radialistas Apasionadas y Apasionados közösségi rádiós szervezet munkatársa, José Ignacio López Vigil szerint miközben Ecuador 2008-as alkotmánya hivatalosan elismeri a közösségi médiát szinte egyáltalán nem rendelkeznek koncessziókkal. Ha elfogadnák, a törvény megkövetelné a regionális és az országos műsorszolgáltatóktól, hogy 40 százalék hazailag előállított és 10 százalék független műsort sugározzanak. A lejátszott zene 50 százalékának hazainak kellene lennie. López Vigil szerint a műsorszórási engedéllyel rendelkezőket egy televízióállomásra, egy FM és egy AM rádiófrekvenciára korlátoznák. A gyermekeket és serdülőket megcélzó hirdetések, csakúgy, mint a diszkriminációs vagy gyűlöletkeltő homofób, szexista vagy rasszista tartalmak egyaránt törvényi szabályozás alá eshetnének. Jelenleg Ecuadorban a rádiók 71 és a televíziók 85 százaléka magántulajdonú.[xiii]
Írta: Alexandra Hall, a Columbia Egyetem Latin-amerikai Tanulmányok Intézetének végzőse, aki egyben az NACLA rádió producere és társ-műsorvezetője
[i] Arturo Rosales és Les Blough, “Opposition Media Dogs Salivate Over Venezuela’s New Cable TV Law,” Axis of Logic, 2009. június 12., elérhető axisoflogic.com oldalon
[ii] Gregory Wilpert, “Community Media in Venezuela,” Venezuelanalysis.com, 2003. november 14.
[iii] Gregory Wilpert, “Supreme Court Allows RCTV Case to Proceed, but Station Must Go off Air,” Venezuelanalysis.com, 2007. május 24.
[iv] Tamara Pearson, “Reformed Media Law to Increase Venezuelan Content in Television and Radio,” Venezuelanalysis.com, 2010. december 16.
[v] Luis Britto Garcia, “En Venezuela los medios de comunicación crecen y se expresan sin cortapisas,” Correo del Orinoco, 2012. április 8.
[vi] Human Rights Watch, “World Report 2012: Venezuela”; lásd Média.
[vii] Naomi Schiller, “Catia Sees You: Community Television, Clientilism and the State in the Chávez Era,” In David Smilde és Daniel Hellinger, szerk.,Venezuela’s Bolivarian Democracy: Participation, Politics, and Culture Under Chávez (Duke University Press, 2011)
[viii] Gabriel Kaplún, “La nueva ley de Radiodifusión Comunitaria en Uruguay: el largo camino de la democratización de las comunicaciones,” Universidad de la República –Uruguay, elérhető az UNESCO.org oldalon
[ix] Marcela Valente, “ARGENTINA: Opposition, Media Giants to Fight New Law,” Inter Press Service, 2009. október 12.
[x] Francisco Gondinez Galay, “Sobre el famoso artículo 161 de la ley de medios,” Centro de Producciones Radiofónicas, 2012. május 24.
[xi] 107-es cikkely, III, a Bolíviai Többnemzetiségű Állam alkotmánya
[xii] Paulo Cuiza, “Gobierno denuncia ante la fiscalía a los medios ANF, Página Siete y el Diario,” La Razón Digital (La Paz), 2012. augusztus 24.
[xiii] EFE, “Suspenden votación de ley de comunicación en Ecuador,” 2012. július 19.