Tisztelt bíróság!

Soha védő nem gyakorolta még ily nehéz körülmények között hivatását, soha vádlott ellen nem követték még el kiáltó törvénytelenségek ily halmazatát. S védő és vádlott ebben az esetben egy személy.

Mint védő, még csak bele sem pillanthattam a vádiratba, mint vádlott, 76 napja vagyok magánzárkában, teljesen elszigetelve a külvilágtól, minden emberi és törvényes előírás teljes semmibevételével.

Aki most önökhöz szól, teljes szívéből megveti a gyermeteg hivalkodást, minden szónoki pózolás és szenzációhajhászás távol áll természetétől, vérmérsékletétől. Ha magamnak kellett vállalnom védelmemet a bíróság előtt, annak két oka van. Egyrészt gyakorlatilag megfosztottak a védekezés minden más lehetőségétől, másrészt pedig csak az szólhat szívből jövő, igaz szavakkal, akit oly mélyen sebeztek meg, mint engem, aki látta hazája végtelen magárahagyatottságát, az igazságszolgáltatás teljes lezüllését. Voltak nemeslelkű barátaim, akik vállalni akarták védelmemet, a havannai ügyvédi kamara pedig egy hozzáértő, bátor jogászt, doktor Jorge Paglieryt, a kamara elnökét bízta meg, hogy képviseljen engem e perben. Ám megakadályozták őt feladata ellátásában. Valahányszor kísérletet tett rá, hogy meglátogasson a börtönben, zárt kapukat talált; csak másfél hónap elmúltával, és a bíróság közbenjárására engedélyeztek számára egy tízperces találkozót velem, a katonai titkosszolgálat őrmesterének jelenlétében. (…)

Számos részletét ismerem azoknak a körülményeknek, amelyek között végrehajtották a bűntényeket. Katonáktól tudom ezt, akik szégyenkezve számoltak be a szemük előtt lejátszódott eseményekről.

Mikor a harc véget ért, a diktátor zsoldosai dühödt vadállatokként rohanták meg Santiago de Cuba városát, és a védtelen lakosságon töltötték ki első dühüket. Távol a harc színhelyétől, a nyílt utcán lőttek agyon egy kapualjban játszadozó ártatlan gyermeket, és amikor apja odarohant, hogy karjába emelje, fejét golyó fúrta át.

Egy Cala nevű kisfiút, aki kenyérrel a kezében hazafelé tartott, szó nélkül agyonlőttek. Vég nélkül sorolhatnám a polgári lakosság ellen elkövetett bűncselekményeket és kegyetlenkedéseket. És ha így bántak azokkal, akik nem vettek részt a felkelésben, elképzelhetjük, milyen szörnyű sors jutott osztályrészül a fogságba esetteknek, vagy akikről azt hitték, hogy részt vettek a felkelésben. Ahogy a mostani perben is sok ártatlan embert meghurcoltak, az első foglyok közül is sok olyat megöltek, akiknek semmi közük sem volt a felkeléshez. Ők nem szerepelnek az áldozatok hivatalos listáján, amelyen csak a mi embereink nevét tüntették fel. De egyszer még napvilágra kerül a meggyilkoltak tényleges száma.

A foglyok közül elsőnek orvosunkat, dr. Mario Munozt ölték meg, aki sem fegyvert, sem egyenruhát nem viselt, csak fehér orvosi köpenyét. A doktor derék ember és jó orvos volt, aki övéin és ellenségein egyforma odaadással segített volna. Amikor a Polgári Kórházból a laktanyába kísérték, útközben tarkón lőtték, és otthagyták arcra bukva a vértócsában. De a foglyok tömeges mészárlása csak délután 3 óra után kezdődött meg.

Addig parancsra vártak. Havannából megérkezett Martín Díaz Tamayo tábornok, aki pontos utasításokat hozott a tanácskozásról, amelyen részt vett Batista, a vezérkar főnöke, a katonai titkosszolgálat vezetője, maga Díaz Tamayo és mások. - „Szégyen és gyalázat a hadseregre nézve, hogy háromszor annyi a vesztesége a harcban, mint a támadóknak. Minden elesett katonáért tíz foglyot kell megölni" - jelentette ki a tábornok. Ez volt hát a parancs!

Minden társadalomban akadnak alantas ösztönöktől vezetett emberek, született bűnözők, emberállatok, akik gonosz ösztöneik rabjai, szörnyetegek, akiket csak a fegyelem és környezetük fékezhet meg. De ha ezekkel vért kóstoltatnak, semmi sem csillapíthatja vérszomjukat. Ezek az emberek pedig csak erre a parancsra vártak. Karmaik közt pusztultak el Kuba legjobbjai, a legbátrabb és legbecsületesebb emberek. A diktátor zsoldosoknak nevezte őket, de hősökként haltak meg, olyan emberek kezétől, akik azzal a fegyverrel, amely védelmére adott kezükbe a köztársaság, a gonosztevők érdekeit védik, s halomra gyilkolják a legderekabb állampolgárokat.

Ezeknek a hősöknek kínzóik felajánlották, hogy életben hagyják őket, ha megtagadják nézeteiket, és hamis vallomást téve kijelentik: Prío adott pénzt nekik. És mert felháborodva visszautasították, folytatódott a kegyetlen kínzás.

Összezúzták heréiket, kiszúrták a szemüket, de ők helytálltak, jajszót se hallattak, nem könyörögtek; minden hóhéruknál ezerszer különb férfiak voltak, még akkor is, amikor megfosztották őket nemi szervüktől. A fényképek nem hazudnak; jól látni rajtuk a megcsonkított holttesteket. A hóhérok más eszközökhöz is folyamodtak. Amikor nem tudták megtörni a férfiakat, próbára tették a nők bátorságát. Néhány katona kíséretében egy őrmester véres emberi szemmel a kezében belépett bajtársnőink, Melba Hernández és Haydée Santamaría cellájába. „Ez a bátyád szeme - mondta Santamaríának. - Ha nem mondod meg, amit ő nem akar elárulni, kitépjük a másik szemét is." A leány, aki pedig mindenkinél jobban szerette bátor testvérét, méltósággal válaszolta: „Ha kitéptétek egyik szemét, és nem mondott semmit, én mégúgysem beszélek." Az őrmester és a katonák elmentek, de később visszatértek, és égő cigarettával sütögették a lány karját, míg végül dühösen azt mondták neki: „Már nincs vőlegényed. Őt is megöltük." Santamaría rendíthetetlen nyugalommal válaszolta: „Ő nem halt meg. Aki a hazáért halt meg, örökké él."

Soha kubai nő még nem viselte ilyen hősiesen és méltósággal sorsát. A hóhérok nem kímélték a sebesült felkelőket sem, akiket a város különböző kórházaiban helyeztek el. Felkutatták őket, és rájuk vetették magukat, mint dögkeselyűk a zsákmányra. A Centro Gallego kórházban behatoltak még a műtőbe is, ahol éppen vérátömlesztést adtak két súlyos sebesültnek; lerángatták őket a műtőasztalról, s mivel nem tudtak megállni a lábukon, a földön vonszolták le őket a földszintre. Addigra már nem volt élet bennük.

Két másik bajtársunk, Gustavo Arcos és José Poncé a Colonia Espanola kórházban csak azért nem jutottak erre a sorsra, mert Poseda doktor bátran kijelentette, hogy csak a holttestén keresztül férhetnek hozzájuk.

Pedro Miret, Abelardo Crespo és Fidel Labrador vénájába levegő- és kámforinjekciót akartak fecskendezni a katonai kórházban. Életüket Tamayo századosnak, a hadsereg becsületes katonaorvosának köszönhetik, aki pisztollyal a kezében ragadta ki a sebesülteket a hóhérok karmaiból, és a Polgári Kórházba szállíttatta őket. Sebesültjeink közül csak ez az öt fiatalember maradt életben.

Hajnalonta fogolycsoportokat hajtottak ki az erődből, teherautókon Siboneyba, La Mayába, Songóba és más helyekre szállították őket, ahol az összekötözött, felpeckelt szájú, korábban már kegyetlenül megkínzott embereket valamilyen lakatlan területen megölték.     A későbbi jelentésekben ezeket úgy tüntették fel, hogy a hadsereggel vívott harcban estek el.

A kivégzés napokig tartott, s a foglyok közül igen kevesen maradtak életben. A gyilkosok sokszor előre megásatták velük sírjukat. Egy fiatalember rádöbbenve erre, munka közben meg-fordult, és csákányát az egyik gyilkos arcába vágta. Néhány hátrakötözött kezű foglyot élve temettek el. Sok lakatlan hely szolgál a hősök sírjaként. Csupán a katonai lőtéren öt embert temettek el. Eljön majd a nap, amikor feltárják ezeket a sírokat, s a hősök maradványait a nép vállán viszik az emlék-műhöz, melyet a szabad haza Martí sírja mellett állít majd nekik ezzel a felirattal: „A centenárium mártírjainak."

Az egész tartományban parancsot adtak a gyilkolásra. Tíz nappal július 26-a után Santiago de Cuba egyik napilapja hírt adott arról, hogy a Manzanillóból Bayamóba vezető út mentén két meg-fojtott fiatalember holttestét találták meg. Később megállapították, hogy a két halott Hugo Camejo és Pedro Vélez bajtársaink voltak. Ott is valami rend-kívüli dolog történt: eredetileg három áldozat volt. Éjjel 2 órakor hurcolták el őket a manzanillói erődből. útközben leszállították őket a gépkocsiról, mindhármukat addig verték, míg elvesztették az eszméletüket, azután kötéllel megfojtották őket. Amikor azonban a gyilkosok eltávoztak - abban a hiszemben, hogy áldozataik már halottak -, Andrés García, az egyik fogoly, magához tért, és egy paraszt házában keresett menedéket. Így azután a bíróság tudomást szerezhetett e bűncselekmény részleteiről. Egyedül ez a fiatalember maradt életben a Bayamo környékén foglyul ejtett felkelők közül.

A Cauto folyó közelében, egy Barrancas nevű helységben, egy kiszáradt kútban fekszik Raul de Aguiar, Armando del Valle és Andrés Valdés holtteste. Montés de Oca őrmester, a Miranda-laktanya őrparancsnoka, Maceo tizedes és egy hadnagy (az Alto Cedro-i helyőrség parancsnoka) lőtték őket agyon éjjel, az Alto Cedróból Pálma Sorianóba vezető úton.

Tisztelt törvényszék!
Hol vannak bajtársaink, akiket július 26-án, 27-én, 28-án és 29-én ejtettek foglyul, és akiknek száma, mint ismeretes, csak Santiago de Cubában több volt hatvannál? Közöttük csak három férfi és a két lány jelent itt meg, a többi elítéltet mind később tartóztatták le. Hol vannak sebesült bajtársaink? Csak öten vannak itt, a többieket meggyilkolták. A számok cáfolhatatlanok. Másrészt megjelent itt 20 katona, akik a foglyaink voltak és akik saját bevallásuk szerint, egy rossz szót sem kaptak tőlünk. (…)

Védőbeszédem végére értem. De nem úgy fejezem be, mint a védőügyvédek általában, amikor védencük felmentését kérik. Én nem kérhetem felmentésemet, amikor bajtársaim már a Pinos-szigeti szégyenteljes fogságban sínylődnek. Küldjenek oda engem is, hogy osztozhassam sorsukban. Ahol a köztársaság elnöke gonosztevő és tolvaj, ott a becsületes emberek meghalnak vagy börtönben szenvednek!

A bíróságra azonban még egy nagy feladat hárul, a 70 meggyilkolt fogoly ügye. Az eddigi legkegyetlenebb tömegmészárlás tettesei szabadlábon vannak, fegyver van a kezükben - állampolgáraink életét állandó veszedelem fenyegeti.
Ha a törvény nem sújt le rájuk teljes szigorával, akár gyávaságból, akár mert ebben megakadályozták, és a bírói kar mégsem köszönne le tisztségéről, akkor sajnálattal kell adóznom az önök becsületének, és részvéttel kell arra gondolnom, mekkora foltot ejtett magán a bírói hatalom.

Ami engem illet, tudom, hogy a börtön számomra nehezebb megpróbáltatás lesz, mint bárki más számára, telve aljas fenyegetésekkel, kínzásokkal.
De nem félek tőle, mint ahogy nem félek a nyomorult zsarnok dühétől sem, aki 70 testvérem életét oltotta ki.

Ítéljenek el, ez mit se számít, a történelem fel fog menteni!