Kuba sosem volt a katolikus egyház erős bástyája. Sőt Latin-Amerikában szokatlanul alacsony a vallásukat ténylegesen gyakorlók aránya, amely a jobb időkben sem haladta meg a 12-14 százalékot, ma pedig a 10 milliós országban alig 5-6 százalék (jóllehet a katolikus hitűek arányát 53 százalékra teszik), a papok száma pedig nem éri el a 150-et. Kubában nincs egyházügyi hivatal, mint volt annak idején a szocialista országokban. Van viszont közvetlen pártfelügyelet, minden pártbizottsági szinten működik egyházügyi felelős, ügyeiket rajtuk keresztül intézhetik az egyháziak. Hozzá fordulnak, ha útlevelet kérnek, ha fel akarják újítani az épületeiket, vagy valamilyen nagyobb rendezvényt terveznek. A Vatikán és Kuba között nincs olyan konkordátum sem, amilyet a szocialista országok némelyike kötött egykor. A havannai kormánynak nincs beleszólása püspöki kinevezésekbe vagy az egyház belső ügyeibe, de az egyházat nem is köteles anyagilag támogatni.
A Latin-Amerikában amúgy nagy hatalmú katolikus egyház Kubában a kezdetektől hátránnyal indult. A spanyol hódítók magukkal hozták ugyan a katolikus vallást, de a cukorgyárak és az ültetvények körül letelepített, Afrikából behurcolt nagyszámú rabszolga megmaradhatott saját hitében és közösségében, mert a rabszolgatartóknak nem volt érdekük feldúlni ezeket a hagyományokat. Az Afrika nyugati partjáról származó jorubák például az egyszerűség kedvéért a katolikus ünnepeken tartották a sajátjaikat, és isteneiket a katolikus szentek napján dicsőítették. A nevek és a hiedelmek párhuzamosan léteznek a mai napig. A joruba mondókák, énekek felhangzanak a santeríán, a törzsi hagyományokat idéző szertartáson – ahol ma sem ritka az állatáldozat – és a katolikus templomokban is. A santería nem protestálás a katolikus hit ellen, nem elnyomott vallás, hanem sajátos hagyományőrzés, amely a rabszolga-felszabadítás után is megmaradt, és hozzájárult az afrokubai etnikai, társadalmi és kulturális kép kialakításához. És elvezetett ahhoz is, hogy a kubaiak viszonya a katolikus valláshoz kevésbé intim és elmélyült, mint más latin-amerikai országokban.
Nehezítette a katolikus hit térnyerését az is, hogy a papság – lévén zömében spanyol – végig ellene volt a Spanyolországgal szembeni kubai felszabadítási harcoknak. Nem szimpatizált a Fulgencio Batista diktátor korrupt rendszere ellen harcoló Fidel Castróval sem, sőt ellene prédikált. Castro ezt nem bocsátotta meg, és a forradalom győzelme után bezárták a templomokat, betiltották a szerzetesrendeket, a papok egy részét bebörtönözték, másokat kiutasítottak az országból, sokan maguktól mentek el, a viszony a katolikus egyházzal a mélypontra zuhant.
A kapcsolatba az 1992-es alkotmány hozott némi enyhülést, belekerült ugyanis a vallás szabad gyakorlásának lehetősége. A fordulatot II. János Pál pápa 1998-as útja hozta. Látogatásának kettős célja volt: a kommunista rendszer gyengítése és az egyház pozícióinak javítása. Az egyház helyzete meg is erősödött, és szinte az egyetlen komoly civil társadalmi szereplővé vált az utóbbi évtizedben. Sajátos módon azonban a havannai vezetés is megerősödve került ki a vizitből, amely lényegében legitimálta a Castro-rendszert – gesztusként Kuba ünnepnappá nyilvánította karácsony másnapját.
II. János Pál látogatása után gyakoribbá váltak a templomépítési hozzájárulások, az alkalmankénti támogatások, és a lehetőségeket kihasználva az egyház lassanként kezdett nagyobb társadalmi szerepet vállalni. Tanácsadó szolgálatokat állított házasulandóknak, hírleveleket adott ki, karitatív mozgalmakat és sporteseményeket szervezett. Ha csak kis számban is, de működni kezdtek az apáca- és szerzetesrendek. Egy havannai templom ad otthont a letartóztatottak hozzátartozói által alapított Fehér Ruhás Hölgyek mozgalma heti találkozójának, és alkalmanként megjelennek társadalmi gondokat feszegető egyházi kiadványok. A kubai egyházi személyiségek egyre aktívabbak, többször is nyíltan utalnak belpolitikai kérdésekre.
Jaime Ortega bíboros, Havanna érseke személyesen járt el a 2003-ban bezárt 75 politikai fogoly kiszabadításáért, aminek nyomán a rabok – több mint száz másik politikai fogollyal együtt – tavaly márciusra el is hagyhatták a börtönt. A kormány pedig hozzájárult az új havannai papi szeminárium építéséhez, és az átadáson Raúl Castro államfő is megjelent. A katolikus egyház fokozatosan fontos szereplőjévé vált a kubai belpolitikának, és mivel a rendszer korábban már engedélyezte, hogy hívők is lehessenek párttagok, az enyhülést kihasználva az utóbbi időben – igaz, kismértékben, de – megnőtt a templomba járók száma.
A Vatikánnak azért is érdeke a jó kapcsolat a szigetországgal, mert Kuba vezető szerepet játszik a harmadik világban. Több mint nyolcvan országban vannak jelen kubai orvosok, ápolók, tanárok vagy más humanitárius segítséget nyújtó aktivisták. Különösen Afrikában, ahol a kubaiak nagy segítséget nyújtanak az elmaradott vidékeken, többnyire karöltve az ottani katolikus segélyszervezetekkel. Ez a harmadik világbéli együttműködés mára fontos kapocs a Vatikán és Kuba viszonyában. Ez volt az egyik mozgatórugója XVI. Benedek pápa március végi látogatásának is, amely után nagypénteket Kubában ünnepnappá nyilvánították, és engedélyezték Ortega bíboros húsvéti beszédének televíziós közvetítését.
A pápa – aki a szívélyes vendéglátást megköszönve azt írta, imádkozik Istenhez, hogy Havanna tovább haladjon a „szabadság, a szolidaritás és az egyetértés útján” – válaszul húsvétvasárnap bejelentette a kubai Félix Varela atya évtizedek óta várt kanonizációs folyamata római szakaszának megkezdését. Kubait még sosem avattak szentté, az első boldoggá avatási szertartásra is mindössze négy éve került sor, amikor a XIX. században élt irgalmas rendi José Olallo atya részesült benne. Félix Varela nemzeti hős, egyik vezetője volt a spanyolok elleni függetlenségi háborúnak, és megbékélésről szóló tanításainak ma ismét egyre nagyobb a jelentősége.
Horvát János
Forrás: hvg.hu