A Sao Paulo Fórum által 2011. június 30. és július 2. között, Rioban szervezett konferencián – amelyen tíz, baloldali vezetésű latin-amerikai országból vettek részt miniszterek, politikai vezetők és kutatók – megalakították a Dél-Amerikai Baloldali Kormányok Kutatóintézetét.

(Az alábbi cikk a Transform folyóirat 2012-es első számában jelent meg. A tartalomjegyzéket itt olvashatjátok. A folyóirat megrendelhető nálunk is e-mailben (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.) kedvezményes áron, csak 700 forint + postaköltség. Mindenkinek nagyon ajánljuk!)

Az intézet célja az, hogy lehetőséget nyújtson a kormányzatok és a kormányon lévő politikai pártok képviselőinek elért eredményeik és az új, előttük álló kihívások rendszeres értékelésére.

Mi a helyzet tíz évvel az után, hogy az első haladó kormány hatalomra került Dél-Amerikában? A gazdasági növekedés továbbra is folyamatos, hála annak a stratégiának, amely a bérek javítására, a munkahelyteremtésre, a hátrányos helyzetűek támogatására és a pénzügyi szervezetektől való nagyobb függetlenségre helyezi a hangsúlyt. Emberek milliói menekültek meg a szegénységtől és a nyomortól, miközben a belső piacok fejlődése lehetővé tette, hogy ezek az országok úgy nézhettek szembe a válsággal, hogy az nem okozott nekik túl sok kárt. Ez a gazdaságpolitika tulajdonképpen egy szükséghelyzetre adott válasz, mondhatnánk, egy sürgősségi intézkedéssorozat volt, de közben azért nem csökkent a társadalmi egyenlőtlenség, az imperializmus – bár meggyengült – még mindig lesben áll, és összességében e társadalmaknak az átalakulása még mindig kérdéses.

A dél-amerikai kormányokat napjainkban három fő kihívás éri:

• Hatalmon maradni úgy, hogy a „képviseleti” demokráciát felcserélik egy olyan alkotmányra, amely a nép valódi hatalmát fejezi ki, s így egyértelműen elsőbbséget biztosítanak azoknak a politikai erőknek, amelyek szembeszállnak a gazdasági és pénzügyi körökkel.

• Új fejlődési mód megteremtése, ami egyszerre szociálisan igazságos és fenntartható.

• Megvédeni a már elért eredményeket egy kapitalista világban, amelyet egy mélyen gyökerező válság sújt. Ennek keretében kell kialakítani szoros regionális együttműködést, amely az európai uniós modelltől teljesen eltérő alapokra épül, s amelyben csak demokratikusan megválasztott (ez Latin-Amerikában nem magától értetődő) és népeikkel valóban szolidáris kormányok vesznek részt, miközben a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása az együttműködés abszolút alapelve.

Lehetővé kell tenni, hogy az emberek saját sorsuk kovácsai legyenek

A népszuverenitás gyakorlati megvalósítása – azzal, hogy a választott kormány politikai döntéseit elfogadják – egyáltalán nem magától értetődő Dél-Amerikában. Ennek több oka van: Latin-Amerikára még mindig saját vadászterületeként tekint az Egyesült Államok, s nem habozik puccsokat finanszírozni a számára nem tetsző elnökök ellen, mint tette azt 1973-ban Chilében, vagy Hondurasban nem olyan régen.

A másik ok a különböző szabadkereskedelmi megállapodásokban és a „kölcsönös” előnyöket biztosító, a „külföldi befektetések védelméről” szóló szerződésekben rejlik, amelyeket nagy európai és észak-amerikai multinacionális vállalatok érdekében kötöttek a régebbi megvesztegethető, vagy legalábbis nagyon előzékeny kormányok. A nagy üzleti csoportoktól és pénzügyi vállalatoktól való gazdasági függést és kiszolgáltatottságot erősíti a túlsúlyos külkereskedelem és az általában deficites külkereskedelmi mérleg is.

A harmadik ok az, hogy a progresszív erők megnyerték ugyan az elnökválasztásokat, de nem mindenütt sikerült többséget szerezniük. Így az uralkodó osztályoknak nem csak rendelkezésére állnak bizonyos gazdasági és pénzügyi eszközök, amivel szembe tudnak helyezkedni a változásokkal, de az államapparátuson belül is sok képviselőjük van.

Hogy a progresszív kormányok Dél-Amerikában továbbra is hatalmon maradjanak, ahhoz meg kell erősíteniük a kapcsolataikat a szociális mozgalmakkal és a változásokat szorgalmazó politikai erőkkel, közben fenntartva a változások megfelelő ritmusát minden területen. Ehhez segítséget nyújthatnak a nemzetközi szövetségek. A kapcsolatok erősítése a szociális mozgalmak, a baloldali politikai erők és a progresszív kormányok között a kapitalizmus világméretű válsága közepette elengedhetetlen. Bár ez a válság kedvezett a fontos nyersanyag-beszállító dél-amerikai országok gazdaságainak, de mondani sem kell, hogy a világméretű hatalmi egyensúly veszélybe került. Az Egyesült Államok arra törekszik, hogy mindenáron megőrizze hegemón szerepét, amihez az is hozzátartozik, hogy a világ fegyverarzenáljának 50%-át birtokolja. Eközben az európai szociáldemokrácia válságba jutott, a társadalmi változásokat sürgető baloldal pedig nem épült fel a berlini fal leomlása okozta sokkból. Így elég bizonytalan a mérleg.

Az ingatag hatalmi egyensúly mellett elengedhetetlen a progresszív kormányintézkedések erős tömegtámogatottsága, ez pedig feltételezi az intézmények demokratizálását, a hatalom decentralizálását és azt, hogy a tömeghangulat állandóan képes legyen megvédeni a már elért eredményeket.

Ennek következtében több progresszív kormányzat gyors alkotmánymódosításokat vitt véghez, különösen olyanokat, amelyek lehetővé teszik az emberek számára, hogy kifejezzék a véleményüket, például népszavazás útján. A hatalom decentralizációjának kérdése szintén vizsgálat tárgya ezekben az országokban.

Az intézményi reformok megvalósítási üteme szintén fontos kérdés. Annál is inkább, mert minden egyes intézkedés sok vitára ad okot. Így például a diktatúrák alatt bevezetett alkotmányok sokak szerint áldásosan fékezték a neoliberalizmus elterjedését. Vagy mások szerint a hatalom decentralizációja nem gyengítheti a központi állam szerepét, különösen egy világgazdasági válság közepette.

Sőt, az átmenet sem egyszerű egy képviseleti demokráciából egy valódi, néphatalmi demokráciába. A katonai diktatúrák és a korábban követett neoliberális politika megosztotta, szétszórta és legyengítette a progresszív szakszervezeteket és politikai erőket. Az oktatás továbbra is magánkézben van, így nem elérhető mindenki számára, akárcsak a kultúra. A hírek és a napi információk pedig erősen megszűrten érkeznek csak el a tömegekhez, mivel a médiumok a nagy befektetői csoportok kezében vannak, így azokat a gyakorlatban továbbra is az Egyesült Államok ellenőrzi.

Végezetül az emberek akaratának kifejeződése, annak biztosítása, hogy fejlődjék a valós demokrácia, mely képes megvédeni a már elért vívmányokat és fokozatosan továbblépni, azt feltételezi, hogy a politikai kultúra „továbbítása az emberekhez” helyett – ahogy ez Kubában történt – „részvételi demokrácia”, a „politika társadalmasítása” alakuljon ki, azaz a munkások folyamatos részvétele a politikai átalakulásban. Ez azt feltételezi, hogy a kormány és a politikai pártok szerepét is át kell alakítani, „nekik kell a társadalmi problémákat felvetniük és a kritikai elemzéseket bemutatniuk, illetve az ebből következő ideológiai előrelépést, vagyis a haladást, az új alternatív elképzeléseket kell harcosan képviselniük”.

Megteremteni a fejlődés egy másik módját

A kormányzat első évének gazdasági és társadalmi megítélése meglehetősen kedvező: agrárreform, a műszaki innovációs politika fejlesztése, a foglalkoztatás növelése és a szegénység csökkentése, a kollektív egyeztetési folyamat beindítása, strukturális reformok beindítása az oktatás, az egészségügy és az adóztatás területén. A gazdasági növekedés azonban túl gyakran vezet ahhoz, hogy tovább nőnek az egyenlőtlenségek is a már aktivizált területek és a még be nem indított területek között, ezzel pedig a régiók és a társadalmi rétegek között is. Ugyancsak nem mindig veszik számításba a környezeti erőforrások, a biodiverzitás biztonságát és az élelmiszer szuverenitásának biztosítását.

Hogyan lehetséges akkor új, társadalmilag igazságosabb és fenntarthatóbb fejlődést elindítani?

Hogyan lehet megakadályozni a nagy ipari és pénzügyi csoportokat abban, hogy Dél-Amerikát a világ jövendő magtárává és fő nyersanyag- és ritkaföldfém- szállítójává változtassák? Milyen beruházásokat kell ösztönözni, hogy ne növekedjék az egyenlőtlenség a különböző szektorok között, miközben biztosítani kell az egész társadalom jólétének növekedését? Mi legyen a helyes arány ahhoz, hogy a lakosság igényeit egyre jobban kielégíthessék, de úgy, hogy a politikai és a gazdasági intézkedéseket ne lehessen a kormány ellen fordítani? Tehát mindig maradjon idő a politikai egyeztetésekre és az ideológiai egyetértés és együtt haladás kialakítására, hiszen a legkisebb egyet nem értést is azonnal kihasználják a jobboldal résen lévő képviselői. Milyen feltételekkel növeljék tovább a kínai importot, ami azért kap elsőbbséget, hogy gyengüljön az amerikai és az európai tőkétől való függés. De ki kell-e kötni munkavédelmi és szociális beszállítási feltételeket? Pénzbeli kompenzációt? Mely vállalatokat kell és lehet fejleszteni ahhoz, hogy az eredmény ne a magánnyereséget növelje, hanem a társadalom többségének a jólétét?

Hogy lehet megteremteni például Brazíliában a fenntartható fejlődés feltételeit? Az indián közösségek földhöz való jogát hogy lehet összeegyeztetni az élelmiszer-szuverenitással, a mezőgazdasági export csökkentésével, miközben az adósságot is csökkenteni kell? Hogy lehet például Ecuadorban megőrizni a biodiverzitást, miközben fejleszteni kell az energiatermelést, vagyis a gáz- és kőolajmezők feltárását és beüzemelését?

Hogyan épüljön ki egy demokratikus és szolidáris regionális szövetség?

Közös nyelvet beszélnek – kivéve Brazíliát – és közösek az őseik is. De közös a történelmük is: spanyol és portugál hódítás a XV. és a XVI. században, nemzeti felszabadító mozgalmak a XIX. században, a gazdaság jelentős mértékben fejlődött a nagy válság és a második világháború alatt, majd újra megerősödött az észak-amerikai imperializmus nyomása. Az imperializmus tehető felelőssé a külső adósságok elviselhetetlen mértékű növekedése miatt, ezért a dél-amerikai országok (különösen a déli államok) támogatják a regionális szövetséget.

Habár Dél-Amerikában több intézményesített regionális szövetség is létezik, céljaik különbözőek. Az Amerikai Államok Szervezete (OAS) észak-amerikai mintára jött létre, melynek célja a szabad kereskedelem támogatása az amerikai államok között. Majd négy dél-amerikai ország (Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay) létrehozta a MERCOSUR-t, melynek célja az adóssághalmozás megállítása volt. Ennek érdekében közös piacot hoztak létre, de nem mondtak le a produktivista termelésről sem, így a természeti kincsek kihasználása erősen megugrott, ennek összes szennyező következményével. A XXI. században több országban is haladó szemléletű kormány került hatalomra, melyek tisztában voltak Dél-Amerika hatalmas erőforrásaival. Az UNASUR, mely 12 dél-amerikai államot köt össze, határozottan ellenzi az FTAA (a Free Trade Area of the Americas észak-amerikai kezdeményezésen alapul, de a 2005-ös karibi találkozón vereséget szenvedett) mintájára létrehozott szövetségeket. Azt akarta elérni, hogy a döntéshozás az állam kezében legyen, ne pedig a különböző pénzügyi piacokéban. Végül Bolívia, Kuba, Ecuador, Nicaragua és néhány karibi ország létrehozta a Banco del Sur-t és az ALBÁ-t, vagyis a politikailag azonos célokért (bolivári szövetség) küzdő országok szövetségét. A különböző regionális struktúrák együttműködése a nagyjából azonos tagországokkal nem egyszerű.

A jelenlegi válság és a nemzetközi erőegyensúly újraelosztása tükrében egy új politikai erő és fejlődési központ megjelenése Dél-Amerikában nem is tűnik utópisztikusnak, ha figyelembe vesszük a kontinens természeti kincsekben való gazdagságát és mindazon okokat, melyek összekötik ezeket az országokat.

De a kérdés továbbra is fennáll: hogyan kerüljék el a kapitalista elveket, melyek aláássák az Európai Unió intézményét, és hogyan kerüljék el a gazdasági és pénzügyi monopóliumok dominanciáját? Hogyan építsenek összetartó közösséget, ami nem csak technikai együttműködést jelent – mint például a SUCRE, az ALBA tagországok új, közös fizetőeszköze –, hanem megpróbálja csökkenteni a hatalmas egyenlőtlenségeket is Brazília és szomszédai, Uruguay és Paraguay között? Hogyan tömörítsék az országokat a regionális unióba, miközben arra is figyelnek, hogy ne sértsék meg a tagországok nemzeti függetlenségét?

Látható, hogy azok a kihívások, amelyekkel Latin Amerika progresszív kormányainak szembe kell nézniük, elég jelentősek, és nekünk, európaiaknak is fontos, hogy milyen válaszokat találnak.

Fordította: Bakó András

Véronique Sandoval az Espaces Marx, francia baloldali kutató intézet és politikai közösségi tér munkatársa.