Tizenkét év - elképzelések, vágyak, tervek s a megvalósulás - mérleget kell készíteni, mint ahogy azt az egy év múlva esedékes választások előtt sokan meg is teszik majd. Merre billen a mérleg, amikor a XXI. század szocializmusát hirdető latin-amerikai ország mai helyzetét vizsgáljuk?

Chávez szocializmus-kísérlete az első a világon, amely nem a szegénység szorításában kezdhette meg ország átalakító, modernizáló tervei megvalósítását, hanem az erőteljesen növekvő kőolajbevételekből.

A kőolaj a modern Venezuela kialakulásának az alapja, a XX. század közepétől a modernizáció motorja és hosszú időn keresztül a demokrácia és a kiegyensúlyozott fejlődés biztos háttere. Erősen egyenlőtlen elosztás mellett biztosította az állam a szolgáltatások és a fogyasztás bizonyos színvonalát a lakosság számára, ezt azonban nem a társadalmi produktivitás arányában tette, hanem az olajbevételek konjunkturális változásai szerint. A „gazdag ország vagyunk" hamis érzete eltorzult társadalmi értékrend kialakulásához vezetett. A gondoskodó, paternalista állammal szemben támasztott követelmények irreálisakká váltak. Az ország a kőolajtermelés révén a világkereskedelem egyik fontos tényezője, ugyanakkor - ezzel sajátos ellentmondásban - kimaradt a globalizációs folyamatokból. A belgazdaság különböző ágazatai az olajbevétel dömpingje miatt sorvadtak el, importálni könnyebb, mint termelni.

Az ország napjainkra sem tudott ebből az ördögi körből kikerülni. A gazdaság alapvető problémája, hogy az olajból származó jövedelmet csak igen kis mértékben fordították - és ez ma is így van - termelő beruházásokra és munkahely-teremtésre.

A gazdaság

Venezuela világviszonylatban a hetedik legnagyobb kőolajtartalékkal rendelkező ország, a kitermelésben a negyedik, 2010-ben napi 2398 ezer hordó olajat hoztak a felszínre. 2010-ben a GDP csaknem 155 milliárd dollár volt, a hivatalos statisztika szerint 1,4%, más adatbázisok szerint pedig nulla a növekedés.

Az export 80%-át a kőolaj adja, a további 10%-ot a földgáz és más ásványi anyagok teszik ki, élőmunkát csak a maradék 10% tartalmaz. A kereskedelem volumene az utóbbi két évben csökkenő tendenciát mutat. A legfőbb kereskedelmi partner változatlanul az Egyesült Államok, mind az export, mind az import területén. Venezuela az USA legfontosabb kőolaj beszállítója, a déli államok kőolaj finomítói erre az olajra épülnek. Az északi nagyhatalom két vonatkozásban is haszon élvezője a chávezi gazdaságpolitika hiányosságainak, az élelmiszerimport döntő része innen származik, ennek mértéke egy főre vetítve 1997-ben 76 dollár volt, 2008-ban már 321 $. Az olajbevételekből az élelmiszerimportra fordított összeg a legfontosabb tétel. A venezuelai tehetősebb rétegek zömmel floridai bankokba és ingatlanvásárlásba menekítik a megtakarításaikat.

Ha a '80-as évek végétől vizsgáljuk a venezuelai gazdaságot, akkor azt látjuk, hogy az olajbevételek gyors ütemű növekedése következtében az import csaknem minden ágazatban előre tört, s a hazai ipari kapacitás tartósan csökkent. Ez a tendencia folyamatos, például a 2006-2010 közötti időszakban az export értékének csaknem kilencszerese az import. (4558 illetve 38 989 millió dollár). 2008-ban a lakosságszámra vetített ipari termelő üzemek száma Mexikóban közel négyszerese a venezuelainak!

A kapacitás csökkenésének az oka alapvetően az, hogy nem vállalkozóbarát a gazdasági, politikai környezet, minden szektorban ad hoc jellegűek, és a szabályozók kaotikusak. A hatósági áras termékeknél az önköltség alatti árak miatt felhagytak beruházásokkal vagy a termeléssel. Az államosítások miatti bizonytalan gazdasági környezet és Chávez folyamatos támadásai a nagyvállalatok ellen azt eredményezték, hogy kivonultak a piacról, így tovább csökkent a termelő kapacitás. Ezzel bizonyos terméktípusoknál megszűnt a verseny, ezek a vállalatok egyedül maradtak a piacon.

A gazdaságpolitika hibái és átgondolatlanságai miatt a kínálati piac helyett keresleti piac alakult ki, súlyos hiányokkal, ellátási zavarokkal, amelyeket csak átmenetileg képes enyhíteni az import.

Láthatunk itt egy folyamatosságot, ami abból fakad, hogy a chávezi gazdaságpolitika éppúgy az olajbevételektől függő gazdaságra épül, mint az előző évtizedekben. Belső erőforrásokra kis mértékben épít, nem ösztönzi a hazai beruházásokat és nem vonzza a külföldit. Infláció, a termelés visszaesése, nagyfokú importfüggőség jellemzi a gazdaságot.

A CEPAL adatai szerint jelentős mértékben csökkent a külföldi beruházások mértéke 2009-2010-ben, míg Latin-Amerika többi országában ez növekvő tendenciát mutat.

Az infláció 2010-ben 27,2% volt, ezt a legszegényebbek számára enyhítették a különböző kedvezmények és szociális intézkedések. Ez az inflációs ráta nem csak Latin-Amerikában a legmagasabb, de a világon is kiemelkedő, alig van ország, ahol ezt a mértéket meghaladja.

Elmaradtak azok a nagyszabású programok, amelyek az út- és vasúthálózat jelentős bővítését és a lakásépítést tervezték megvalósítani, de azok a régóta esedékes beruházások is, amelyek a víz- és áramszolgáltatás kapacitását növelték volna. A költségvetés fő kiadásait az import mellett legfőképpen a szociális programok, valamint a fegyvervásárlások és a latin-amerikai integrációt elősegítő programok finanszírozása jelentik. Venezuela kedvezményes árú kőolajszállításokkal, úgynevezett „„szolidaritási hitelekkel” támogatja Kubát és több közép- és latin-amerikai országot. Ezek a kiadások együttesen eredményezték, hogy az olajárak emelkedése ellenére egyre növekszik a külföldi adósságállomány (2010-ben 125 milliárd $).

A chávezi gazdaságpolitikában az elosztás prioritásai jelentik a különbséget, ez alapjában nem új gazdasági modell, változatlanul a kőolajbevételek a csaknem kizárólagos források. Új elem viszont, hogy a kedvezményezettek körébe kerültek a szegény rétegek is. Ez igazságosabbá tette ugyan az elosztást, de az állam olaj-járadékból élő karakterén nem változtatott. S ez az összes következményével továbbra is erősíti a „járadékokból” élő állam torzulásait.

Szociális programok

A XXI. század szocializmusa, a társadalom átalakításának programja a legátfogóbb terv, amit ebben az országban valaha megvalósítottak. Középpontjában a szegénység enyhítésének kérdése áll. A XX. század végén becslések szerint a lakosságnak több mint a fele, egyes statisztikák szerint 60%-ot is meghaladó része élt szegénységben. Chávez kormányzásának első éveiben a szegénység-enyhítés egyszerűen csak a karitatív jellegű osztogatásban merült ki (ingyenkonyhák, élelmiszer- és közszükségleti cikkek csomagok, építőanyagok juttatása).

A 2003-2004-ben nagyigényű programé-dúltak, a „Misiones", amelyek a szegénység-enyhítés, az egészségügy, a szociális probléma-oktatás, az esélyteremtés, a tehetséggondozás az Indián kisebbségek sajátos problémáinak kezelése, a munkahelyteremtés és a környezetvédelem területein működnek.

2003 és 2006 között a GDP 3,5-4%-át fordították átlagban szociális kiadásokra, legfőképpen a Misiones programokra.

Meg kell jegyezni, hogy a venéz állam szociális kiadásai 1969-től kezdve hasonlóan GDP-arányúak, a változás a bevételek nagyságától függött, vagyis a kőolaj világpiaci ára befolyásolta a szociális kiadások mértékét. Tanulságos megfigyelni, hogy az egy főre jutó szociális kiadás az 1974-1983-as időszakban magasabb volt, mint az 1999-2003-as periódusban, ez utóbbi időszakban mintegy kétharmadát tette ki az 1974-78-as kiadásoknak. Mindazonáltal a '80-as évektől rohamosan növekedett a szegények száma az országban, s a társadalmi közérzet sem igazolta vissza a szociális kiadások viszonylag magas összegét.

A szociális programok hatékonysága tehát nem feltétlenül arányos a rendelkezésre álló összeggel. A különböző társadalmi rétegek számára kidolgozott, hatékony szociális programok, az ezekre fordított források és a megfelelő politikai diskurzus együttesen jelenthet konkrét eredményeket és társadalmi elégedettséget.

Venezuela a 2002-2003-as években Latin-Amerikában Argentína mögött a második ország az oktatásra fordított (az egy főre eső) összeg tekintetében, az egészségügy tekintetében a 7., a társadalombiztosítás esetében is a hetedik. Érdemes megjegyezni, hogy az éllovasnak tartott Chile egyik vonatkozásban sem első: az oktatásban a 6., míg a másik két területen a 4. helyen szerepel.

Ellentétben Venezuelával, más latin-amerikai országok esetében a gazdasági növekedés bővítette a szociális programokra fordítható összegeket. Latin-Amerika több országában is csökkent a baloldali kormányok alatt a szegények aránya, amit az is elősegít, hogy 2004 óta dinamikus növekedés jellemzi a térséget.

A gondos szakmai munkával előkészített szegénység-kezelő program legfőbb erénye, hogy nem tekinti egységes rétegnek a szegényeket, hanem a különböző szegénység-, illetve nyomorszinten élők belső rétegződése szerint kínál megoldásokat. Felismeri, hogy vannak a nyomor szintjén élők csoportjaiban olyanok, akik halmozottan hátrányos helyzetén enyhíteni lehet és kell különböző segélyekkel és adományokkal, (ezek nemcsak élelmiszerekre és pénzsegélyekre terjednek ki, hanem hűtőszekrényeket, tűzhelyeket és más cikkeket is rendszeresen osztanak a rászorulóknak). Az ő körülményeiken már nem segít az esélyteremtés. Az utóbbi tizenöt évben az extrém szegénységben élők aránya stagnált, a lakosság 7-8%-át tették ki, míg a szegénységben élők száma az 1997-ben mért 55,6%-ról2011. első negyedévére 27,4%-ra csökkent. Ez példátlanul nagy siker.

Más szegény rétegek számára különböző lehetőségek nyílnak, működik az anya- és gyermekvédelem, az otthonteremtési támogatás, s legfőképpen, a gyermekek és fiatalok oktatási és ösztöndíj-programokban vehetnek részt.

Az ösztöndíj-programok az oktatás és képzés minden szintjére kiterjednek. Bár Venezuelában már 1870 óta kötelező és ingyenes az elemi iskolai oktatás, s ugyancsak léteztek jó színvonalú ingyenes középiskolák és egyetemek is. (Például a Caracasi Állami Egyetem, az UCV, a '80-as években 30 ezer hallgatóval.) Az új elem az, hogy a jog mellett, most a lehetőség is adott, mert a nagyvárosok környékén spontán építkezéssel, a zömmel meredek hegyi lejtőkön létrejött nyomornegyedekben nem voltak iskolák, középületek, de közművek sem, adott esetben kilométereket kellett volna úttalan utakon megtenniük a kisdiákoknak.

Az oktatási program rendkívül széles rétegeket érint, mivel a 27,15 milliós ország átlagéletkora 26 év, 1000 lakosra 20 születés jut! A 65 év felettiek a lakosság 5,4%-át teszik ki. Az ösztöndíjprogram fontos eleme a szakemberképzés, amellyel közvetlen út nyílik a munka világába. Általános és krónikus a szakemberek hiánya az országban, nincs elég lakatos, kőműves, víz-, villany- és gázszerelő. A munkanélküliség azonban továbbra is szorongató probléma, különösen a fiatal pályakezdők között, a magas népszaporulat miatt évente nagy számban érik el a munkaképes kort a fiatalok. A munkahelyteremtésben nem sikerült áttörést elemi, a gazdaság nem képes felszívni a munkanélküli tömeget.

Az oktatási programok a mobilitás hatékony eszközei lettek, tömegek számára tették lehetővé a társadalmi felemelkedést.

Kiterjedt tehetséggondozó projektek kapcsolódnak az oktatáshoz, ennek leglátványosabb sikere a zenei életben feltűnő nemzetközi hírű tehetségek sora.

Az egészségügy a másik terület, ahol olyan milliók számára vált elérhetővé az teljes körű orvosi ellátás, akik a költségek vagy a távolságok miatt eddig nem jutottak hozzá. A szegénynegyedekben orvosi rendelőket építettek (zömmel itt dolgoznak a kubai felcserek és orvosok), s a kórházi ellátást igénylők számára a magánklinikáknak is meg kellett nyitniuk kapuikat. Ez feszültségeket okoz az ellátásban, mert sem a tulajdonosok, sem az állam nem ruház be, nem épülnek új kórházak. A trópusokon gyakori szembetegségek tömeges műtéti gyógyítása Havannában történik, a kubaiak ezzel is ellentételezik az olajszállítmányokat.

Az indián kisebbségek jogait külön törvények szavatolják, ez az egyik Misiones program tartalma. Venezuelában elszórt közösségekben mintegy félmillió, különböző indián nép él. Vannak olyan törzsek, amelyek az őserdőben gyűjtögető életmódban élnek, míg mások árucsere vagy munka kapcsolatban vannak a többségi társadalommal. Túlélésük, kultúrájuk sérülékeny, védelmük több mint szükséges.

Chávez

Chávez betegsége rég nem mért szintre emelte népszerűségét (58%), az együttérzés azonban a közvélemény-kutatások szerint nem jelent nagyobb politikai támogatottságot, újraválasztását a megkérdezettek 40%-a támogatja. 63% úgy véli, hogy romlott a helyzet az országban, ezek között az energia-problémákat, az ellátás hiányosságait, a rossz közbiztonságot, a munkanélküliséget és a lakáshiányt jelölték meg. Az elnök súlyos betegsége miatt egyre többen gondolják úgy, hogy a választások változást hoznak. Chávez környezetében is készülnek arra, hogy új vezető személyiséget állítsanak előtérbe.

Chávezt szokatlan stílusa, és az Egyesült Államokat illetve a nagytőkét támadó beszédei, az állami pénzügyek átláthatatlansága, az államosítások, a régi elit elleni kirohanásai, önkényes belpolitikai akciói miatta nemzetközi politikai körökben és a sajtóban sokan tartják autoriter vezetőnek. Az intézményrendszer átalakításával valóban megszűntek bizonyos fékek és ellensúlyok a rendszerben, a legalitáshoz azonban nem fér kétség, választásokon és referendumokon Chávezt nagy többséggel erősítették meg több ízben is.

Az ellenzék

Az ellenzék valójában a kormánnyal szemben ló erők konglomerátuma, és összetartó ereje chávezi hatalom elutasítása. Csak részben tudott megszabadulni a régi pártok árnyékától és politikai figuráitól, elképzeléseiben és diskurzusaiban megosztott, éléről változatlanul hiányzik egy karizmatikus vezető, ez ebben a politikai kultúrában nélkülözhetetlen.

Most azonban kirajzolódni látszik egy új, fia politikus generáció, amely a közigazgatás szakképzett, gyakorlatot szerzett, választott helyi k viselői körül tömörül, s a hatalom elleni politikai harcokban is tett már szert tapasztalatra. Az ellenzék három kiemelkedő tehetségű politikai között dől majd el, ki lesz Chávez ellenfele.

A jövő évben esedékes választásokra (2012. október 7.) Chávez betegsége miatt kényes helyzetben készül az ellenzék. A választási harc kiélez lesz, mindkét tábor radikalizálódik, a tét az, hogy folytatódhat-e Chávez forradalma, szocializmus-kísérlete, vagy új fejezet kezdődik az ország történetében. Az elnök betegségének súlyosbodása, vagy egy előrehozott választás esetén nincs olyan karizmatikus, kiemelkedő politikus Chávez mozgalmában sem, aki a helyére léphetne.

Tizenkét év óta először kerül elérhető közelségbe a győzelem az ellenzék számára. Arra is építhetnek, hogy a legutóbbi parlamenti választásokon többséget szereztek. 2011 szeptemberébe-az ellenzéki kormányzók és polgármesterek olyan egyezményt írtak alá, amely nem egyszerűen választási szövetség, hanem egy hosszú távra szóló kormányprogram megalkotásának szándékát is leszögezi. (Némiképp emlékeztetve az ellenzéki erők 1958-ban kötött paktumára.)

Valóban hiányzik egy olyan társadalmi program, amely markánsan meghatározza a régi, két-párti politikától való különbségüket, a Chávezzel szembeni alternatívát, ugyanakkor világos jövőképet ad az egész társadalom számára. Nyilvánvalóan folytatni kell azokat az oktatási és szociális programokat, amelyek a chávezi politika sikeres területeit jelentették. Az ellenzéknek most meg kell határoznia, hogy milyen lenne az a venezuelai társadalom, amelynek megvalósítására törekszik.

Közállapotok a választások előtt

Az ország életében sűrűsödnek a súlyosan megoldatlan problémák, amelyek az ellenzék számára a választási kampány részei lesznek. Ezek többsége szegényt és gazdagot egyaránt érint, míg mások a szegény rétegeket jobban sújtják. Ilyenek elsősorban: az infláció, a nagy ellátórendszerek szétesése, kaotikus viszonyai, az elmaradt infrastrukturális fejlesztések okozta áramszünetek és a vízellátás zavarai, a korrupció és a bűnözés elszabadulása. (Caracas az egyik legveszélyesebb város, ahol minden második órában megölnek egy embert, ez év szeptemberéig 19 ezer ember lett bűntény áldozata!)

Az egyre szorongatóbb lakáshiány, a munkanélküliség s az alapvető élelmiszerek hiánya is széles rétegeket érint. Léteznek szabadpiacok, ahol sokszoros áron kaphatók a hiánycikkek, ez tipikus jelenség minden hiánygazdaságban.

Mindezt egyre nehezebben viseli a lakosság. A társadalom nem fogadja el, hogy a növekvő bevételek ellenére nem épültek új víztározók, elektromos művek, nem bővült az út- és vasúthálózat, kevés a kórház, elmaradtak a beígért lakásépítési programok, nem keletkeztek új munkahelyek.

Az államosítások utáni kusza viszonyok és a mezőgazdaságban elkezdett reformok szakmai hiányosságai, következetlenségei, kudarcai súlyosan terhelik a társadalmi közérzetet.

A lakosság nagy része nem látja indokoltnak a hatalmas összegeket felemésztő nemzetközi szerepvállalást, a „szolidaritási hiteleket" s a nagymértékű fegyvervásárlásokat sem. Emiatt csökken Chávez támogatottsága.

Egyes, a hatalom belső köreihez tartozó rétegek hivalkodó meggazdagodása, az állami bürokráciában elharapózott mértéktelen korrupció éles ellentétben van a puritán kezdetekkel. Ez általános elégedetlenséget okoz.

A közbiztonság hiánya a legégetőbb megoldásra váró kérdés. A forráshiánnyal küzdő és szervezetileg sokszorosan megosztott rendőrség képtelen a bűnözés elharapózását kezelni. Hiányoznak a korszerű laboratóriumok és háttérintézmények, de riasztó adat az is, hogy a bűnesetek kis hányadában indul csak nyomozás. A szervezett bűnözés is egyre nagyobb súllyal van jelen.

A gazdaság nem tartozik a Chávez tizenkét év óta tartó szocializmus-kísérletének sikerágazatai közé, a bőséges és növekvő bevételek ellenére sem. 2011-re Venezuela egy nagymértékben importfüggő, a beruházásokat és az innovációt nem ösztönző, a világpiaci konjunktúrának kiszolgáltatott, az egyéni és kollektív teljesítményt kevéssé értékelő gazdaság képét mutatja. Chávez tizenkét éves kormányzása alatt nem történt meg a gazdaság diverzifikálása, vagyis ahogy a XX. századi nagy gondolkodó, Arturo Uslar Pietri mondta, nem sikerült „elültetni a kőolajat”.

Forrás: www.egyenlito.eu