Holnap folytatódik a Cervantes Intézet latin-amerikai filmeket bemutató sorozata, szerdán pedig a Magyarországon élő andokbeli közösségről készített dokumentumfilmet mutatnak be a DocuArt moziban.

1. Az Un cuento chino című 2011-es argentin film a Cervantes Intézetben

A magyar mozikban is vetített Kínai, elvitelre (Un cuento chino, 2011) című argentin filmben Roberto, a meglehetősen unalmas és magányos életet élő szerszám bolt tulajdonos találkozik Junnal, aki éppen akkor érkezik Kínából. Jun egy szót sem beszél spanyolul és a rokonait keresi meglehetősen kevés sikerrel. Roberto kénytelen befogadni a Junt, aki fenekestől felforgatja az életét.

A film részletei:

Cím: Un Cuento chino (Kínai, elvitelre, Argentína, 2011)

Rendező: Sebastián Borensztein

Hossz: 93 perc

Nyelv: spanyol

Értékelése az IMDb-n: 7,2/10

A vetítés részletei:

Dátum: 2013. október 29., kedd

Időpont: 18:00

Helyszín: Cervantes Intézet

Cím: 1064 Budapest, Vörösmarty u. 32.

A belépés ingyenes!

2. Inti Raymi – Letenyei László és Javier Zea antropológiai filmjének bemutatója a Magyarországon élő andokbeli közösségekről szerdán a DocuArtban

A filmről a Filmvilágban jelent meg hosszabb ismertető Pápai Zsolt tollából, ezt közöljük mi is:

Az Andoktól keletre (Letenyei László – Javier Zea: Inti Raymi)

A rejtett és rejtőzködő kultúrák feltérképezését célzó antropológiai filmezés lassan százéves: már az 1920-as évek elején, Flaherty Nanukjával megszületett, és – nem utolsósorban a Magyarországról elszármazott Fejős Pálnak köszönhetően – hamar izmosodni kezdett. Mindazonáltal nálunk az antropológiai filmezés sokáig kevéssé volt ismert. A hatvanas években Jancsó Miklós baráti körének tagjai (köztük a később nemzetközi hírűvé vált Boglár Lajos kultúrantropológus), valamint a Balázs Béla Stúdió ifjú titánjai (Sára Sándor, Gaál István), míg később Schiffer Pál és a Gulyás testvérek készítettek szórványosan antropológiai jellegű mozgóképeket, hol néprajzi, hol szociológiai filmnek nevezve azokat. A rendszerváltozás után az ELTE-n életre hívott Kulturális Antropológia Tanszék, illetve a Miskolci Egyetemen megalakított Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék tudományos bázist teremtett, míg a Duna Televízió anyagi és infrastrukturális hátteret biztosított az antropológiai filmezés számára, amelynek a pozíciói az ezredforduló körül igen kecsegtetőek voltak. Ezt jelezte a Füredi Zoltán által megalakított Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány, továbbá a DocuArt mozi és archívum létrehozása, valamint a – forráshiány miatt időközben megszűnt – Dialektus Fesztivál megszervezése. Manapság az antropológiai filmezés anyagi hátterét jobbára az EU pályázatai biztosítják, de ezekkel együtt is az efféle filmkészítés lehetőségei lényegesen szerényebbek, mint egy–másfél évtizede.

Letenyei László a Corvinus egyetem docense, aki mellékállásban, de korántsem passzióképpen kulturális antropológiával is foglalkozik. Az évtizedek óta Magyarországon élő, perui származású Javier Zeával közösen jegyzett filmje címében az andokbeli indián közösségek rítusát, a nyári napforduló idejére (június 24-re) eső „Nap ünnepét” idézi meg, szigorúan véve mégsem erről a szertartásról szól. Letenyei és Zea az ünnep apropóján a Magyarországon letelepedett andokbeli emigráns közösségekről készített ötvenperces mozgókép-skiccet.

Az Inti Raymi eredetileg a spanyol hódítás nyomán csaknem feledésbe merült ősi inka rítus volt, amit a múltjukba kapaszkodó – eltérő etnikumokhoz tartozó, illetve különböző országokban élő – indiánok és meszticek a XX. század derekán az inka kultúra iránt rajongó andokbeli értelmiségiek segítségével feltámasztottak, és számos invencióval újraértelmeztek, illetve átidealizáltak. Az Inti Raymit a Latin-Amerikából kirajzó andokiak a befogadó országokban is igyekeznek ápolni, és mostanra ez vált a legfontosabb ünnepükké, éljenek bár New Yorkban vagy Budapesten. A migránsok számára a rítus az etnikai, nemzeti és andokbeli identitásuk megőrzését, megerősítését szolgálja, de fogalmazhatunk úgy is, hogy a hazagondolást segíti az időben és a térben. Az Inti Rayminak kitüntetett szerepe van abban, hogy – mint a filmben elhangzik – a résztvevők „megéljék a saját történelmüket a jelenükben”, továbbá az ünnep lehetőséget kínál arra is, hogy mintegy megszüntessék az új és a régi otthonuk közötti térbeli távolságot, azaz a szertartás idejére átmenetileg Latin-Amerikává alakítsák át a fogadó ország egy szegletét.

Letenyei László és Javier Zea a Magyarországon élő andokbeli emigránsok életének feltérképezése céljából idézi meg ezt a rítust, ilyenformán filmjük olyan témáról beszél, melyről máig nem született mozgóképi feldolgozás. Honi filmkészítőink figyelmét ugyanis egyszerűen elkerülték a latinó emigránsok, ami felettébb különös, hiszen nagyon is szem előtt voltak. Jóllehet a hetvenes évekbeli első, majd a röviddel későbbi második hullám képviselői kevésbé voltak feltűnőek, a kilencvenes évek elején érkező harmadik hullámhoz tartozó személyek – akik elsősorban utcai zenélésből éltek – a magyar emberek hétköznapjainak állandó szereplőivé váltak. Mindazonáltal a rendezőpáros nem csupán őket, a zenészeket interjúvolta meg, hanem a legkülönbözőbb társadalmi státuszú, foglalkozású személyeket igyekezett megszólaltatni, a festőtől kezdve a szociális munkáson át az egyetemi oktatóig. Mára a magyarországi latin-amerikai emigránsok száma megfogyatkozott – sokan hazatértek, mások keletebbre vándoroltak, miközben újak alig érkeztek –, Letenyei és Zea tehát a legvégső pillanatban készítette el filmjét, és az utolsó olyan tanúkat kutatta fel, akik közösen élték meg velünk az elmúlt évtizedeket, itt, Magyarországon, az Andoktól távolkeletre.

A két direktor nem professzionális filmes (Letenyei a TeTT Stúdióban ugyan már készített néhány antropológiai darabot, Zea viszont nem filmezett korábban), és ezzel magyarázható, hogy a végeredmény egyfelől izgalmasan kócos, másfelől félresikerült részletmegoldásokban gazdag. Következetlen például a narrátor alkalmazása (néhány percig egy nő, majd pedig egy férfi kommentálja a képeket, de a tizedik perc után mindkét narrátor eltűnik a filmből), és akadnak gondok a szerkezettel is, annak ellenére, hogy a napünnep budapesti képeinek keretként alkalmazása imponáló megoldás. A struktúra mégsem meggyőzően centrírozott: mindhárom jelentős emigráns hullám reprezentánsai feltűnnek a filmben, ám közel sem azonos súllyal szerepelnek, az első és a második hullám képviselői lényegesen kisebb teret kapnak, mint a harmadiké. A szerkezetet apró gikszerek is megterhelik (például: a szép antropológusnő, Kardulesz Rita izgalmas témákat vet fel, de mondandója nem szervesül a filmbe; továbbá: egy alkalommal a női narrátor a rítus során használt maszkokról beszél, megjegyezve, hogy ezek erős szimbólumértékekkel bírnak, de hogy miért, azt már nem tudjuk meg).

Emellett némi hiányérzetet kelt, hogy az alkotók csak szőrmentén és óvatosan érintik az emigránsoknak a magyar kultúrával (netán kulturálatlansággal) történő találkozása nyomán generálódó zavarokat: a kivételek közé tartozik az a jelenet, melyben az egyik interjúalany arról beszél, hogy a magyarok sokszor kigúnyolták a kalapja miatt, ezért idővel felhagyott a viselésével. Hasonló szituációrajzból elkelt volna több is, ezek bizonyosan sűrűbbé tették volna a filmet. Célszerű lett volna jobban a többségi társadalommal kialakított kapcsolatok bemutatására fókuszálni, azaz a bevándorlók integrációjának problémáira, a kulturális különbségek elemzésére, a mindennapok kellemes és kellemetlen tapasztalatainak elmesélésére koncentrálni. Mert egy antropológiai film akkor jó igazán, ha a résztvevők életének alapos megismerése után képes felszínre hozni és elmélyülten bemutatni a különböző nézőpontokat, és azokat úgy ütköztetni egymással, hogy a néző megértse a cselekvések kulturális hátterét, motivációit.

Az Inti Raymi számos ponton összebarkácsoltnak tetszik ugyan, de mellette szól a természetessége, az, hogy glanc és manír nélküli, a nagyotmondástól és az izzadságos megmutatni akarástól mentes film. Nem beszélve arról, hogy egy mások által érintetlen témát dolgoz fel, ekképpen a mindenkori pioníroknak kijáró elismerés is dukál az alkotók számára.

A film elkészülését az Inti Raymi projekt keretében az Európai Unió Európai Integrációs Alapja támogatta.

Szerző: Pápai Zsolt

Forrás: Filmvilág

A vetítés részletei:

Dátum: 2013. október 30., szerda

Időpont: 18:00

Helyszín: DocuArt Kocsiszín

Cím: 1092 Budapest, Erkel u. 15.