Sikeresen lezajlott a Latin-Amerika Társaság rendezvénye, amellyel immár hagyományos módon a kubai forradalom győzelme előtt kívántunk tisztelegni. Eseményünket jelenlétével megtisztelte a Kubai Köztársaság új magyarországi nagykövete, Julio César Cancio Ferrer is. Az eseményről az alábbiakban beszámolót olvashattok Gémesi Gábor barátunk tollából, akinek ezúton is köszönjük ezt.
Innentől tehát Gémesi Gábor szavai következnek, ahogyan a cikk címe is az övé:
Kubáról kevés hiteles információ és még kevesebb film jut el hazánkba, és nemcsak a földrajzi távolság miatt. A bezzeg szabadságban pancsikoló magyarok legfeljebb Fidel Castróról és “szörnyű diktatúrájáról”, a hedonisták a fehér rumról és a hosszú tömzsi isteni aromájú kubai szivarokról tudnak. A média nem foglalkozik a kommunista szigettel, jó hírt legalábbis nem közöl róluk.
A Kádár-rendszer alatt apám egyszer kint járt. Akkor még elérhető volt egy ilyen utazás. Apám meghalt, Kuba maradt, és helyette is imádom az országot.
A Latin-Amerikai Társaság a kubai forradalom győzelme alkalmából filmvetítést tartott az Akácfa utcai Fogasházban, amely az egyik leghangulatosabb pesti romkocsma. A falakra Mao és Terézanya van kivetítve, valamint protézisek.
Erzsébetváros szívében szombat este végigmenni maga egy élmény, festa. Az esőcsatornákon “Vigyázat, kutya tojás!” feliratú matricák virítanak, mindenfelé nevetgélő, cigiző fiatalok csoportjai és megdöbbentő formájú ebeiket sétáltató helyi elemek. Ennek a kerületnek lelke, szíve van. Méghozzá nagy.
A Latin-Amerikai Társaság rendezvényén a számos nemzetközi filmfesztiválon jelölt és díjazott “Suite Habana” című filmet mutatták be. Fernándo Perez 2003-ban készített dokumentumfilmjét nevezhetnénk a kubai Hukkle-nak, szinte egyetlen szó sem hangzik el benne, mégis mindent elmond a hétköznapi kubaiak életéről. Hangulatos, hol vidám, hol mélabús képkockákkal. Filmes lassúzás.
A vetítést megtisztelte jelenlétével Kuba magyarországi nagykövete. Igazi déli ember, tele jókedvvel és derűvel. Nem az a citrompofájú átlagdiplomata.
Kupi László a Latin-Amerikai Társaság ügyvezetője köszöntötte a résztvevőket, akik megtöltötték a Fogasház termét. Főként idősebbek, de fiatal arcokat is lehetett látni. Pótszékeket is be kellett hozni. A “Suite Habana” finoman szólva sem akciófilm, nem emiatt fognak agyérgörcsöt vagy szívinfarktust kapni a gép előtt. 10 kubai átlagember élettörténete, egy-egy napja képekben: a 97 éves nyugdíjas nénitől az árva kisfiúig. Semmi turizmus, semmi politikai propaganda. Kuba szegényeit, lepukkant házait is láthatjuk. És a hatalmas vad óceánt, amelynek hullámai az utolsó jelenetben hevesen ostromolják a sziget partjait. Kuba azonban csak nem adja meg magát. A víznek, sem.
“Ez a fikciós mozitechnikával készült kubai dokumentumfilm tizenhárom átlagos kubai életének egy napját követi végig, egy tízéves Down-szindrómás gyermekétől egy 79 éves hölgyéig, aki földimogyorót árul az utcán. Mindegyik karakter a kubai fővárosban élő egy-egy különböző társadalmi csoport képviselője. Mert nem létezik egyetlen Havanna, csak sok láthatatlan Havanna, amelynek megvan a maga különböző életstílusa. A filmben nincsenek interjúk, párbeszédek vagy narráció, csak a hangok, képek és a zene hatnak a nézőre”-áll a Latin-Amerika Társaság ismertetőjében.
A művészi dokumentumfilm még a legelismertebb nemzetközi filmkritikus oldalon, az IMDb-n is 7,7-es előkelő helyezést kapott. Pedig híresen szigorúak kritikusaik.
A “Suite Habana” lassú, hosszan elnyújtott, klasszikus művekkel és jókedvre derítő kubai könnyűzenével kísért életképek sora. Kedélyesen hömpölygő mediterrán film, egyszerű dolgozó emberekről, bulizó kubaiakról, imádkozó keresztényekről (Kubában már vallásszabadság van), egy női ruhában fellépő férfi művészről, melósokról és egyetemi professzorokról.
Az igazi Kubáról, amely a 2003-as film állapotaihoz képest valamivel már jobb, fejlettebb, de Amerikai “Nagy Testvérének” köszönhetően még mindig szegény. Lakói ennek ellenére boldogok, tudnak élni, pihenni, szeretni és örülni a legapróbb dolgoknak is. Az amerikai embargó alatt nem volt mit enniük, túlélték és egyetlen gyereket sem küldtek el a kórházakból. Miközben az USA-ban csak a fizetős betegeket látták el. Aztán jött Obama és kommunista programja, amitől Amerika is élhetőbb lett.
A kubaiak szegények derűsek és nagyon összetartók. Főként a bajban. Sokat tanulhatnánk tőlük!
Kuba olyan mint egy szép öregedő nő: kicsit ráncos, megereszkedett, sminkje helyenként hiányos, de ami alatta van, minden képzeletet felülmúl. Maga az élet. Kuba lassú, de esténként felgyorsul: szexi vad pezsgés, az állandó bulik és azok résztvevői lepik el az utcákat. Kubában nemcsak a fiatalok partiznak. Az egyik jelenetben önfeledten táncikáló középkorúakat és nyugdíjasokat látunk. Úgy ropják, mint nálunk a húszasok.
A vetítés (amelyet még sok követ majd) végén Kupi László megköszönte a részvételt. A kubai nagykövet mindenkihez külön-külön odament, az ismeretlenekkel is kezet rázott arcán őszinte mosollyal és kedvességgel. Közös fotó is készült.
Ahogy Kubában, itt sem sietett senki. Még hosszan beszélgettünk. “Spanyolmagyar” keveréknyelven.
Gémesi Gábor
Az alábbi linkre kattintva megtekintheti a teljes filmet. Spanyolul, de ettől ne ijedjen meg, mivel némafilmről van szó:
Forrás: reklamallas.cafeblog.hu