Hugo Chávez Frías elnök 2003. január 26-án a brazíliai Porto Alegrében, a Szociális Világfórum egyik találkozóján felidézve azt a történelmi pillanatot, amely caracazo néven vonult be a venezuelai történelembe, a következőket mondta: "1989-ben ledőlt a Berlini Fal és 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, ezzel egyidejűleg magasra emelték a neoliberalizmus győzelmes zászlaját, és megszületett a történelem végéről szóló tétel: "Véget ért a történelem, győzött a kapitalizmus"."  A caracasi nép l989-es lázadását a Világbank neoliberális csomagterve ellen történelmi ellenpontnak nevezi, a Bolivári Forradalom kezdetének. Az ezt követő két évtized során átalakult Latin-Amerika politikai térképe, haladó kormányok jöttek létre számos latin-amerikai országban, Venezuela, Bolívia, Ecuador, Uruguay, Paraguay, Nicaragua népmozgalmai azt jelzik, hogy a latin-amerikai földrész igazi függetlenségének megszerzésére törekszik, és ez a törekvés nem idegen Argentína, Brazília számára sem. Ha az elkövetkező évtizedekben Latin-Amerika országai politikai és gazdasági függetlenségüket megteremtve a bolivári álom, a latin-amerikai egység létrehozói lesznek, ennek jelentősége átrajzolhatja a világ politikai térképét. Mindenesetre tegyük hozzá, és ez már nem jóslat, hanem megélt múlt, hogy az 1989-es észak-amerikai jóslatok nem váltak be, a szocializmus reményeinek "szertefoszlása" után mindezidáig nem látott politikai balratolódás következett be Latin-Amerikában.

Hogyan kapcsolódik ez a fordulat a huszadik század második felének latin-amerikai eseményeihez?

Mindenekelőtt Kuba szerepéről kell szólni. Arról, hogy Kuba a Szovjetunió összeomlása után is a latin-amerikai forradalmi mozgalmak példája maradt, megőrizve a kubai forradalom alapvető vívmányait. Ezúttal az 1962-es év Októberi Válság néven elhíresült eseményére akarok utalni. Kevés hiteles dolgot tudtunk meg erről akkoriban. A világsajtó arról tudósított, hogy kivonták a szovjet rakétákat Kubából, a Szovjetunió és az Egyesült Államok megállapodott egymással. Hruscsov és Kennedy a világbéke megmentőinek szerepében tetszelegtek.

Azóta publikálták Fidel Castro és Hruscsov levelezését, és Ignacio Ramonet híres interjúkönyvében maga Fidel Castro elemzi az Októberi Válság eseményeit. A szovjet vezetés 1962-ben elutasította azt, hogy katonai egyezményt írjanak alá Kuba és a Szovjetunió között, Kubát a szocialista tábor elidegeníthetetlen részének nyilvánítva, ehelyett kalandor módon rakéták Kubába való telepítésére kényszerítette rá a veszélyhelyzetben levő kubai vezetést. A válság kirobbanása után a Szovjetunió az Egyesült Államokkal, anélkül, hogy a tárgyalásokba a kubai vezetést bevonta volna, megállapodást kötött, kivonta a szovjet rakétákat Kubából, és elfogadta a Kuba körül létrehozott amerikai blokád létezését. A későbbi eseményekből az is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió elfogadta azt is, hogy Latin-Amerika az Egyesült Államok érdekterülete. A felszínen megmutatkozó "zavartalan" kapcsolatok ellenére Kuba egyértelműen támogatta a latin-amerikai népek forradalmi mozgalmait, elvi és gyakorlati segítséget nyújtva harcukhoz, miközben a szovjet irány-vonalat elfogadó latin-amerikai kommunista pártok szembefordultak a földrész forradalmi törekvéseivel. Ne hallgassunk arról se, hogy hasonló magatartást tanúsított azoknak a pártoknak a nagy része is, amelyek a kínai irányvonal követőinek vallották magukat. A dolgok lényegét összegezve:

Kuba fennmaradása a latin-amerikai népek számára a szocialista irányultság történelmi lehetőségét igazolta a Szovjetunió megszűnése utáni periódusban is.

1967-ben, Ernesto Che Guevara halála után tévútnak nevezték a gerilla-mozgalmakat, ez ügyben a Kádár-korszak is kitett magáért, hiszen a világhírű Napló akkoriban meg sem jelent magyarul, illetve a lefordított szöveget csak a felső vezetés kivételezettjei ismerhették meg, se forgalomba, se könyvtári elhelyezésre nem került. 

2007-ben a bolíviai Valle Grande-ban részt vehettem a Che Guevara Alapítvány szervezte világtalálkozón, amelynek végén megjelent Evo Morales is, Bolívia elnöke, és a helikopterből kiszállva arról beszélt, hogy Che Guevara örökségét a magénak vallja. Latin-Amerika forradalmár vezetői alkotmányos szabad választásokon, népük akaratából alakíthattak kormányt, és kezdhettek hozzá az alapvető, forradalmi változtatások lehetőségeinek megteremtéséhez, ez történt Venezuelában Hugo Chávez Frías, Bolíviában Evo Morales, Ecuadorban Rafael Correa irányításával.

Ritka dolog a történelemben, hogy négy évtizeddel egy meggyilkolt forradalmár vezető halála után egy földrész népei és a népeket vezető forradalmár politikusok ilyen egyértelműen igazolják a mártírhalált halt, eszméiért életét adó vezetőt, miként ez Che Guevara esetében történt. Hol vannak ma azok, akik a tévútról prédikáltak? Ki emlegeti őket példaként? Che Guevara példa egy földrész számára, és azon túl is. Bolíviában, ahol nemcsak a pártok árulták el Che Guevarát, hanem a megfélemlített indián parasztok is, megmozdult az ország bennszülött indián népe, az indián közösségek, a szakszervezeti mozgalmak, és kormányt alakíthatott Evo Morales, Bolívia és Latin-Amerika első indián elnöke. 2006. január 21-én, hivatalos La Paz-i parlamenti beiktatása előtt egy nappal, Tivanakuban, a következőket mondta: "500 év indián és népi ellenállási mozgalma eredményre vezetett a belső gyarmatosítás elleni harcban.

Ez a harc nem áll meg, ez a harc nem ér véget a világon. Vagy a gazdagok, vagy a szegények kormányoznak. Kötelességünk, hogy az egész világon öntudatra ébresszük a népeket, hogy a nemzeti többségek, a szegények vezessék országaikat, megváltoztatva népeik gazdasági helyzetét. Innen küldjük támogató szavunkat, hogy a népek rendelkezzenek a kormányzás jogával, azzal a joggal, hogy ők is elnökök legyenek."

Hogyan viszonyul ezekhez a változásokhoz az Egyesült Államok?   
 
Mintha az Egyesült Államoknak a 21. században sem volna új latin-amerikai politikája. Igaz, hogy Obama elnök is elítélte a hondurasi katonai puccsot, de az Egyesült Államok nem vetett véget a Hondurasban levő katonai jelenlétének, majd újabb katonai támaszpontokat hozott létre Kolumbiában. Az 1962-ben kialakított Kuba elleni blokád mindmáig létezik.

Megpróbálkoztak - sikertelenül ugyan - bolíviai tartományok alkotmányellenes autonómiájának ürügyén Bolíviában belső viszályt szítani a népe által egyértelműen támogatott Evo Morales kormánya ellen. Simón Bolívar látnoki meg-állapítása máig igaz: "…az Egyesült Államok mintha arra volna  a Gondviselés által kijelölve, hogy a Szabadság nevében nyomorúsággal árassza el Amerikát."

Latin-Amerika képes lesz-e a 21. században a Simón Bolívar vagy José Martí által igényelt latin-amerikai egység megteremtésére?

Jósolni fölösleges. Egy azonban bizonyos: a latin-amerikai országok elszigetelten nem arathatnak végleges történelmi győzelmet hatalmas ellenfelük, az Egyesült Államok ellen.

A jelenlegi események, az ALBA létrejötte, az UNASUR szerepe azt jelzik, hogy az egység szükségességének gondolata gyakorlati, gazda-sági törekvésekkel párosul. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a világ  politikai térképének át-alakulásában egyre nagyobb szerepe lesz Kínának.

Én a magam részéről bízom abban, hogy Kína elképesztő gazdasági fejlődése egy történelmileg hosszan tartó NEP-korszak, mely során a gazdasági fejlődés érdekében kapitalista esz-közöket alkalmaznak, de nem mondanak le a politikai hatalom megőrzéséről, amely távlatilag a szocialista irányultság folytatását is biztosíthatja. A múlt század hatvanas évei óta a kínai politikai irányvonallal értettem egyet a szovjet vezetők irányvonalát elutasítva, és Kínával kapcsolatos reményeimről ma sem vagyok hajlandó lemondani.

Latin-Amerikában napjainkban sok szó esik az úgynevezett 21. századi szocializmusról?

A szocialista irányultságú átmeneti korszakban az dől el, hogy a szocialista irányultság történelmi győzelmet arat-e, vagy bekövetkezik a kapitalista restauráció, ahogyan ez nálunk történt 1989-ben. Ez az időszak mindenütt bonyolult és hosszú harc: az dől el, hogy ki kit győz le, méghozzá igen komplikált nemzetközi feltételek között. A politikai hatalom megszerzése és megőrzése még nem iktatja ki a tőke hatalmát, az átmeneti időszakban létrejövő elitrétegek tudatos vagy öntudatlan restaurációs törekvéseit.

A latin-amerikai folyamatok, ezeken belül elsődlegesen a Bolivári Forradalom új tapasztalatokkal szolgál, a hosszan tartó demokratikus periódus harcai során talán jobban fog érvényesülni az átmenet egész időszaka alatt a népi részvétel a társadalom életének minden területén. Sikerük nem pusztán Latin-Amerika érdeke, hanem az egész emberiségé, hiszen a kapitalizmus barbársága ma már az emberi élet földi fennmaradását veszélyezteti.


Simor András (1938. július 5.) magyar író, műfordító, főszerkesztő, tanár.