A bolíviai történész és társadalmi teoretikus Silvia Rivera Cusicanqui az Elnyomtak, de nem győztek le: Paraszti küzdelmek aymarák és kecsuák között Bolíviában című klasszikus mű szerzője, aki a közelmúltban az országában Evo Morales elnök első számú bírálójává vált őslakos szemszögből. Az Indian Country Today Media Network felkereste őt New Yorkban, ahol jelenleg vendégelőadóként Latin-Amerika tanulmányokat tanít a New York-i Egyetem János Károly Király Központjában.
Mit csinálsz itt New York City-ben?
Meghívtak a János Károly Király Központba Latin-Amerika tanulmányokat oktatni, ami felér egy tréfával, ugyanis ez számomra egy szörnyű helynek hangzik. De Spanyolországnak vissza kellene adnia nekünk egy keveset abból, amit elvett! És a fizetésem olyan, mintha egymilliomod része lenne annak, amivel ők tartoznak nekünk.
És mit csinálsz most Bolíviában?
Valaha az Universidad Mayor de San Andrés-en akartam tanítani, amelyik a legnagyobb állami egyetem Bolíviában. Nagyon belekeveredtem az egyetemi politikába, mert megpróbáltam harcolni az egyetemi korrupcióval szemben. 2005-ben egy 15 napos éhségsztrájkba kezdtem és sikerült elérnünk, hogy a dékánt kirúgják. De ő egy csomó korrupt embert hagyott még hátra, és ők arra kényszerítettek, hogy nyugdíjba menjek.
Azóta közösségi dolgokban tevékenykedem, hálózatot próbálok kiépíteni és mikro-politikát létrehozni… Amióta megírtam a tanulmányomat az anarchizmusról, felfedeztem a közösség fontosságát a politikában, mint az individualista liberális koncepció ellentétét…
Mi volt a címe?
„Los Artesanos Libertarios y la Ética de Trabajo” (Libertáris kisiparosok és a munka etikája), amely szájhagyományon alapult.
Milyen fajta kisiparosok?
Cipőkészítők, asztalosok, kőművesek. La Pazban. Ők alapították meg a Helyi Munkásföderációt. Az alapítás dátuma bizonytalan. Úgy gondoljuk feltehetően 1926-ban vagy 1927-ben lehetett…
Ez egy anarcho-szindikalista föderáció?
Igen. Valójában 1908 elején kerekasztal beszélgetésekkel kezdődött, amelyen csak munkások vettek részt, értelmiségiek nélkül. Csak olyan értelmiségiek voltak ott, akik egyúttal munkások is voltak. Felfedeztem, hogy a nagybácsim, a család egyik eltávolodott részéből – mert munkás volt, egy szerelő, így anyám nem akart vele foglalkozni – a mozgalom egyik ideológusa volt.
Létezik még ez a föderáció?
Nem, nem, nem. Megsemmisítette az MNR (Nemzeti Forradalmi Mozgalom, amely 1952-ben átvette a hatalmat). Mivel abban az időben a munkásmozgalom marxista nézőpontja szerint a kisiparosok nem voltak munkások, és ezért megérdemelték, hogy kitöröljék őket a történelemből! Csak a „proletárok”, a gépek rabszolgái számítottak.
A végső csapást 1964-ben a diktatúra hozta el. A Föderációból csak egy szakszervezet maradt meg, a Mercado de Floristas virágárusainak női szakszervezete. Sikerült még életükben megtalálnunk őket, és elkészíteni ezeket az interjúkat 1985-ben és1986-ban. És hogy archiváljam ezt a 100 kazettát, itt, New Yorkban minden időmet a digitalizálásra fordítottam…
És ez összefügg a mostani közösségi munkáddal?
Igen, még foglalkozom kisiparosokkal, önmagukra támaszkodó városi csoportokkal La Pazban, ökológiai és feminista csoportokkal, akik qhatun vagyis hagyományos paraszti vásáron vagy piacon dolgoznak. Ez egy nagyon ősi szokás a gyarmati időkből, amikor a bennszülött közösségek a piacot arra használták, hogy megelőzzék, hogy a piac használja őket. Ez mindig egy barter csoport, az árak megtárgyalása lokális szinten. Ez egy olyan piac, amely nem személytelenedett el; ez egy tudatos piac, ahol emberek vannak jelen, nem csak árak és termékek. Ez szemben áll a szupermarkettel, a bevásárlóközponttal. Szemben áll a vállalatokkal és márkákkal és az előrecsomagolt termékekkel. Betakarítod a lencsét a saját kertedből, és soha nem teszed be azt egy műanyag zacskóba. Vagyis a qhatu a világpiaccal szembeni ellenállás egyik formája. Ez a piaccal ellentétes piac – majdnem olyan, mint egy védőoltás!
Egy kollektíva tagja vagyok, amely kézzel készített könyveket és kézzel szőtt táskákat gyárt újrahasznosított műanyagból, valamint fejes salátából, krumpliból, lóbabból, cukorborsóból és gyógynövényekből. Ezek a közösség kertjeiben teremnek La Pazban. Mi elküldjük őket a város tradicionális piacaira.
Kampányokat is szervezünk – kampányolunk a műanyag szatyrok ellen, kampányolunk, hogy az emberek inkább sétáljanak, ahelyett, hogy teherautókkal, buszokkal vagy autókkal utaznak. La Pazban a szintkülönbség miatt nagyon nehéz hegynek felfelé gyalogolni. Ezért van egy szlogenünk, ami így szól: „Camina La Paz, aun que sea la bajada” – Sétálj keresztül La Pazon, még akkor is, ha csak lefelé!” Legalább csak egy útra kell buszjegyet lyukasztanod!
Tehát próbálunk kapcsolatba kerülni minden közüggyel, beleértve az emberi jogokat, a bennszülött jogokat és a Pachamama[i] jogait. Ezért csatlakoztunk a TIPNIS[ii]-hez, a CONAMAQ-hoz, az emberi jogokat támogató hálózat irodájához, amelyeket csaknem teljesen a saját kezébe vette a kormány. Mi védjük a CONAMAQ embereit, akiket saját irodájuk bocsátott el… Mi csak értük vagyunk ott, ha szükségük van éjszakai menedékre vagy egy jó reggelire, mi megyünk, és elintézzük ezt. Nem vagyunk sokan, de megtesszük, amit csak tudunk.
Colectivo Ch’ixi-nek hívjuk magunkat – az ajmarában ez a szó azt jelenti, „folt”. Meszticek vagyunk, de van egy erős indián folt a lelkünkben. „Tisztátalanok” vagyunk. „Nem vagyunk tiszta” emberek. És fel kell ismernünk azt is, hogy ez egy európai folt a testünkben és a személyiségünkben. És ennek a foltnak a jó része a szabadság eszméje és az individuális jogok. Indián részről mi a közösség eszméjét kaptuk és a ciklikusságét, meghittséget a természet ciklusaival. De felismerjük az individuális szabadság és jogok értékét – a szexuális jogokét, a többiekétől különböző szexuális identitáshoz való jogot vagy az abortusz jogát. Ezek mind az európai civilizáció és a felvilágosodás legjobb adományaiból származnak.
Az ellentmondás szükségszerű?
Ezek ellenmondásban vannak. De mi jókedvvel éljük meg ezeket az ellentmondásokat. Ez nem egy skizofrén ellentmondás. Mi úgy éljük meg ezt, mintha ez az ellentmondás adna nekünk energiát. És a szintézis nélküli ellentmondás teljesen szemben áll a marxizmus természetével.
Ez az ajmarák hármas logikájával kapcsolatos, mivel szemben áll az arisztotelészi kettes logikával. Az ajmara filozófia a „befogadott harmadikon” alapszik. Az „A” nem „B”, és a „B” nem „A”. De vannak dolgok, amelyek egy időben „A”-k és „B”-k is. A kettős logikában az egyik kizárja a másikat. De amikor te rendelkezel a befogadás logikájával, az interkulturális akció széleskörű lehetőségeivel rendelkezel.
Ez le van írva az ajmara nyelvben. Az ajmara nyelvtanban mondhatod azt, hogy „ez van”, és mondhatod azt, hogy „ez nincs”, és mondhatod azt „ez van és ez nincs” egyidejűleg. A „jisa” az az igen, a „jani” az a nem, és az „i nasa” a lehet igen is és nem is.
Ez összefüggésben áll a „hanan” és „hurin” kecsua koncepcióival?
Ez ugyanaz az elképzelés, csak helyekre kivetítve. Van egy felső hely, van egy alsó hely, és van egy középső hely. A középső hely egyszerre fenti és lenti is. Az ajmarában ez a hely a „taypi”. A kecsuában pedig a „chawpi”.
Hogy kapcsolódik a szintézis eme koncepciója a marxista és hegeliánus dialektikához?
Ez dialektika szintézis nélkül. A szintézis az egység iránti óhajból jön létre. És amikor megvan az egységetek, lehetőségek nélkül maradtok. Ez bezárult. Mármint a változás lehetősége, mert létezik egy ellentmondás. Ha ezt nyitva hagyod, vannak lehetőségek – hogy a szélek középponttá válnak, hogy az egyik oldal átalakul a másik oldallá. Van mozgékonyság, van mozgalom. Ha eléred a „szintézist”, akkor eléred a kommunista államot – egy másik kibaszott államot!
Néhányan erre azt mondanák, hogy ez a dialektika vulgarizálása volt…
Nem! Ha fenntartod azt az elképzelést, hogy létezik ellentmondás, akkor soha nem fogod keresni a szintézist, nem fogsz ellenállhatatlan vágyat érezni egy állam, egy központi hatalom egysége iránt. Úgy gondolom, hogy fel kell fedeznünk a szabadság és az önszerveződés útját a központi hatalmakon kívül.
A jelenlegi bolíviai helyzet hasonlít a számos ellentmondás egyikére…
Nagyon sok reményt fűztem hozzá amikor Evo Morales került kormányra. De neki centralizált hatalom után kell sóvárognia, amelyik az 1952-es forradalom óta Bolívia domináns kultúrájának része. Az eszme az, hogy Bolívia egy gyenge állam, és arra van szüksége, hogy erős állammá váljon – ez egy visszatérő hiedelem, és a forradalom öngyilkosságává válik. Mert a forradalom az, amit a nép tesz – és amit a nép tesz, az decentralizáció. Az megalomán dolog, hogy „erős nemzetnek” kell lennünk. Ez egy kisebbségi komplexus. Úgy vélem számos okunk lenne, hogy boldogok legyünk amiatt, amik vagyunk. Ahelyett, hogy folyton az iránt áhítozunk, hogy modernebbek, fejlettebbek, kurvára nagyobbak legyünk – több országúttal, több technológiával…
Igen, legyen technológiánk. De tanulják meg újra a régi technológiákat és kombinálják őket szél- és napenergiával. A több és nagyobb gépek és országutak technológiája – számomra ez csak megalománia és kisebbségi komplexus.
Már tudhatjuk előre a választ erre, vagyis hogy a való világban Bolívia megpróbál befolyást szerezni saját területe és erőforrásai fölött Észak, az Egyesült Államok és más imperialista hatalmak hegemóniájával szemben. És ehhez szüksége van arra, hogy egy erős államot alakítson ki.
Azt mondanám, hogy Bolívia erőssége nem az állam, hanem a nép. És a nép elég erős és makacs, hogy azzá váljon, ami, és hogy hozzáadja saját elképzeléseit a változást eredményező időszakhoz és körülményekhez. És menti meg Evo folyamatát. Az menti meg őt, hogy az emberek mögötte állnak, akiket még nem vettek meg teljesen, és akik bíznak magukban.
Van egy általános jellemzője a bolíviai embereknek – sok közösséggel, sok helyi eltéréssel, sok különböző képességgel ugyan –, hogy kapcsolatokat és barátságokat tudnak kötni. Létezik egy nagy bolíviai diaszpóra is. Azt mondanám, a bolíviai népesség fele Bolívián kívül él. Nagyjából 9 millió bolíviai él diaszpórában – Argentínában, Spanyolországban, Olaszországban, Chilében, az USA-ban. Mindenhol – manapság még Kínában is!
Mégsem mondhatod azt, hogy nekünk, bolíviaiaknak jó dolgunk lenne, bármilyen erős államunk is van. Az nem az állam gyengesége, hogy félresöprik az embereket – az az állam ereje, hogy félresöpri az embereket! Mert elkezdik normalizálni, homogenizálni, totalizálni, kontrollálni és bonyolulttá tenni az emberek életét.
Hogyan?
Sokféleképpen. Például nem támogatják az önfoglalkoztató stratégiákat. Csak a nagy államilag irányított cégeket és vállalkozásokat támogatják. És ahhoz, hogy náluk munkát kapj, a hatalmon levő párt aktivistájává kell válnod. Így mi történik az emberek többi részével?
Megvan minden erőnk ahhoz, hogy létrehozzunk egy kisipari kultúrát azzal, hogy a saját magunk által megtermelt nyersanyagot feldolgozzuk, és hozzáadott értékkel látjuk el. A legfontosabb kincs az, hogy a bolíviai nép környezettudatos. Bolívia környezete nagyon különleges. Csak kétfajta ember él a világon ilyen magasságban – a tibetiek és mi. Ehhez a földhöz nincs szükség traktorra. Nincs szükség nagy kombájnokra és nagy gépekre. Ehhez az kell, hogy ismerd azt, milyenre fordul az idő jövő hónapban. Ehhez pedig azokra az emberekre van szükség, akik tudják, hogyan kell nézni a csillagokat. Ez egy nagy kincs. A csillagok és más előjelek ismerete megmondja nekünk, mikor kell vetni és mikor jön a korai eső. A képesség, hogy megértsük a természetet, annak körforgását és üzeneteit.
És ez teljesen kívül esik a marxista ideológián. Része viszont az indián tudásnak, amit mi, meszticek magunkban hordozunk.
Nekünk még van „culto de los muertos”-unk – halotti kultuszunk. El kellene jönnöd a házamhoz Bolíviában és találkoznod az ősöm koponyájával. Én egy vagyok a sok-sok-sok paceños közül, a sok ember közül La Pazból, akiknél ez a halotti kultusz nagyon-nagyon erős. Mostanság a koponya egy puszta dolog, te, mint egy mozdulatlan tárgyat látod csak. Pedig ez nem az… Van ott lélek is: van lélek mindenütt. Rá kell hangolódnod. És a marxisták nem hisznek ebben a szarságban. [Nevetés.]
Ez néhány érdekes kérdést vet fel az identitásodról…
Hát persze! Az identitásomnak van számos indián vonása, mert kisgyermekkorom óta ajmarául hallottam az énekeket és a halotti rítusokat.
Kitől?
Anyámtól, apámtól és a ház szolgáitól. Szüleim középosztálybeliek voltak, elég jómódúak, mert apám orvos volt. És ők felfogadtak ajmara embereket, akik közül egyik viselte a gondomat. És én tekintettem rá, mint anyámra.
Az igazi anyám egy középosztálybeli nőt akart belőlem faragni, és én úgy döntöttem, hogy abból nem kérek. Mert én a pótanyám útját akartam járni.
Az édesanyád beszélt ajmarául?
Nem, csak felszólító módban! [Nevet] Bár apám beszélt kecsuául. Ezt beszélte otthon, a házban, ahol felnőtt.
Tehát az őseid őslakosok voltak?
Persze!
És mégis azt mondtad, hogy mesztic vagy. Csak azért, mert úgy nőttél fel, hogy a spanyolt beszélted első nyelvként?
Nem csak azért. Zsidó vér folyik az ereimben. Apai ágról. Egy gyarmatosító zsidó férfi volt, aki a 16. században az inkvizíció elől menekült Spanyolországból az Andokba. Vagyis minden oldalról szemben állok az inkvizícióval és Spanyolország királyával.
Őslakos és a zsidó oldaladról is. A zsidók marranók (rejtett zsidók) voltak?
Igen, azok. Ezt a texasi Austin könyvtárában fedeztem fel. A ritka könyvek részlegen volt egy fichero (dosszié), ami a „Judios en América” címet viselte. És az első név, amit megláttam, a Rivera volt! Ez egy gyakori zsidó név volt. Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy zsidó vagyok. És egy zsidó és egy ajmara nagyon érdekes keveréket eredményez…
És kecsua is, nemde?
Igen, kecsua is. És talán kissé baszk, meg más egyéb is. De engem nem érdekel a „vér”. Utálok „vérről” beszélni. Mert úgy gondolom, hogy az identitást a jelenben élve alkotjuk meg. Az ajmara iránti szeretetemet extrém módon szereztem, mert felfedeztem az én európai oldalam egészségesebb aspektusát a másság ajmara felismerésén keresztül. Ez az az ajmara oldal, amely segített nekem felfedezni az európai örökség jó részeit.
Bolíviában az őslakosok alkotják a többséget és a meszticek a kisebbséget, igaz?
A mesztic elnevezés egy konstrukció. Egyfelől nézve, azt mondhatod, a meszticek vannak többségben, mert a legtöbb indián valamilyen módon mesztic, mert beszélnek spanyolul, hisznek a keresztény Istenben, használnak pénzt a tranzakciókhoz, individualisták, és azt akarják, hogy gyermekeik angolul beszéljenek. De másfelől ezek a furcsa dolgok, amiket mi őslakosok teszünk, részei az őslakos örökségnek, amit mi mind osztunk. És innen nézve mi vagyunk a többség. Emiatt felelhetsz igennel és nemmel is a kérdésedre. Ez ismét az ajmara hármas logika.
Azt mondtad, a jelenlegi bolíviai kormány nem igazi őslakos kormány.
Nem. Van neki egy őslakos arca. De sajnos nem egy „arcot” akarsz ahhoz, hogy boldogulj. Egy ismeretet akarsz a boldoguláshoz. A világnézetet, a kultúra szintaxisát akarod a boldoguláshoz. A dolgok valódi változásához meg kell változtatnod az ismeretet, a kultúra mátrixát. És amit Evo tesz, az nem más, minthogy indián arcot fordít a vállalati kapitalizmus felé. És ez rosszabb, mintha kemény arcot öltene, amely a valódi arca. Ez egy álca.
Ha azt gondolod, a „fejlődés” azt jelenti, hogy van bevásárlóközpontunk, és behozzuk a WallMart-ot, és behozzuk a Starbucks-t – akkor menj a pokolba! Én nem akarok fejlődést!
De Evo ezt teszi?
Evo pontosan ezt teszi.
De kitiltotta az országból a McDonald’s-ot, nem?
A McDonald’s elment máshova! A McDonald’s még Evo előtt elment, mert itt nem tudott kellő pénzt csinálni. Ez az, ami miatt a McDonald’s elment.
Van egy Starbucks-otok La Pazban?
Folyamatban van. Folyamatban van, és ez nem Evo hibája. De nem emel semmiféle akadályt a vállalatok útjába. És ami rosszabb – mert a Starbucks-ba vagy bemész, vagy nem –, de ha egy bányavállalat szennyezi a vizet, amit iszol, neked meg kell azt innod. És az ő új Bányászati Törvénye pontosan ezt eredményezi.
Evo egész programja az állami centralizáció elképzelésén és az állam megerősítésén alapul. És amit én gondolok, hogy Bolívia egy ilyen speciális szükség idején tehet, az azon a tényen alapul, hogy mi nagyon decentralizáltak vagyunk. Van rengeteg hely, közösség, hálózat – és ugyanebben az időben a határátlépés lehetősége a helyiségek között. Az általuk „gázháborúnak” nevezett esemény azért történt, mert sok-sok helyi választókerület és csoportosulás ugyanarra a következtetésre jutott. Ez az, amiért egyetlen kis szikra képes lángba borítani az egészet. Mert a készültség jelen van a helyi szinten.
A rádió rendkívül fontos egy decentralizált mozgalom koordinálásában. Egy kis adókból álló hálózat alapvetően a baloldali papság kontrollja alatt van. De nagy küzdelem folyik jelenleg ennek a hálózatnak a kormánytól való függetlenségéért. Van egy csomó „prevendalismo” (védnökség). Többé-kevésbé megpróbálják őket megvenni. Koncessziókat adnak nekik lojalitásuk fejében. És létezik sok ajmara felügyelet – korábban ilyenek nem voltak.
Jelenleg Evo a COB[iii]-nak ad ajándékba néhány SUV-t és szállodát. Azt akarja, hogy a COB egy vállalkozóvá váljon? Vagy annyira „machista”, hogy azt várja tőlük, hogy használhassa a hoteleket ügyei intézésére? Ó, te jó ég!
De a COB nem volt mindig része Evo gépezetének…
Nem, nem mindig. De aztán rájött, hogy semlegesítheti a COB-ot. Mert amikor megemelte a gázolaj-árakat a COB is ott volt a zavargásokban. Azóta megtanulták „sobornar”-t, megvesztegetni a COB vezetőségét, így azok csöndben maradnak.
Tehát, nekünk fel kell készülnünk egy népi forradalomra…
Mit jelent ez?
Én nagyon járatos vagyok országom történelmében. Tehát tudom, mi fog ismételtem történni. A vezetőség eltávolítja magát a széles néprétegektől, és az űr egyre nagyobb és nagyobb lesz, és eljön majd a pillanat, amikor a néptömegek más módon látnak hozzá tennivalójukhoz, és kezdetét veszi majd a hálózati munka, és... bamm! Szemétdombra hajítjuk Evót!
Mi szól emellett?
Nos, ez minden forradalom kockázata. Lehet polgárháborút fogunk átélni és egy csomó széttöredezést és caudillók[iv] felemelkedését és bukását… Vagy jobboldali választási politika fog tőkét kovácsolni az emberek felháborodásából. Jelenleg e forgatókönyvek közül mindegyik nagyon rossz. Nem mondhatom, hogy támogatom őket. Azt mondom, hogy lehetséges, hogy ez fog történni. Sajnos tisztában vagyok vele, milyen óriási történelmi alkalmat szalasztunk el. Rengeteg szenvedéssel, én így látom.
1998-ban Evo Moralesszel vonultam. Chaparéből La Pazba vezette a „cocalerók”[v] menetét. Én Oruro közelében csatlakoztam hozzájuk. Qalamarkában, amely történelmi jelentőséggel bír. Mert 1986-ban a bányák privatizációja ellen szervezett Menet az Életértet Qalamarkánál állították meg. És a helyi közösségek étellel és menedékkel fogadtak minket.
Tehát kezdetben kitartottam abbéli reményem mellett, hogy Evo elég indián ahhoz, hogy ellensúlyozza a körülötte levő emberek hatását…
És még mindig azt reméled, hogy lehetségesek a fejlődéses átalakulás formái?
Evo alatt? Nem. De Bolíviában? Mindig. Latin-Amerikában? Mindig. Én mindig hinni fogok ebben. Mert a remény dolgokat eredményez.
Hiszel abban, hogy lehetséges egy őslakos kormány? Vagy azt gondolod, hogy ez egy ellentmondás a feltételekben?
Ezzel megfogtál. Ez az, amiről sokat szoktam elmélkedni. Mert vannak különböző kormányzási szintek. Egyes szinteken lehetséges önkormányzat, mint a zapatista „caracolok”. De ezen túl ez sokkalta nehezebb – sőt még annál is nehezebb. Ha egy nemzetállamról beszélsz – pont egy olyan kisméretűről, mint Bolívia, 10 millió emberrel –, akkor az erők centralizálásáról beszélsz, ami az emberek akaratán kívül esik. Ez pontosan kívül esik az egyének akaratán. Ez éppúgy, mint egy gép, egy örvény, egy fekete lyuk, rendkívüli mértékben központosít… Ez a gyarmati állam történelmi konstrukciója. És ezt a történelmi konstrukciót nem tudom, hogyan lehet lebontani. Úgy gondolom, hogy a lebontás mindennapos munka.
Mindennapos munka?
Igen. Mi soha nem fogjuk feladni ezen törekvésünket – még ha azt is gondolod, hogy mindez lehetetlen. Mert tudod, hogy ha nem teszed meg, el fognak nyelni. Elsősorban csak te vagy magadnak és a közeli barátaid, ellenállva az állam elnyelő erőinek. És ekkor válsz anarchistává szépen lassan.
Az anarchizmus a kapcsolat a közösség és a forradalom között. Mert a marxizmus és a közösség nem fértek össze egymással, mikor 30 éves voltam és a vita teljesen különbözött a maitól. A berlini fal akkor még nem dőlt le, a baloldal teljesen biztos volt abban, hogy a forradalom élcsapata a proletariátus. A’70-es évek elején elhagytam a várost és vidékre mentem dolgozni, s rájöttem, hogy a baloldalnak elképzelése sincs arról, mint jelent egy munkás-paraszt szövetség.
Hová mentél?
Apollóba, egy kecsua tartományba La Paz (közigazgatási terület) távoli északi részére.
A város-vidék megosztottságon túl volt egy megosztottság az Altiplano[vi] őslakos mozgalmai és az alföldi esőerdőkéi között…
Úgy vélem, az alföldi mozgalom nagyon fontos politikai, ismeretelméleti, kulturális értelemben egyaránt, és én támogatom őket. De vannak kritikáim is. Nem volt olyan őslakos mozgalom idáig, amely teljesen elismerné a különbözőségét annak, amit a nők csinálnak. Amíg ez nem történik meg, addig mindig azt a férfi-központú elképzelést fogjuk ismételgetni, hogy a vezetés szavakból áll. A vezetőség nem példa, nem cselekvés, csak politikai szakértelem. Politikai szakértők. És ők mit csinálnak? Ülnek és beszélnek.
Mit válaszolnál arra a kritikára, miszerint az olyan őslakos ellenzék, mint a CONAMAQ[vii], engedte, hogy a jobboldal és az imperializmus eszközévé váljon?
Nem, nem, nem. Nekem ennél komolyabb kritikám van a CONAMAQ-val szemben! A vezetőik pénzt kapnak az északi szolidaritási hálózatoktól. És az északi szolidaritási hálózatok tudtukon kívül felelősek a bűnért. És ez egy vertikális viszonyt eredményez. De Evo és a támogatói ugyanezektől a szervezetektől kapnak pénzösszegeket évek óta! Minden pénz, amit arra kapnak, hogy a pártjukat építsék, és amit a hatalom megtartására fordítanak, ugyanazoktól az emberektől származik, és ők azok, akik most pénzelik a CONAMAQ-t! A dánok, a svédek, néhány gringó… Ők mind pénzelték Evót. De most, hogy övé a hatalom, a gázból és az olajból szerez pénzt. Most másik támogató ügynöksége van, amit úgy hívnak, a bolíviai állam! Tehát képmutató dolog olyan dologgal vádolni a CONAMAQ-t, amit ők korábban már megtettek.
Az őslakos mozgalmakban, amelyek Bolíviában értek meg az elmúlt 10-15 évben látsz valamilyen közös pontot a régi anarchista mozgalmakkal?
Teljes mértékben! Amit jelenleg láthatunk, az az anarchizmus újjászületése, és nem csak Bolíviában. Az én generációm nagyon keveset tudott az anarchizmusról, nekünk csak néhány nyomunk volt. De nagyon lázadó voltam, még a baloldalon belül is, mert gyűlöltem, hogy ezek a hülye férfiak parancsolgatnak nekem. Ez egy ösztönös anarchizmus volt. Akkor erre még nem jöttem rá. De az új generáció, az én gyermekeim generációja – ők ráébrednek erre.
Ők tudatos anarchisták?
Természetesen! „A” betűt festenek, punkként cselekszenek…
Igen, de ez a városi fiatalság. Úgy értem, a bennszülött mozgalmakban…
Ők inkább autonómiapártiak, mint anarchisták. És én egy autonómiapárti vagyok. Nem vagyok doktriner anarchista. Ezt nem sulykolták belém, és nem is vagyok hittérítő. Nem akarok senkit meggyőzni arról, amit én gondolok.
Valóban? Van egy álláspontod, és nagyon erősen kifejezed azt…
Természetesen, de én nem toborzok senkit. Ez „auto-convocado”… Magamat hívom cselekedni. Nem fogadom el, ha másoktól kapok erre utasítást. Bolívia-szerte vannak „asambleas auto-convocadas” – önutasító gyűlések a bányászattal és más egyébbel szemben.
De én úgy gondolom, az anarchizmus egy nagyon értékes opció. Az anarchisták, akiket tanulmányoztam, nem hittek a szellemi és fizikai munka szétválasztásában. És én manapság minden munkámat Bolíviában ennek szellemében végzem. És napjainkban újra összekapcsoljuk a rituálékat és az élet őslakos útját. Mivel az anarchisták teljesen esztétikusak, és én ezt nem szeretem. Ezért van az, hogy anarcho-ch'ixi-nek – szennyezett anarchistáknak hívjuk magunkat. A mi anarchizmusunk nem tiszta. Bennszülöttséggel szennyezett. Feminizmussal szennyezett. Ökológiával szennyezett. Sőt, vallásossággal és spiritualitással szennyezett.
Mit értesz vallásosság és spiritualitás alatt?
Én mindent nagyon spirituálisnak találok. Minden beszél hozzám. A Pachamama beszél hozzám. Nem tudnék eldobni egy krumplit, csak mert deformált, mert a Föld ad neked értelmet a krumpli alakján keresztül. Itt, a szupermarketekben félredobják a szabálytalan krumplikat. Ez azt jelentené, hogy Pachamama nem beszél a New York-iakhoz? Nem, ő beszél a New York-iakhoz! Üzeneteket küld nekik. Egy csomó csótányt. [Nevet]. Ők a szemeted után mennek. Ez egy jel a Földanyától.
Kitől?
Tőle, mint egy élőlénytől, amelyik többet tud nálad vagy nálam, mert ő többet élt. Mi egy csillag pillantása vagyunk a kozmikus idő óriási szörnyűségében. És ő ismeri a kozmikus időnek ezeket a ritmusait.
Mit kell tenni, ha csótányok jelennek meg a lakásomban?
Ez egy jel, hogy meg kell óvnunk a saját szemetünket! A legforradalmibb dolgok egyike az, ha manapság képes vagy újrahasznosítani, és nem élsz vissza a Föld ajándékaival. És nem dobod ki a rengeteg élelmiszert.
Az egész világgazdaság a szeméten alapul.
Igen! Ez irracionális! Ez az, amitől rendkívül szenvedek.
Az interjút Készítette: Bill Weinberb
Forrás: Upside Down World, World War 4 Report
Fordította: Poór Péter
[i] Földanya
[ii] Isiboro Sécure Nemzeti Park és Őslakos Terület
[iii] Bolíviai Munkások Központja
[iv] Katonai diktatúra első embere
[v] Kokatermesztők
[vi] Felföld
[vii] Consejo Nacional de Ayllus y Markas del Qullasuyu – Az ajmara, kecsua és uru ajkú felföldi őslakos közösségek hagyományos kormányzó testületeinek föderációja