Az Anyák és a média

Attól kezdve, hogy a sajtót a kormány, illetve a megtorlástól félő vállalatok uralták, ezek a felvonulások nem kaptak médiavisszhangot. Nem volt más lehetőség, minthogy az Anyák az akcióikon keresztül közvetítsék az üzeneteiket. Az ügyük szájról szájra terjedt.

A sajtóval a zsebében, a junta olyan erős kommunikációs fegyverrel rendelkezett, ami a náci propagandagépezethez volt hasonlítható. Az Anyákat olyan gúnynevekkel illették, mint a „Las Locas” (vagyis „Az Őrültek”), hogy megpróbálják összemosni a politikai másként gondolkodókat a felforgató társadalmi devianciákkal. A junta szándékos gúnyját Bouvard úgy jellemzi, mint „annak a taktikáját, hogy elszigeteljék és gyengítsék” az Anyákat „elrettentő példaként minden csoport számára, akik esetleg szembe akarnának szállni a rezsimmel”. A junta taktikája nagyon hatékonynak bizonyult, és még ma is hatással van az Anyák megítélésére.

alt

Nem törődve azzal, hogy az eszközök a junta kezében vannak, „az Anyák tudatában voltak a problémák köztudatban tartása fontosságának és annak, hogy nekik kell kezdeményezni, hogy történjen valami. Amikor megtagadták tőlük azt a lehetőséget, hogy megjelenjenek a médiában, elkezdték kiadni a saját újságjukat. Havilapjuk minden számának utolsó oldalát elnevezték az »Elnyomók Arcképsorának«, és a kínzásokért valamint az eltűnésekért felelős katonák képeit közölték le rajta.” (Bouvard)

Azonban ami ténylegesen felvette a harcot a junta retorikájával, az az Anyák rendületlen kitartása és az eredeti céljuk melletti kiállás volt:

„Mi nem ítéljük meg a fogva tartott-eltűnt gyermekeinket, nem kérjük a szabadon engedésüket sem. Azt akarjuk, hogy megmondják nekünk, hogy hol vannak, mivel vádolják őket, és azt kérjük, hogy jogi keretek között ítélkezzenek felettük, úgy, hogy megilleti őket a védelem törvény adta joga… Azt kérjük, hogy ne kínozzák meg őket vagy tartsák őket embertelen körülmények között…

Így tehát minden csütörtökön felvonulnak, fejükön a fehér kendőikkel. Ez a kitartás, aminek képe az anyák szeretetéből lobbant fel volt az a láng, amit a junta nem tudott teljesen eloltani.

A junta vége

A ’80-as évek elejére „a rezsim a bomlás jeleit mutatta. A diktatúra legkeményebb éveiben az Anyák voltak az egyedüliek, akik nyíltan, a nyilvánosság előtt az ellenállás jeleit mutatták a katonai rezsimmel szemben. Most azonban… a munkások és a középosztály is kivonult az utcára. 1982. december 10-én a Plaza de Mayo Anyái egy huszonnégy órás »Ellenálló Felvonulás«-t tartottak a térről kivezető sugárúton. Most először ezrek csatlakoztak az Anyákhoz, felbátorodva azok példáján és a rezsim folyamatos gyengülésén.” (Sharp)

Mercedes Meroño, akinek a lánya 1978-ban tűnt el, napjainkban úgy vélekedett, hogy Plaza de Mayo Anyái gyerekeiktől kapták az erőt a harchoz:

„Harmincegy év diktatúra és harmincévnyi harc után legyőztük a diktátorokat azzal, hogy soha nem hagytuk abba a küzdelmet, támogattuk a gyermekeink forradalmi harcát. Továbbra is azt mondjuk, hogy mi a gyermekeink harcából nőttünk ki, mert korábban minderről semmit sem tudtunk. Szeretetből mentünk ki az utcákra.”

alt

Annak ellenére, hogy az anyák viszonylag kisszámú csoportjáról van szó, és annak is viszonylag kis akcióiról, amik közvetlenül nem vezettek a diktatúra végéhez, „a közvélemény szemében az Anyák tettrekészsége őrizte az ellenállás lángját a legrosszabb években… Sikerrel áthúzták a katonaság azon számítását, hogy a terror tökéletesen elég, senki nem mer majd panaszkodni.” (Sharp)

Végül politikai erejük is lett, ahogyan 1978-79-ben elkezdtek külföldre utazni segítséget kérni befolyásos észak-amerikai és európai kormányoktól, hogy azok szigeteljék el az argentin kormányt politikailag és gazdaságilag, és mindeközben nemzetközi ismertségre tettek szert.

Azonban még a junta 1983-as összeomlása után, de az új kormány megválasztása előtt is támadta az Anyákat a rendőrség könnygázzal és gumibotokkal.

Az Anyák megosztottsága

Mert bár a junta hivatalosan feloszlott és elvesztette a kormány feletti ellenőrzését, a katonaság maga, és azok, akik a piszkos háború borzalmas bűneit elkövették nem tűntek el. Mielőtt demokratikus választásokat tartottak volna és az átmeneti kormány ideje alatt is az Anyák továbbra is erőszak áldozatai voltak. És mégis „az Anyák folytatták a tiltakozásokat, használták az erős jelszavaikat, hogy életben tartsák az eltűntek ügyét. »Börtönbe a népirtókkal«, »Ítéletet és büntetést minden bűnösnek«, ilyen és ehhez hasonló tömör szlogenjeik voltak, amelyekkel felszólítottak a piszkos háború atrocitásai elkövetőinek felelősségre vonására.” (Barry)

Az újonnan megválasztott Alfonsín elnöknek számos dilemmával és nehézséggel kellett szembenéznie. Merthogy a hadsereg mindig is fontos elem volt, sőt, ez volt az erő volt az argentin kormány mögött, és mert a piszkos háború korrupciójában és atrocitásaiban a hadsereg nagy része érintett volt, ezeknek a felelősöknek a megbüntetése puskaporos hordóvá változtatta a helyzetet. A válasz, amit erre a kérdésre Alfonsín és az őt követő többi vezető adott a megbocsátás volt, és a hadsereg tagjai az amnesztia különböző formáiban részesültek. Ezeknek a lépéseknek az indoklása az volt, hogy „meg kell gyógyítani” és egyesíteni kell az országot, úgyhogy a piszkos háborún túl kell lépni, és az olyan sürgető és súlyos problémák felé kell fordulni, mint a gazdaság állapota. Az Anyák felháborodással reagáltak a döntésre.

Nem az új kormány volt az egyetlen, ami dilemmával szembesült. Különféle emberi jogi csoportok, köztük néhányan az Anyák közül is, tépelődtek a történtek és az igazság keresése és a kényes demokrácia támogatása között „attól félve, hogy bármilyen nyilvános kritika újra a hadsereg uralmához vezetne.” (Barry) Ugyanakkor sok Anya „pedig attól félt, hogy az új kormány az ország »meggyógyítása« közben nem fogja a felelősöket bíróság elé állítani.” (Barry) Ez a félelem végül beigazolódott.

„Mi nem bocsátunk meg, és nem felejtünk. Azt akarjuk, hogy a következő generáció gyermekei tanuljanak abból, hogy mi történt azokban az években. Tovább kell vinniük az anyák harcát.” Az Anyák Egyesülete bocsátotta ki ezt a nyilatkozatot.

Sok argentin szemében az Anyák akciója a gyógyulási folyamat egyfajta megfertőzése volt. Ők ugyanis elutasították azt, hogy az ország és a kormány a megbékélés felé mozduljon addig, amíg igazságot nem szolgáltattak. A junta elleni küzdelmük éveiben az Anyák egyre radikálisabbak és harciasabbak lettek. Azonban a junta utáni megváltozott körülmények és a tagok különböző jövőbeli elképzelési belső törést eredményeztek az Anyák között.

alt

1986-ban, tizenkét anya úgy gondolta, hogy nem az országuk legfőbb érdekeit szolgálják és kockáztatják a demokráciát, úgyhogy kiléptek és megalapították a La Linea Fundadora de las Madres de la Plaza de Mayo (a Plaza de Mayo Anyáinak Alapító Tagjai). A szakítás időpontjában mindkét szervezetnek 2.000 tagja volt. A névválasztás tükrözte azt, hogy ezek az asszonyok az eredeti csoport tagjai voltak. Alapvető különbségekkel a jövőképükben és a módszertanukban, az Alapító Tagok az erőszakmentességet a filozófiájuk kulcsfontosságú elemévé tették.

Barry leírja, hogy az Alapító Tagok hogyan „akartak sokkal inkább érdekcsoportként dolgozni az új politikai rendszerben, mintsem azon kívül, ellenzéki csoportosulásként. Noha nem voltak olyan radikálisak, mint az Anyák, de továbbra is elkötelezettek maradtak az igazság kiderítése és gyermekeik emlékének életben tartása iránt, remélve, hogy olyan események, amik 1976 és 1983 között Argentínában történtek, nem történnek meg újra. Ők is felvonultak a Plaza de Mayón csütörtökönként. Ahogy ott köröznek az obeliszk körül a tér közepén a gyereksálakkal és a szeretteik fényképével, nem lehet megkülönböztetni a két csoportot egymástól.”

„Rájöttünk, hogy az emberi jogok érvényesülésének követelése forradalmi tett, kérdőre vonni a kormányt, hogy mikor kapjuk vissza a gyerekeinket élve is forradalmi tett volt. A felszabadulásért harcolunk, hogy szabadságban élhessünk, és ez forradalmi tett… Egy rendszer átalakítása mindig forradalmi.” A Plaza de Mayo Anyáitól származik ez az idézet is.

A kiválás után megmaradt Anyák ma a Plaza de Mayo Anyáinak Egyesületeként működnek. Nem felejtik el a gyerekeiket, magukévá tették a gyerekeik politikáját, amely miatt elhurcolták és „felforgatónak” és terroristának bélyegezték őket a piszkos háború ideje alatt. Csakugyan, néhány politikai nyilatkozatuk és akciójuk erre utal. Hebe de Bonafini, a Plaza de Mayo Anyái Egyesületének elnöke így nyilatkozott a szeptember 11-ről: „Amikor a támadások történtek… Örömet éreztem.” Az Egyesült Államokkal szembeni ellenségességüknek van alapja. Juana de Pargament, az Egyesület pénztárosa azt állítja, hogy az USA képezte ki az argentin katonaságot és a rendőri erőket arra, hogy hogyan kell elkábítva „eltüntetni” embereket, repülőre rakni őket és beledobni az óceánba. Azonban az egyesület célja, hogy egy egyenlőségen alapuló társadalmat építsen kétségtelenül csodálatra méltó.

Jelenlegi tevékenységek

A felvonulások folytatódnak, de az Anyák kiterjesztették a céljukat arra, hogy az egész világon történő gyermek- és emberijog-sértések ellen tiltakozzanak.

Az Egyesület megvásárolt két egymás mellett álló épületet Buenos Airesben az Hipolito Yrigoyen utcában, ami csak egy háztömbnyire található a Plaza de Mayótól. Itt létrehoztak egy könyvtárat, egy kávézót, egy színházat és nyilvános tanulószobát, és ahol szemináriumokat tartanak az Eltűntekről. Az épületek falaira baloldali szerzők, például Marx és Trockij műveit függesztették ki.

Az Anyák alapítottak egy emberi jogi egyetemet Argentínában, központokat veszélyeztetett fiataloknak, ahol oktatást és segítséget kaphatnak, valamint lakásokat ajánlottak fel olyan családoknak, akik valamilyen csapás folytán elvesztették az otthonukat.

Újságokban, hírlevelekben és bestseller könyvekben írták meg az ügyük részleteit és folytatják a küzdelmet a gyermekeik megtalálásáért.

2004-ben, Kirchner elnök javasolta egy múzeum létrehozását az áldozatok emlékére az egyik leghírhedtebb koncentrációs tábor helyén, a Buenos Aires-i Hajózástechnikai Akadémián. Az Anyák ellenezték ezt a lépést. Az Egyesület őszinte vezetője, Hebe de Bonafini így indokolta ezt: „A múzeumok egy történet végét jelzik, és mi még itt Argentínában nem érkeztünk el ide.”

Azonban, 2006. január 26-án, a Plaza de Mayo Anyáinak Egyesülete megtartotta az utolsó éves Ellenállási Felvonulását. Ennek magyarázata az volt, hogy az aktuális kormány se nem közömbös, se nem ellenséges az Eltűntek ügyével, így az éves felvonulásokra nincs többé szükség. Az Alapító Tagok viszont folytatják az éves felvonulásokat. Mindkét csoport folytatja csütörtöki vonulásokat, mivel még mindig sok dolog van, amiért tiltakozni kell.

Kapcsolódó cikkeink:

A Plaza de Mayo Anyáinak története I.

Cikkajánló: Ötven év csecsemőlopásért az argentin exdiktátornak

Elliott Abrams sötét története Latin-Amerikában és harc az igazságért

Meghívó filmvetítésre: A hivatalos változat