Valószínűleg helytálló, ha azt mondjuk, hogy a bolygón kevés hely ment át olyan gyökeres átalakuláson, mint a medellíni Comuna 13. Még kevesebben mondhatják el magukról, hogy ezt önerőből érték el.

A Comuna 13, vagy hivatalos nevén San Javier egykoron a kolumbiai fegyveres konfliktus egyik gócpontja volt. Éveken át háborúztak itt a gerillák, a félkatonai csoportok és a kormány, és a polgárháború legvéresebb csatái közül többre itt került sor.

Ennek azonban határozottan vége, a környék színekkel, jellegzetességekkel és turistákkal teli. Ennek oka nem a kormány politikájában keresendő – a közösség vette kezébe a sorsát.

A Comuna 13 ma már vonzó része a városnak - Fotó: The Colombian Way

Terjeszkedés és kiszolgáltatottság

Bár a Comuna 13 az 1940-es évek óta lakóövezet, hatalmas bővülésen ment keresztül, amikor a kolumbiai fegyveres konfliktus miatt tömegek voltak kénytelenek elmenekülni az otthonaikból, és ezrek érkeztek Medellínbe, különösen a Comuna 13-ba.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején ezerötszáz új család érkezett a Comuna 13-ba, de a helyzetük sürgős volta és az infrastruktúra hiánya arra ösztönözte őket, hogy maguk kezdjenek építkezni. Ezeknek a telepeknek a minősége gyenge volt, és az emberek a helyi patakok szennyezett vizét voltak kénytelenek inni, és lopták az áramot a villanyvezetékekből.

A szegénység, azzal tetézve, hogy a városrész stratégiai pont volt a kábítószer- és fegyvercsempészek számára, bandaerőszakot szült. Az 1990-es évek végén a fokozódott az erőszak, amikor a félkatonai szervezetek megpróbálták kiűzni a baloldali csoportokkal szövetséges bandákat.

Hétköznapi élet – gerillákkal

A gerillák 1996 és 2002 között tartották leginkább a kezükben a kerületet, és a Comuna 13 a világ harmadik legerőszakosabb körzetévé vált. Annyira elszaporodtak a fegyveres csoportok, hogy kormány sem mert belépni, és a kerületet jobbára a sorsára hagyták.

„Számos módon segítettek nekünk” – nyilatkozta a Colombia Reportsnak Juan José Hincapie, autodidakta idegenvezető. „Nem kellett fizetnünk a vízért vagy az áramért. Minden ingyen volt, köszönhetően annak, hogy a gerillák használták őket.” Azt is felidézi, ahogyan a gerillák kormányzati járműveket loptak el, és a helyieknek adták őket, akik nem meglepő módon, nem tudtak sajátot venni.

Ennek a korszaknak az emlékezetéhez azonban hozzátartozik kényszer, az ellenőrzés és a kegyetlenség emléke is.

A gerillák még a gyerekek életében is jelen voltak, és mindent uraltak. Hincapie szerint neki és barátainak ahhoz is engedélyt kellett kérniük tőlük, ha focizni akartak az utcán. A gerillák adtak nekik egy labdát, de határidőt is szabtak, hogy mikorra kell visszahozni.

„Egy órát kaptunk. Ha ehelyett másfél órát játszottunk, akkor lejöttek és kilyukasztották a labdát” – emlékezett vissza.

A nagyobb gyerekek és a felnőttek számára a szabályszegések következményei még súlyosabbak voltak. Ha valaki olyan tevékenységet űzött, amelyet elleneztek a gerillák, például kábítószert fogyasztott, megverték vagy néha egyszerűen agyonlőtték.

A gerillakorszak vége

2002-ben a kormány megelégelte a helyzetet, és számos vitatott és kegyetlen akciót rendelt el, hogy kiszorítsa a gerillákat a környékről.

Az akkori polgármester, Luis Pérez szerint a fellépés azután kapott zöld utat, hogy felkereste Álvaro Uribe elnököt, egy halálos baleset után, amelyben két vétlen egyetemi hallgató halt meg.

Hincapie azonban kétségeit fejezte ki az események ilyetén magyarázatával kapcsolatban. Véleménye szerint a műveleteket főleg az motiválta, hogy a kormány el akarta érni, hogy az elszigetelt lakosok kezdjenek el adót fizetni a városi tanácsnak. Az idegenvezető szerint az a tény, hogy a gerillák ingyenes szolgáltatásokat nyújtottak nekik, és megtagadták a helyi adók megfizetését, volt a valódi ok.

Bármi is állt a háttérben, a kormány úgy döntött, hogy megveti a lábát a kerületben, és a már készen is állt minden a fegyveres konfliktus egyik legvéresebb csatájához.

Az „Orion Hadművelet” volt az utolsó gerillák elleni hadmozdulat Medellínben. Az akciót a rendőrség, a hadsereg és „Don Berna” drogbáró közösen hajtották végre, és a kerület totális csatatérré változott. Az összecsapásokban több tucat helyi lakos halt meg.

A kormány szemszögéből a hadművelet sikeres volt, mivel a gerillák elvesztették az ellenőrzésüket a terület felett. Berna szintén örült, mert immáron ő ellenőrizte Medellín stratégiailag egyik legfontosabb kerületét.

A félkatonai csoportok még nagyobb kegyetlenséggel uralkodtak, mint a városi milíciák, és már a kisebb bűncselekményeket is halállal büntették.

Mikor kezdett javulni a helyzet?

A közösség elszigeteltsége miatt az ott lakók számára hagyományosan nehéz volt bejutniuk a városba. Ezért nagy volt a munkanélküliség és a szegénység, ami tovább táplálta a szervezett bűnözést a környéken.

2008-ban a város önkormányzata libegőhálózatot épített, amely összekötötte a meredek hegyoldalon lévő, elszigetelt Comuna 13-at a város többi részével. 2011-ben több felvonót avattak fel, amelyek a kerület legmagasabb pontján 480 méternyi szintkülönbség megmászását spórolták meg a helyieknek.

A városvezetés fontos oktatási létesítményeket is létrehozott, hogy javítsa a környéken élő emberek életkilátásait, és eltérítse őket a bűnözéstől. A legjelentősebb ezek közül a Parque Biblioteca, avagy a Könyvtár Park, ahol hátrányos helyzetű gyerekek férhetnek hozzá számítógépekhez, és tanulhatnak új ismereteket.

A kormány arra is ösztönözte a helyieket, hogy indítsanak maguk is programokat, szervezzenek kulturális és sportrendezvényeket, hogy fejlesszék a város eme régen elfeledett szegletét.

A Comuna 13 lakóinak helyzete korántsem rózsás még ma sem, de az, hogy képesek ellenőrzésük alatt tartani a saját lakóhelyüket, lehetővé tette számukra, hogy a város egykoron legrosszabb környékének számító kerületet Medellín legnépszerűbb turistalátványosságává változtassák.

A Comuna 13 ma, és hogy miért érdemes felkeresni

Amikor észrevették, hogy külföldiek kezdtek megjelenni a felvonóknál, a helyiek könyvesboltokat és kávézókat nyitottak, és mindenféle túrákat és tevékenységeket szerveztek, amivel fejlődött a helyi gazdaság, és amivel lerótták tiszteletüket a megrázó múlt előtt.

A kerület elképesztő története, a barátságos helyiek, a gyönyörű kilátás és a virágzó utcai művészet miatt ma már az ide látogató turisták uralják a Comuna 13-at, akiknek elmesélik, hogy a közösség hogyan állt ellen az erőszaknak, és kulturális gazdagsága miként vált a fejlődés motorjává.

A robbanásszerű turizmus inkább büszkeség forrása lett, mintsem a feszültségé. Gyerekek fociznak az utcán a turisták és a helyiek között, akik kitérnek előlük, hogy a látogatóknak különféle ételeiket, italaikat és ajándéktárgyaikat kínálják. Hincapie láthatóan ragyog, amikor a kerületéről beszél.

A csúcsra vezető úton a látogatókat színes falfestmények, bájos kávézók és szuvenírboltok veszik körül. Az idegenvezetők olcsók, és nagyon megéri nekik kifizetni a valamivel több mint tizenöt dollárt (ötvenezer kolumbiai peso). Amennyire meg tudom ítélni, láthatóan mindannyian ott nőttek fel, és lenyűgöző betekintést nyújtanak a kerület életébe.

Bár sokan csak spanyolul beszélnek, rendkívül barátságosak és segítőkészek, és ami a legfontosabb, pontosan ismerik azokat a helyeket, ahol jókat lehet enni vagy ahol finom a kávé. Különösen jók abban, hogy meséljenek a szinte minden falat beborító művészeti alkotásokról.

Ezen műalkotások legtöbbje tapasztalt művészek kezeinek munkája, teli színekkel és politikai szimbolizmussal.

Arra a kérdésre, hogy mit szeret a legjobban a Comuna 13-ban, Hincapie egyszerűen így felelt: „Szeretem megmutatni az embereknek ezt a gyönyörű átalakulást, ami ebben a kerületben végbement, ami egykoron a világ harmadik legveszélyesebb körzete volt… Szeretem, hogy ma már a művészetek és turizmus, és nem az erőszak miatt vagyunk híresek.”

Írta: Adam Veitch

Forrás: Colombia Reports

Fordította: Latin-Amerika Társaság