Az előző számunkban már megjelent több cikk, az 51 éve történt észak-amerikai támadás előzményeiről a kubai Disznó-öbölben. Most Kerekes György írásával mutatjuk be ennek az inváziónak a konkrét eseményeit. 

Az 1961. április 17-re virradó csendes éjszakán egy floridai rádióadó rejtélyes üzenetet bízott az éter hullámaira. „Figyelem, figyelem! A halak húznak. nézzétek a szivárványt! Chico otthon van. Ideje, hogy meglátogassuk!"

A hír végigröpült a Karib-tengeren, elsuhant a zsákmányra váró halászbárkák fölött, s néhány észak-amerikai hadihajón felkapták fejüket a készülékek mellett virrasztó, fehér egyenruhás rádiósok. Futottak parancsnokukhoz.

Rövid, halk vezényszavak pattogtak. S a hajók kihalt fedélzete hirtelen megelevenedett. Gyakorlott kezek szabadították ki ponyvaburkukból a fegyvereket, s olajozott mozgású daruk emelték őket a csónakokba, amelyek mellett terepszínű egyenruhás, géppisztolyos katonák osztagai sorakoztak fel. Az éjfekete tengeren látszólag cél nélkül kóborló hajók orra pedig egy irányba fordult, s néma, sötét tömegük határozottan siklott Kuba közeli partjai felé.

Csendes volt az éj Kubában is, noha a parton itt is, ott is őrségen álló katonák, milicisták fürkészték a tenger vaksötétjét. Playa Girón üdülőtelep 16 milicistája is ezt tette. Cigarettára nem gyújthattak, hangos szót nem válthattak, hiszen messze-messze vitte volna hangjukat a víz. „Lassan virrad" - gondolták öt óra tájt, amikor sötétebb árnyak nyomultak be a csillagtalan, sűrű, trópusi éjszakába.

A támadók első osztagai és fegyverei már partot értek, amikorra a milicisták észrevették őket. S inkább csak sejtették, mint látták, hogy az elsők mögött csónakok sora simul a part mellé katonákkal megrakodva. A milicista parancsnok nem tétovázott. Futott az őrszobába, a telefonhoz: a tartományi parancsnokságot hívta sürgetőn. „Itt Playa Girón!  Fegyveres ellenség szállt partra! Sokan vannak, talán több ezren. Nem győzhetnek! Soha! Haza vagy halál! Győzni fogunk! - kiáltották egy emberként a milicisták.

Alig egy óráig tartott az egyenlőtlen tűzharc az ébredő ég alatt. Mind a 10 milicista hősi halált halt. Az észak-amerikai hadihajókról partra szálló kubai ellenforradalmár zsoldosok pedig hajnalra hídfőállást létesítettek Playa Girónban és a közeli Playa Largán is. A hely egyelőre nekik kedvezett. A kikötő mellett repülőtér is volt. A Zapata-félsziget mocsarai, ingoványai védelmet kínáltak a forradalmi erők várható oldaltámadása ellen. S a mocsárvidéket átszelő egyetlen úton - remélték - gyorsan előrejutnak az ország szívébe.

Az immár halott milicista őrparancsnok jelentése azonban már eljutott a tartományi parancsnokságtól a forradalmi fegyveres erők főparancsnokságához Havannába, és hatalmas erőket hozott mozgásba. A forradalmi Kubát nem érte váratlanul ez a támadás. Hiszen alig két napja, április 15-én hajnalban észak amerikai gyártmányú B-25-ös repülőgépek bombázták San Antonio de los Bános városkát, Havannát és Santiago de Cubát. Még friss volt a virág a 16-án eltemetett áldozatok - köztük nők, gyermekek - sírján, akiket százezrek kísértek utolsó útjukra, megfogadva, hogy fegyverrel is megvédik a nép forradalmát. S különben is, hónapok óta minden számottevő észak-amerikai újság a közelgő invázióval foglalkozott.

Nem volt kétséges, hogy Kennedy elnök is támogatja a forradalom eltiprására nyíltan készülődő ellenforradalmár „önkénteseket", akik észak-amerikai fegyverrel, észak-amerikai tisztek kiképzése alatt készültek a támadásra, s melldöngetve hangoztatták, hogy biztosan győzni fognak. Az imperialisták pénzelte ellenforradalmárok oly magabiztosak voltak, hogy tervüket is közzétették: ha megvetik lábukat Kuba földjén, kormányt alakítanak, s a forradalmi Kubával szemben álló államok segítségével verik szét a „Castro-rendszert". Csak a támadás pontos helyét és időpontját tartották eddig titokban.

Most tehát, 17-én hajnalban, amikor a támadás hírére a forradalmi kormány riadókészültséget rendelt el, a nép felkészült a harcra. A Felkelő Hadsereg egységei - pár hónapja érkezett szovjet fegyverekkel felszerelve - elindultak a front felé. A front közelében élő milicistákat azonnal mozgósították. Nekik azonban nem voltak nehézfegyverzeteik: súlyos veszteségeket szenvedtek az első napon.

De áldozatuk nem volt hiábavaló: új és új, elszánt erőket szegeztek szembe a támadókkal, s feltartóztatták őket a forradalmi hadsereg fő erőinek megérkezéséig.

A milicisták hősi ellenállása ugyan már 17-én délelőtt lefékezte az ellenforradalmárok előrenyomulását, ők azonban még vakon hittek a győzelemben. A part mellett állomásozó egyik észak-amerikai hadihajón már partraszállásra várva, türelmetlenül topogtak a jó előre kinevezett ellenforradalmi kormány miniszterei. A leendő miniszterelnök, Miro Cardona úr, nyilatkozatában magabiztosan kijelentette: a kubai nép támogatja a partra szállókat.

Hiú remény volt. Ekkor már elhangzott Fidel Castro felhívása, aki az egész kubai nép segítségét kérte a támadók gyors visszaveréséhez. S a nép válasza szinte leírhatatlan volt.

Harcos elszántság lelkes tettrekészség, az ellenség megsemmisítésének kérlelhetetlen akarata nyomta rá bélyegét az egész országra.

Ahogy a front helye ismertté vált, a Felkelő Hadsereg egységei mellett százak, ezrek indultak Playa Girónba. Ki ahogy tudott - autón, kerékpáron, sőt gyalog -, sietett a frontra. Sokuknak fegyverük sem volt, de akár puszta kézzel is szembeszálltak volna a betolakodókkal. S az otthon maradottak helyettük is kivették részüket a termelésből. Termékeny talajra hullottak Guevara alig két napja elhangzott szavai: „... most sokkal inkább, mint korábban bármikor, egyik kezetekkel a puskát kell megragadni, a másikkal pedig fegyelmezetten dolgozni kell, jobban, mint eddig."

S miközben a hátországban a nép szinte példátlan fegyelemmel, szilárdsággal végezte munkáját, április 17-én este a fronton is megfordult a helyzet. A milicista zászlóaljak és a Felkelő Hadsereg páncélos és tüzérségi egységei megállásra kényszerítették az ellenséget. Másnap hajnalban adta meg magát az első 25 ellenforradalmár. S ettől kezdve lélegzethez sem juthattak a betolakodók . . .

Még két hosszú, kemény napon át folyt a harc Playa Girónban. Az észak-amerikai imperialisták tehetetlenül, dühödten nézték, hogyan verik szét a forradalmi erők a hónapokon át szervezett, gondosan előkészített támadást. A maguk erőivel nem mertek beavatkozni, hiszen az inváziónak már így is nagyobb - s számukra egyértelműen kedvezőtlenebb - volt a nemzetközi visszhangja, mint szerették volna.

A Biztonsági Tanács napirendre tűzte az intervenció kérdését. A népek - köztük a latin-amerikai tömegek - példátlan szolidaritási kampányt indítottak Kuba mellett.

A szocialista országok elítélték az agressziót, s támogatásukról biztosították Kubát. A Szovjetunió kormánya pedig félreérthetetlenül állást foglalt: „A kubai nép nem marad egyedül..." - mondja ki a szovjet nyilatkozat. - „A Szovjetunió, egységben más országokkal, fenntartja magának azt a jogot,  hogy minden szükséges eszközzel segítséget nyújtson a Kubai Köztársaságnak." A haladó erők e világméretű megmozdulását látva az imperialisták nem mertek nagyobb, veszélyesebb kalandba fogni. S miután fordult a kocka - a kubai forradalmi erők elsüllyesztették az ellenforradalmárokat partra szállító hajók egyikét -, a zsoldosok a menekülés lehetőségétől elvágva, magukra maradtak a parton.

A Felkelő Hadsereg ezután gyorsan felmorzsolta az ellenséges erőket. Április 20-án a kubai forradalmi kormány 4. sz. közleménye már a teljes győzelmet közölte. „A Felkelő Hadsereg és a Nemzeti Milícia erői a giróni partszakaszon támadással elfoglalták a zsoldos inváziós erők utolsó állomásait, amelyeket hazánk területéből elfoglaltak. . . - olvasható a dokumentumban. A forradalom győztesen került ki a harcból, noha nagyszámú forradalmár harcosnak életét kellett áldoznia. Katonáink szüntelenül rohamozták, lélegzethez sem hagyták jutni az ellenséget, így kevesebb mint 72 órán belül leverték azt a hadsereget, amelyet az Egyesült Államok imperialista kormánya sok hónapon át szervezett. Az ellenség megsemmisítő vereséget szenvedett."

A közlemény hírül adja, hogy a támadók fegyverei és az életben maradottak - több, mint 1200 fő - a forradalmi erők kezébe kerültek. A zsoldosok többségét a Zapata-félsziget mocsaraiban szedték össze, ahol egyesek megbújtak, mások eltévedtek. A három napja harcoló, agyonázott, elcsigázott ellenforradalmárok közül sokan szinte megkönnyebbültek, hogy vége a viszontagságoknak, amikre - a győzelemben bízva - nemigen készítették fel őket a harc előtt.

A fegyverek zaja elcsitult, a háború véget ért. De felvetődött a kérdés: mi legyen a hadifoglyokkal? Mi legyen ezekkel az idegen egyenruhás volt kubaiakkal, akik fegyverrel támadtak megtagadott honfitársaikra egy imperialista hatalom szolgálatában?

Először is Havannába vitték őket. S a város határában leszállították a teherautókról a vert sereget. A forradalmi harcosok fegyveres kíséretében gyalog kellett végigvonulniuk a fellobogózott, diadalmámorban úszó, a győzelemtől megittasult városon, amelynek minden utcáját, terét ismerték, s amelynek minden utcáján tíz- és tízezrek várták őket. A kubai nép közismert, áradó vidámsága fogadta a borostás képű, lehorgasztott fejjel érkező foglyok siralmas menetét, s nem hiányoztak a csúfondáros megjegyzések, csipkelődő kiáltások sem. Aki véletlenül ismerősét látta meg a járdán, még inkább nyaka közé húzta fejét: szégyellte, hogy nevetséges és szánalmas látványt nyújt.

A vereségtől és az „ünnepi” fogadtatástól porig alázottan jutottak el a foglyok szállásukra, s mind többükből tört fel a napok óta érlelődő érzés: „Odaát, Miamiban, jól becsaptak bennünket! Nem ezt ígérték. Mindig csak azt hangoztatták, hogy ez a nép felszabadítóként vár bennünket. Hogy mellénk állnak. S helyette itt vagyunk - fogolyként. És még csak nem is sajnálnak minket.”

Talán a foglyok szemmel látható csalódottsága volt az egyik ok - a győzelem diadala mellett -, ami azt az ötletet adta a forradalmi kormánynak, hogy felszólítsa a zsoldosokat: akinek kedve van, vegyen részt a tv kamerája előtt egy nyilvános eszmecserében, ahol újságírókkal, politikusokkal beszélgethetnek a történtekről. S mivel a „felszabadítók” közül egyesek még remélték, hogy szavukkal talán befolyásolhatják a kubai közvéleményt, mások pedig nagyon dühösek voltak azokra, akik ide küldték őket, meglehetősen szép számban vállalkoztak erre a nem mindennapi kihallgatásra.

A tv és az újságok nyilvánossága előtt aztán sok minden kiderült. A foglyok közül kezdetben sokan hivatkoztak nagy hangon - igazolást keresve, igazukat hirdetve - vezetőik nyilatkozataira. Köztük az ugyancsak fogságba esett spanyol falangista (spanyol fasiszta, itt: szélsőségesen reakciós) pap, Ismael de Lugo szavaira, aki azt mondta, hogy a partra szállók harca „az istenfélők harca az ateizmus ellen, a szellemi értékek küzdelme a materializmus ellen”.

Emlegették Miro Cardona, az ellenforradalmi miniszterelnök-jelölt kiáltványát, amelyben ez állt:  „Országunk egy külföldi hadsereg megszállása alatt áll, amely a forradalom árulóit szolgálja. Dicső felszabadítónk iránti kötelezettségünk, hogy eltávolítsuk a zsarnokokat hazánk földjéről.” Ezért jöttek tehát - hangoztatták sokan - a haza „felszabadítására”.

De szavaik semmi hitelre nem leltek a milliós kubai hallgatóság körében. Hiszen a kubai tömegek - köztük a vallásukat szabadon gyakorló katolikusok - jól tudták, hogy egy szó sem igaz e hazugságokból, rágalmakból. S a kihallgatások során nagyon hamar kiderült a „felszabadítók” igazi célja is.

A foglyok többsége - több, mint 800 ember - igen gazdag, jómódú családból származott. Együttesen több mint 370 ezer hektár földjük, 9676 házuk, 70 iparvállalatuk, 10 cukorfeldolgozó telepük, 2 bankjuk és 5 bányájuk volt Kubában a forradalom előtt. Azért jöttek tehát, hogy a maguk és családjuk vagyonát visszaszerezzék.  Ez derült ki április 22-én Bábum - az elmenekült cementgyáros - két fiának kihallgatásán is. Miután fény derült arra, hogy e foglyokat Guatemalában képezték ki az észak-amerikaiak, egy újságíró rákérdezett:

- Önök szintén azért jöttek, hogy a győzelem esetén visszaszerezzék kisajátított tulajdonukat?

- Igen, azt hiszem - volt a válasz.

De a hallgatók - a kubai nép és a foglyok egyaránt - jól tudták, hogy az „azt hiszem” helyett egyszerűen igennel kellett volna felelni. A foglyok tudták, hogy az ellenforradalmi kormány megígérte a régi rendszer visszaállítását, a forradalom államosítási törvényeinek eltörlését. A kubai nép számára pedig már régóta világos volt, mi az imperializmus elleni harcuk, áldozatvállalásuk igazi értelme: a forradalom két éve alatt jobbra fordult életüket, köztulajdonba vett, szétosztott földjeiket, a maguk gyárait, iskoláit kell megvédeniük. S alig pár napja hangzott el Fidel Castro történelmi jelentőségű beszéde, amelyben először mondta ki egyszerűen, minden sallangtól mentesen a nagy szavakat: „Ez a forradalom a szegények demokratikus és szocialista forradalma. Ez a forradalom a munkások és parasztok forradalma, amely véget vet mindenfajta kizsákmányolásnak és elnyomásnak.”

A kubai nép milliós tömegei ennek tudatában és birtokában hallgatták tehát volt uraik kezdetben magabiztos, majd a kérdések súlya alatt mindinkább elbizonytalanodó válaszait.  S végighallgattak olyanokat, akik Batista zsoldos hadseregében szolgáltak korábban, olyanokat, akik kétes elemek, bűnözők vagy megtévesztett emberek voltak, akik a biztos győzelem reményében álltak be a jenkik által toborzott „önkéntes” seregbe.

Amikor a kihallgatás negyedik napján Fidel Castro megérkezett a stúdióba, és átvette a kérdező szerepét, ezt kérdezte Batista egy hajdani katonájától:

-...ön hitte, hogy a nép felszabadítóként várja önöket?

- Igen, uram - felelt a fogoly.

- S még mindig hiszi?

- Nem, már nem hiszem, de hittem. Ha nem hiszem, nem jöttem volna.

E több napig tartó vitában sok minden tisztázódott, sőt a foglyok egy része megbánta tetteit. Bűneikért azonban felelniük kellett. A bírósági tárgyalás is nyilvánosan folyt, a tv azt is közvetítette. A Forradalmi Bíróság fényt derített nemcsak az invázió céljára, előkészítésére, hanem személy szerint minden egyes résztvevő felelősségére is. A foglyok többségét 3-5 évre, a főbűnösöket 15 évre ítélték. Többen pedig, akiknek korábbi bűneikért is felelniük kellett, életfogytiglani kaptak. Halálra csak néhány személyt ítéltek.

A per és az ítélet nagyon érzékenyen érintette az észak-amerikai kormányt. A reakció és a kubai emigránsok - akiknek rokonai fogságba estek - hangosan követelték az „áldozatok” kiszabadítását. A kubai forradalmi kormány gyorsan „segítségükre” sietett. Felajánlotta az Egyesült Államok kormányának, hogy méltányos megváltás fejében átengedi a „felszabadítókat”. Szabott árat jelölt meg: a 15 évre ítéltekért például 500 ezer dollárt kért fejenként. Az amerikaiakat ugyan meglepte ez az ajánlat, de nem hárították el, hiszen az invázióban vállalt felelősségük e per során is teljes mértékben bebizonyosodott. Némi huzavona után „közadakozásból” előteremtették a szükséges összeget, és - főleg gyógyszerek ellenében - kiváltották a fogolycsapatot.

A történtek után nem maradt más hátra, mint a tanulságok levonása. Mindkét fél sietett a tapasztalatokat összegezni, hiszen tudták, hogy a harcnak nincs még vége. Az észak-amerikai imperialisták a vereség ellenére sem mondtak le kedvenc szigetük visszaszerzéséről. A kubai nép pedig még inkább ragaszkodott vérrel kivívott szabadságához. Mindez azonban már a forradalmi Kuba jelenkori történelmének szerves része. Felidézése alighanem egy külön könyvet igényelne.

Kerekes György