Október 26-án, 51 évvel ezelőtt, Fidel bejelentette a Forradalmi Nemzeti Milícia létrehozását. A Granma International egy cikksorozatot indít, ami azokat az eseményeket járja körül, amik az 1961. áprilisi disznó-öbölbeli csatához vezettek.

Ahogy közeledünk a hősies diadal 50. évfordulójához megpróbáljuk időrendben összeállítani azokat a fejleményeket, amik ebben az időszakban történtek, és amik végül az invázióhoz vezettek. A sorozat egyfajta összehasonlító történelem lesz, ami feltárja, hogy mik történtek többé-kevésbé egy időben a forradalmi Kubában, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában, a szocialista táborban és más helyeken, amik valamilyen módon kapcsolódtak a kubai forradalom eme korai éveihez.

Az 1960 augusztusában, az Amerikai Államok Szervezete Külügyminisztereinek a Costa Rica-i San Joséban tartott 7. Konzultációs Találkozója – egy Prensa Latina forrás szerint, úgy került megrendezésre, hogy „1350 tengerészgyalogos őrködött a Karib-tengeren, az ülés alatt, hogy katonai feladatokat lássanak el, amikor véget ér.” Néhány nappal korábban, a 6. Konferencia azzal a megállapodással fejeződött be, hogy megszakítják a kapcsolatokat a Trujillo-rezsimmel, és részlegesen felfüggesztik a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokat a Dominikai Köztársasággal. Venezuela és Mexikó szorgalmazta ezt a lépést. Kuba már 1959-ben megszakította a kapcsolatokat, az Egyesült Államok pedig, a maga részéről kijelentette, hogy mérlegeli azok befagyasztását.

Christian Herter, amerikai külügyminiszter a 7. Konferencián folytatott stratégiáját az úgynevezett kontinenseken átívelő beszédekre alapozta. A Szovjetunió miniszterelnökére hivatkozott, aki, válaszul a Kubát ért fenyegetésekre, kijelentette, hogy kész megvédeni a szigetet ellátva azt könnyű- és nehézfegyverekkel és tankokkal, és egyúttal felajánlotta, hogy az országa megveszi mindazt a cukrot, amit Eisenhower elutasított, azzal, hogy az Egyesült Államok kvótáját 700.000 tonnára csökkentette néhány nappal korábban. Nyikita Hruscsov azt mondta, átvitt értelemben, hogy ha szükséges lenne, a szovjet tüzérség is támogatni tudná a kubai embereket rakétatűzzel, ha a Pentagon agressziós erői támadást merészelnének indítani Kuba ellen. Emlékeztette a Pentagont, hogy, miként ezt a nemrégiben elvégzett tesztek kimutatták, a Szovjetunió rendelkezik olyan rakétákkal, amelyek pontosan ráirányíthatók bármilyen előzetesen kijelölt célpontra 13.000 kilométeren belül.

Mi, újságírók, a perui külügyminiszterre, Raúl Porras Barrenecheára tekintettük, akinek a kormánya belegyezett a 6. Konferencia összehívásába, annak ellenére, hogy felmerült a gyanú, hogy a vitatott kérdés felkavarja majd Kubát. Porras mindannyiunkat meglepett ezzel a kijelentésével: „Nem lehetséges semmilyen beavatkozás Kubában; egyetlen külügyminiszter sem gondolja ezt másként.” Hozzátette, hogy a kubai kormány a népének teljes támogatását élvezi, és emiatt a többi amerikai államnak tiszteletben kellene tartania a döntéseit.

Felállt egy Somoza-párti nicaraguai újságíró, és félbeszakította Porrast, és a véleményét kérte arról, amit a konferencián mondott, mondván, hogy Kubában kommunizmus van. „Nem lehet megítélni azt, hogy mi van ott az újságírók szavai alapján” vágott vissza Porras. „Ők a személyes nézőpontjuknak adnak hangot. Mindenesetre, ha Kuba meg akarja valósítani a kommunizmust a saját határain belül, minden joga megvan ehhez. Amit nem tehet meg, az az, hogy terjeszti a kommunizmust az amerikai kontinensen. Ez már beavatkozás lenne. De én ilyet soha nem hallottam. Nem tudom, hogy ezt honnan veszi” – tette hozzá a perui külügyminiszter határozottan, amikor a nicaraguai azt állította, hogy Kuba beavatkozott az országában. Ekkor arra utasított minket, hogy hagyjuk abba a beszédek megszakítását.

Az ülés során a beavatkozást lehetőségét elvetette egy a legfontosabb országok minisztereiből álló csoport, amit a venezuelai Ignacio Luis Arcaya, a Demokratikus Republikánus Unió (URD) tagja vezetett, ami megosztottan kormányzott Romulo Betancourt elnök Demokratikus Akció Pártjával. A találkozó alatt kiderült, hogy az Egyesült Államok szenátusa jóváhagyott egy a Külföldi Segély Törvényre vonatkozó módosítást, ami így kimondja, hogy amelyik állam segítséget nyújt Kubának vagy fegyvereket ad el neki, az elveszíti az Egyesült Államok segélyeit. A kubai média ezt a konferenciának szóló fenyegetésként értékelte, aminek középtávú célja, hogy gyengítse Kubát katonailag és politikailag egyaránt.

Augusztus 26-án, a kubai külügyminiszter, Raúl Roa jelentős és kemény beszédet olvasott fel, ami lenyűgözte a jelenlevőket. Roa második beszéde, amelyben Herter szavaira válaszolt, rögtönzött beszéd volt, amelynek stílusát jól jellemzik az alábbi mondatok: „És ezt nem Nyikita Hruscsov mondta, hanem José Martí. (…) És ezt nem én mondom, hanem Abraham Lincoln mondta.” És így tovább.

Mindeközben az Egyesült Államok delegációja titkos találkozókat tartott. Tekintve, hogy patthelyzet alakult ki, egy 11 küldöttből álló csoportot bíztak meg, hogy terjesszen elő valamilyen kompromisszumos megoldást. Az Egyesült Államok külügyminisztere a szavazatok szűk többségével elfogadtatta a nyilatkozatát. A szöveg elliptikusan utalt a szovjet miniszterelnök, Nyikita Hruscsov szavaira, amelyek megerősítették, hogy hazája kész megvédeni Kubát, burkoltan utalva a rakétáira, és indirekt módon kinyilvánította a szovjet álláspontot az kontinensek között beavatkozásra vonatkozóan. Roa bejelentette, hogy Kuba nem ért ezzel egyet, és azt, hogy visszavonul. Ekkor mondta el ezt a híres mondatot: „És Amerika népei Kubával együtt távoznak.” Ettől a pillanattól kezdve úgy emlegették őt, mint a méltóság külügyminiszterét.

Arcaya és Porras Barrebechea a nyilatkozat ellen szavazott, dacolva kormányaik utasításával. Az előbbi lemondott, ezzel válságot okozva a venezuelai kormányban, tekintve, hogy az URD támogatta őt és felbontotta a koalíciót, és őt jelölte Betancourt elnök pártjának néhány tagja. Porrast Beltrán Espantoso miniszterelnök távolította el. Kuba nagyra értékelte a két miniszter gesztusát, hogy nem engedelmeskedtek a kormányaiknak. Az Egyesült Államok kormánya nem érte el a célját, egy Kubát elítélő nyilatkozatot az Amerikai Államok Szervezete részéről a Külügyminiszterek 7. Találkozóján. Annak az egymilliárd dolláros hitelcsomagnak az ellenére sem, ami szavazatok vásárlására szolgált.

De a nyilatkozat felfedte az agresszió diplomáciai oldalát és alkalmas volt arra, hogy ez alapján Kubát kizárják az Amerikai Államok Szervezetéből (OAS) 1962-ben, az 1961. áprilisi disznó-öbölbeli invázió ellenére. Ugyanis március 11. és 14-e között Fehér Ház úgy döntött, hogy ennek az öbölnek három strandján fogja végrehajtani a tervezett partraszállást.

Az első hivatalos diplomáciai kísérlet az OAS Külügyminisztereinek 5. Konzultációs Találkozóján történt, ami 1959. augusztus 12-18. között került megrendezésre Santiago de Chilében. A santiagói találkozó egy kritikus pontján, a kubai delegáció bizonyítékokat mutatott be a sziget frusztrált megszállásáról, amit a dominikai diktátor, Leonidas Trujillo szervezett, és ami bohózatba fulladt, tekintve, hogy a megszállók nevetségessé váltak, amikor maga Fidel Castro fogadta őket, miután elhitette velük, hogy a szövetségeseik elfoglalták a kubai várost, Trinidadot. Raúl Castro, a forradalmi fegyveres erők minisztere személyesen vitte el a dokumentált bizonyítékokat a konferenciára.

Kuba válasza a San José-i Nyilatkozatra, amit a 7. Külügyminiszteri Konferencián fogadtak el Costa Ricában, és ami kapcsolatokat létesített a Kínai Népköztársasággal, az volt, hogy egy nagygyűlést jelentett be a Forradalom terére, 1960. szeptember 2-ára, amin több mint egy millió ember jelent meg és elfogadták a Havannai Nyilatkozatot.

A Havannai Nyilatkozat elítéli a San José-i Nyilatkozatot. Így fogalmaz: „Másodszor: az Általános Nemzetgyűlés erélyesen elítéli az észak-amerikai imperializmusnak a latin-amerikai országok ügyeibe való több mint egy évszázada tartó nyílt és aljas beavatkozását. Mexikóban, Nicaraguában, Haitiben, Dominikában és Kubában nemegyszer támadás érte népeinket. A jenki imperialisták mohósága hatalmas és gazdag földterületeket rabolt el ezektől az országoktól, mint például Texast; fontos stratégiai pontokat kaparintott meg magának, mint például a Panama-csatornát; országokat változtatott megszállt területté, mint például Puerto Ricót. (…)

Negyedszer: az Általános Nemzetgyűlés kijelenti, hogy az imperialista fegyveres támadás esetére felajánlott szovjet segítség semmiképpen sem tekinthető beavatkozásnak, hanem csakis a szolidaritás megnyilvánulásának.”

Gabriel Molina