Nicaragua a vulkánok és a tavak országa. Lakosai őshonos és bevándorolt indiánok, angol kalózok, behurcolt néger rabszolgák és spanyol hódítók ivadékai. A 19. században az angol és a német ültetvényesek is megjelentek. A 20. század első éveiben pedig már az észak-amerikai tőkések kaparintották meg a gazdasági kulcspozíciókat. 1909-ben a kikötők monopóliuma, a gazdag aranylelőhelyek, a kávé- és banánültetvények jórésze, a fakitermelés, a vasúthálózat és a nemzeti bank – és mindezzel Nicaragua exporttermékeinek és jövedelmének döntő része – USA kézben volt.

augusto-sandino-1.jpg

A tengerészgyalogság partra száll
 
Amikor a századelőn a nicaraguai uralkodó körök egyes messzebb látó képviselői, például Zelaya elnök, az egyre nyilvánvalóbb jenki-hatalmat korlátozni kívánták a japán és az európai tőkének adott koncessziókkal, működésbe lépett az Egyesült Államok katonai gépezete. 1909–1910-ben tengerészgyalogság szállta meg az országot, az USA érdekei és állampolgárai védelme ürügyén. 1912-ben ismét megjelent a tengerészgyalogság, amely ezúttal tartósan berendezkedett. Nem volt ez nyílt katonai megszállás, de az államéletet az Egyesült Államok nagykövete irányította, a tengerészgyalogság pedig a választások „tisztaságára” felügyelt. A nicaraguai oligarchia egymással vetélkedő és gyakran fegyveres harcot vívó csoportjainak mindegyike az USA támogatását kereste. Ez a helyzet nemcsak megkönnyítette az Egyesült Államok dolgát, de erős érvet is adott számára: a nicaraguaiak képtelenek biztosítani a belső rendet és a tőke háborítatlan működéséhez szükséges nyugalmat.
 
1926-ban a választásokon vesztes liberális párt puccsal akarta a helyzetet a maga javára fordítani. A liberális tábornokok által indított polgárháború a „szokásoknak” megfelelően az USA nagykövet közvetítésével”, egy észak-amerikai hadihajó fedélzetén megtárgyalt egyezséggel ért véget.
 
E megegyezés több, a későbbi eseményeket illetően nagy jelentőségű mozzanatot tartalmazott. A megbeszélések során tűnt fel Anastacio Somoza, a fiatal liberális párti „lázadó” tábornok, akire az USA-diplomaták a tárgyalásokon tanúsított „hajlékonysága” miatt figyeltek fel. A megállapodás értelmében megalakult a Nemzeti Gárda, észak-amerikai tisztek vezetésével, de a nicaraguai elnöknek „alárendelten”. E testület létrejötte – a hadsereg feloszlatásával párhuzamosan – az érvényben levő nicaraguai alkotmánnyal is ellenkezett. Az 1927-ben Tipitapában aláírt egyezséggel megkezdődött a szembenálló felek lefegyverzése. A tárgyalások bezárását követő általános egyetértés légkörében megdöbbenést keltett, hogy a liberális párti haderők egyik vezetője, Sandino tábornok nyilatkozatban ítélte el a paktumot, s nem volt hajlandó letenni a fegyvert, amíg jenki csapatok vannak Nicaraguában. Ki volt ez a „lázadó” generális?
 
Sandino tovább harcol
 
Egy beosztott tisztje a következőképpen jellemezte Sandinót: „...középmagas, igen karcsú; szélsőségesen optimista, aki rendelkezett azzal a képességgel, hogy meggyőzzön másokat fanatikus elképzeléseinek megvalósíthatóságáról: szélsőségesen energikus, aki terveit alsóbb beosztottjainak rendkívüli részletességgel fejti ki, de aki tisztjeit gyakran hagyta kétségek között... igen vallásos ... kevéssé érdekli a pénz és ritkán van egy fillér is a zsebében.” Charleton Beals, észak-amerikai újságíró, aki meglátogatta a harcok során, vezetői egyéniségéről szólva ösztönző, szinte hipnotikus erejét emelte ki. Cesar Falcon perui újságíró száraz, szigorú férfiként írja le, olyan férfinak, aki nem tud mosolyogni, bár gyakran nevet: szemei azonban még ekkor is komolyak maradnak.
 
Augusto Cézár Sandino 1895. május 18-án született Niquinohomóban, ebben a Granada provinciában fekvő, alig ezer főt számláló kisvárosban. Apja, Gregorio Sandino középbirtokos ültetvényes (haciendado), anyja a birtokon dolgozó indián cselédlány volt. A törvénytelen mesztic fiú kezdetben anyja nevét viselte – Augusto Calderónnak hívták. Apja később magához vette, ekkor vette fel apja nevét. Anyja családneve – Calderón – „C” betűként kapott helyet a fiatal fiú nevében (Augusto C. Sandino), aki később, Caesar és Napóleon életéről szóló könyvek hatása alatt, „.Cesar”-ként kezdte értelmezni ezt a betűt.
A művelt, széles látókörű apa udvarházában a 19. századi liberális szabadságeszmékkel ismerkedett meg, a könyvtárban elsősorban ilyen művekhez juthatott. A kereskedelmi iskola elvégzése után apja birtokán intéző volt, s emellett állatkereskedéssel foglalkozott.
 
Nem tisztázott eddig, hogy milyen családi-személyes okok miatt kellett hazulról elmennie. Tény azonban, hogy Sandino 1920-ban eltávozott a szülői házból, s 1926-ig külföldön dolgozott. Hondurasban aranybányában, cukor- és banánültetvényeken, Guatemalában gépészként, az Egyesült Államokban, majd Mexikóban egy USA olajmonopólium alkalmazottjaként.
 
Tampicóban, a mexikói olajvárosban állapodott meg. Itt a húszas évek első felében már jelentős a munkásmozgalom ereje: anarchisták, szindikalisták, szocialisták, kommunisták egyaránt tevékenykedtek. Sandinóra azonban nem ezek az eszmék hatottak. Szabadkőműves páholyba lépett, a jógát tanulmányozta, majd az adventistákhoz csatlakozott. A mexikói forradalom utáni politikai küzdelmek és tampicói élményei alapján döbben rá: a latin-amerikai népek fő ellensége a jenki imperializmus. A mexikói nacionalizmus hatott rá igen erősen, mely számára az indián örökség, a spanyol hagyományok és az USA-ellenesség szintézisét jelentette. E gondolatkörök a fiatal mesztic férfiban ekkor alakították ki azt az elhivatottság-tudatot, mely a már említett nicaraguai polgárháború kitörésekor hazatérésre ösztönözte.
 
1926 júniusában érkezett vissza, poggyászában 44 puskával és revolverrel. – Azaz, Sandino harcolni ment haza!
A San Albino bányában kapott alkalmazást. A munkásokból 29 főnyi csapatot szervezett, és a liberális párthoz csatlakozott, Nem vetette magát alá azonban a liberális tábornokoknak, mert nem bízott bennük. 1927 márciusában 200 katonája volt, s amikor egy másik „új típusú” vezetővel, a kispolgári származású Parajón „tábornokkal” egyesítette csapatát, a hadoszlop már 2000 főt számlált.
Ez a sereg nem vett részt a paktum-tárgyalásokon. Sandino a tipitapai békére válaszul táviratban tette közzé határozatát: „Úgy döntöttem, hogy tovább harcolok, mert megértettem, én vagyok az egyetlen, aki tiltakozni tud a Haza elárulása ellen!”
 
A gerillaháború
 
Sandino gerillaháborújának első korszaka 1928 végéig tartott. A küzdelem célját a „barbár északi kolosszus” kiűzésében fogalmazta meg, s a bábelnök helyett a nicaraguaiak által szabadon választott köztársasági elnököt követelt. Céljait sokszor ugyan a bőrszín szerinti kategóriákban fogalmazta meg („szőke bestiáknak” nevezte az észak-amerikaiakat, saját „fajának” összefogását sürgeti), mégis Sandino a faji és társadalmi előítéletek, az imperializmus elleni harc kontinentális jelentőségű személyiségévé vált. Harca akkor kezdődött, amikor Brazíliában véget ért a kommunista Luis Carlos Prestes vezette Győzhetetlen Hadoszlop három éves küzdelme (1924–27).
 
A háború első szakaszában Sandino a 4000 főnyi USA-tengerészgyalogság ellen harcolt. Az Egyesült Államok itt alkalmazta új kézifegyvereit, itt próbálta ki új fegyvernemét, a légierőt, itt alkalmazta először a városok elleni szőnyegbombázás taktikáját, a tengerészgyalogság légierővel történő támogatásának lehetőségeit, s itt formálódtak a partizánellenes taktika elemei is.
Sandino e jól felfegyverzett ellenség ellen, a kezdeti kudarcok után kialakította a gerillaharc modern formáit, az éjszakai menetelés, meglepetésszerű támadás, a több kisebb osztagra szétválás módszerét. Segovia (a Coco folyó déli partján levő tartomány) nehezen megközelíthető körzeteiben létrejött a partizánbázis és központja, Sandino-város, mely Hondurason keresztül jutott fegyverekhez.
A gerillahaderő egyik részét állandó, viszonylag kis létszámú „mag” alkotta, amelyhez sok más közép-amerikai országbeli forradalmár is csatlakozott. A csoport másik részét a környező vidékek parasztjai, városi lakosai képezték, akik egy-egy ütközet után visszavedlettek békés polgárokká.
 nicaragua_central_america.jpg 
1928-ra e fegyveres mozgalom konszolidálódott. Felszabadított körzetei önállóan tevékenykedtek, osztagai Nicaragua Nemzeti Szuverenitását Védő Hadsereggé formálódtak. Sandino programja is körvonalazódott: az USA-katonaság kivonása, új, latin-amerikai ellenőrzés alatti választások. Új óceán-közi csatorna építése az „indohispán” nemzetek részvételével.
Feltűnő, hogy bár Sandino a parasztsággal szemben tapintatot követelt katonáitól, semmilyen szociális elképzelés nem fogalmazódott meg írásaiban. A „Haza és Szabadság” volt a gerillahad sereg jelszava.
 
Az észak-amerikai csapatok nem tudták Sandino egységeit felmorzsolni. Népszerűtlen harc volt ez magában az Egyesült Államokban is. Megkezdődött a tengerészgyalogosok átszökése Sandinóhoz, s észak-amerikai tisztek a nicaraguai elnök jelenlétében „igaz hazafinak” nevezték Sandinót. Magában az USA szenátusában is nőtt az elégedetlenség amiatt, hogy a tengerészgyalogság képtelen eredményt elérni. Az Egyesült Államok kormánya „banditizmusnak” minősítette Sandino harcát, amire Burton K. Wheeler szenátor így válaszolt: ha a tengerészgyalogság feladata a banditizmus elleni küzdelem, úgy hasznosabb lenne bevetni ezeket az erőket Chicagóban.
 
Sok tényező szorította az Egyesült Államokat politikai megoldás keresésére. 1928 novemberében az USA katonai ellenőrzése alatt választásokat rendeztek. A manipulációk ellenére Nicaragua népe várakozással tekintett az új kormányzat működése elé, annál is inkább, mert elhangzott a tengerészgyalogság kivonásának ígérete is.
 
Mindez megnehezítette a fegyveres küzdelem feltételeit. Megkezdődött a gerillacsapatok lassú bomlása. Sandino felismerve az új helyzetet, maga is várakozó álláspontra helyezkedett, Mexikóba megy támogatást szerezni.
 
A háború következő szakaszában (1930–33) már a Somoza vezette (de amerikai tengerészgyalogosok, légierő támogatását élvező) Nemzeti Gárdával álltak szemben a gerillák. Somoza 1930 első felében sikertelen offenzívát indított Sandino ellen.
A nagy gazdasági világválság (1929–33) Nicaraguában is nagy munkanélküliséget, drágaságot, fokozódó elégedetlenséget, és politikai feszültséget szült. Sandino csapatai egyre erőteljesebb támogatást kaptak, különösen a bányászoktól és az észak-amerikai tulajdonban levő ültetvények színes bőrű munkásaitól. Hozzájárult az elégedetlenség növekedéséhez az 1931. márciusi földrengés is.
 
Sandino serege nyolc hadoszlopba szerveződve az egész keleti partvidéken lekötötte az ellenséget. Különösen az indiánok által lakott térségekben kapott széles támogatást. Az idegen tőkések kezében levő ültetvényeken rekviráltak, elfogadták a hazai ültetvényesek támogatását, s védték a kisparasztság birtokait. 1931 végén Sandino ellenőrzése alatt jelentős felszabadított zóna állt. Ezeken megkezdődött az új közigazgatás és igazságszolgáltatás kiépítése. A gerillák az ország összes nagyvárosát fenyegették.
 
A „békekötés”
 
Az Egyesült Államok kezdeményezésére ismét a politikai manőverek léptek előtérbe. 1932-ben választásokat tartottak, és az eddig ellenzéki liberális párti, mérsékelten haladó Sacasa került az elnöki tisztségbe. Ez a tény meggyorsította az egyfajta politikai megoldás folyamatát. Az új elnök maga is sürgette az USA-csapatok kivonását, és politikai tisztessége Sandino számára is garanciát jelentett. A tábornok elfogadta a kormány kezdeményezését és 1933 elején megindultak a béketárgyalások.
 
Sandino a következő tárgyalási alapot kívánta: az USA-csapatokat azonnal vonják ki, és változtassák meg az USA-val kötött, Nicaraguára hátrányos szerződéseket; 21 latin-amerikai ország rendezzen konferenciát egy új, óceán-közi csatorna létrehozásának megbeszélésére; töröljék a „bandita” szót seregére vonatkozóan az összes korábbi hivatalos dokumentumból; ismerjék el, hogy a sandinisták harca patrióta küzdelem volt; a korábban felszabadított körzetekből szervezzenek új tartományt, ahol harcosai letelepedhetnek, s itt őket alkalmazzák a közigazgatásban; engedélyezzék, hogy a körzetben 100 főnyi sandinista egység átmenetileg megtarthassa a fegyvereit.
 
A békekötésre ezekkel a feltételek kel került sor. Sandino magának semmit sem kért. A paktum aláírása után a tábornok Új-Segoviában maradt, és volt katonáival mezőgazdasági szövetkezetek szervezéséhez látott, mert úgy vélte, hogy a megműveletlen földeken létrehozandó településekkel meg lehet oldani a földkérdést.
 
Ekkor válik világossá, hogy gondolkodásában, a társadalomról alkotott nézeteiben mennyi volt az illúzió: egy újságírónak adott nyilatkozatában a tőke pozitív szerepét elismerve, a proletármunkás kizsákmányolástól mentes munkájának fontosságáról beszélt, s éppen ebből a szempontból értékelte nagyra a szövetkezeteket is. Az „egyenlőség” és „igazság” nála nem kapcsolódott össze a tulajdonviszonyok megváltoztatásának sürgetésével. Úgy vélte, a különböző társadalmi osztályok összebékíthetők.
 
Sandino későn döbbent rá arra, hogy hadseregének feloszlatása után a politikai harcban nincsenek eszközei. Ekkor vetette fel az „Autonomista Párt” megalakításának gondolatát. A név az USA-tól való függetlenségre utalt, s kifejezte azt a felismerést is, hogy az oligarchia két pártjának monopóliumát meg kell törni, szerepet adva más társadalmi erőknek. Sandino a Nemzeti Gárda feloszlatását is sürgette.
 
Az orgyilkosság
 
Nicaraguában az egyetlen tényleges hatalom Sandino seregének feloszlatása után Somoza kezében volt, aki a köztársasági elnöktől függetlenül tevékenykedett, s a Nemzeti Gárda élén hozzákezdett a még fegyverben álló sandinisták felszámolásához. Sandino-párt szervezési elképzeléseinek nyilvánosságra kerülése után Somoza elhatározta Sandino meggyilkolását, amihez szabad kezet kapott az USA nicaraguai rezidenseitől is. A „Caesar halála” fedőnevű tervet 1934. február 21-én hajtották végre.
 
A köztársasági elnöknél vacsorázó Sandinót és kíséretét hazatérőben a Gárda egységei tartóztatták fel. Sandino hiába hivatkozott arra, hogy Somozával ugyanannak a szabadkőműves páholynak a tagjai és „testvérek”, a gárdisták Managua repülőterére vitték és géppuskával agyonlőtték őt és társait. Eközben letartóztatták féltestvérét, Sócratest, és a fővárosban tartózkodó sandinista vezetőket is. Másnap hajnalban pedig megindult a Nemzeti Gárda támadása a még fegyverben levő, száz főnyi sandinista egység ellen. A sandinista küzdelem első korszaka véget ért.
 
Anderle Ádám