1969-ben El Salvador és Honduras véres háborút vívott egymással, ami futballháború néven került bele a történelemkönyvekbe. A négy napon át tartó konfliktusban több ezer ember halt meg, és további ezreknek kellett elhagyniuk a lakóhelyüket.

A 90. percben 2-2 volt az állás a mexikóvárosi Azteca Stadionban. Néhány héten belül már a harmadik meccset vívta egymással Honduras és El Salvador, az 1970-es mexikói világbajnokságra való kijutás forgott kockán. A két ország egyike sem szerepelt korábban ilyen tornán.

Az El Salvador-i csapat feszült politikai légkörben győzte le Hondurast ötven évvel ezelőtt - Fotó: PA

1-0-ra Honduras nyerte meg az első selejtezőt a saját fővárosában, Tegucigalpában, de aztán El Salvador hazai pályán, San Salvadorban 3-0-ra visszavágott. Mindkét meccset erőszak kísérte.

Ahogy a döntő meccs a hosszabbítás 11. percébe lépett, az El Salvador-i Mauricio „Pipo” Rodríguez berohant a tizenhatoson belülre, cselezett egyet, és elhúzta a labdát a hondurasi kapus, Jaime Varela mellett.

„Amikor belőttem a gólt, már tudtam, hogy nem lesz idejük egyenlíteni” – mondja Rodríguez ötven évvel a döntő meccs után. „Biztos voltam benne, hogy azzal góllal nyertünk.” 3-2-vel El Salvadoré lett a győzelem. A játékosok ölelkeztek, kezet ráztak, és elhagyták a pályát.

Három héttel később a két ország háborúban állt egymással.

A durván Wales méretű El Salvadornak 1969-ben körülbelül hárommillió lakosa volt. Az ország nagy része egy földbirtokos elit kezében volt, a szegényebb salvadori földműveseknek nem sok lehetőségük volt. A szintén kisszámú földbirtokos által irányított Honduras ötször nagyobb volt, és ugyanabban az évben a lakossága körülbelül 2,3 millió fő volt.

Emiatt a huszadik században sok salvadori költözött Hondurasba, hogy kihasználja a nagyobb rendelkezésre álló mezőgazdasági területeket, és hogy az országban működő amerikai gyümölcsvállalatoknak dolgozzon. Abban az évben már mintegy háromszázezren laktak a szomszédos országban.

Salvador kis földbirtokos elitje támogatta a tömeges elvándorlást, mivel az enyhítette a földjeikre nehezedő nyomást, és csillapította a földosztást követelő hangokat. A bevándorlók érkezése azonban dühöt váltott ki a hondurasi parasztok körében, akik akkoriban a saját elitjüktől követeltek több földet. Ezért a hondurasi kormány agrárreformot vezetett be, hogy csökkentse a feszültséget.

A hatóságok azonban nem az elit és az amerikai gyümölcsvállalatok által birtokolt földeket akarták elosztani, hanem azokat a földeket, amelyekre a bevándorlók telepedtek le. Oswaldo López Arellano hondurasi elnök több ezer salvadorit kezdett el hazatoloncolni.

A helyzetet a szárazföldi és a tengeri határokkal kapcsolatos viták is tetézték. Ilyen vita tárgyát képezték például a két ország és Nicaragua csendes-óceáni partvidékénél található Fonseca-i öbölben lévő szigetek.

„Ez a háború nagymértékben a rendelkezésre álló földekről szólt, arról, hogy túl sok ember volt túl kis helyen, és az uralkodó oligarchia a sajtóval karöltve csak még több olajat öntött a tűzre” – mondta Dan Hagedorn, a konfliktusól szóló A száz órás háború szerzője.

Fidel Sánchez Hernández salvadori elnök kormánya nehezen tudott megbirkózni a nagy számban visszaérkező elvándoroltakkal, az ország földbirtokosai pedig katonai lépéseket kezdtek szorgalmazni. Az újságokban üldöztetésről, sőt nemi erőszakokról és gyilkosságokról szóló gyújtó hangú írások jelentek meg.

Ebben az egyre dühödtebb légkörben találkozott össze egymással a két ország a futballpályán.

„Sokkal nagyobb politikai problémák voltak” – mondta Rocardo Otero, a mexikói Univision tévécsatorna sportújságírója. „De véletlenül éppen ekkor került sor az 1970-es világbajnokság három selejtezőmérkőzésére. Ez nem segített. A futball itt [Latin-Amerikában] nagyon-nagyon szenvedélyes dolog – jó és rossz értelemben egyaránt.”

„Úgy éreztük, hogy hazafias kötelességünk elhozni a győzelmet El Salvadornak” – mondta Rodríguez. „Azt hiszem, mindannyian féltünk kikapni, mert ezen körülmények miatt a szégyen egész életünkben követett volna minket.”

„Nem tudtuk azonban, hogy milyen jelentősége lesz a győzelemnek és annak a gólnak – amiből aztán a háború szimbóluma lett.”

„Mi a fene történik?”

Június 27-én, miközben a játékosok a sorsdöntő esti meccsre készültek a mexikói fővárosban, El Salvador megszakította a diplomáciai kapcsolatait Hondurasszal.

Francisco José Guerrero belügyminiszter elmondta, hogy közel tizenkétezer salvadori hagyta el Hondurast a második meccs után, amiért a brit lap, a Guardian tudósítása szerint a „vélelmezett üldöztetést” okolta, „ami a nemzetközi futballmeccset követte”.

A meccs utáni napon az amerikai UPI hírügynökség „3-2-re El Salvador nyerte a »futballháborút«” címmel számolt be a történtekről. A tudósítás szerint ezerhétszáz mexikói rendőrt vezényeltek ki a meccsre, hogy megelőzzék az erőszakot, a salvadori szurkolók pedig azt skandálták a lelátókról, hogy „gyilkosok, gyilkosok”.

„Az emberek külföldön ennek a gólnak tulajdonították a háború kitörését” – mondta Rodríguez. „A háborúra azonban a gól nélkül is sor került volna.”

A következő napokban felerősödtek a határvillongások. Július 14-én El Salvador hadserege parancsot kapott Honduras megszállására, és harci repülőgépek bombázni kezdték az országot.”

Hagedorn, aki akkoriban az Egyesült Államok hadseregében szolgált a Panama-csatorna-övezetben, a támaszpont távírója mellett ült. „Ha bármilyen riasztást kaptunk, a gép elkezdett csattogni és automatikusan nyomtatta ki a papírokat” – idézte fel.

„Élénken emlékszem rá – elkezdett csattogni, és nem hagyta abba. Ezt mondtam, »mi a fene történik?«. Úgyhogy odamentünk megnézni, és akkor jöttünk rá, hogy El Salvador lerohanta Hondurast.”

Ryszard Kapuscinski lengyel újságíró egyike volt annak a kevés külföldi tudósítónak, akik a helyszínen tartózkodtak a támadás idején. Saját elmondása szerint az elsők között tudósított a konfliktusról az ország egyetlen távíró berendezéséről, amit előtte López Arellano elnök használt, aki az egyesült államokbeli nagykövetével beszélt az invázióról.

Kapuscinski később megírta a Hondurasban szerzett élményeit, és 1978-as visszaemlékezéseiben halhatatlanná tette a konfliktus elnevezését. Ez lett a futballháború. A memoárban leírja, hogy látott egy falfeliratot, amelyen ez állt: „Senki sem győzi le Hondurast”, és „3-0-ra kell visszavágnunk”.

Amikorra július 18-án az Amerikai Államok Szervezetének sikerült tető alá hozni a tűzszünetet, már körülbelül háromezer ember halt meg – többségében hondurasi civilek. Még többen voltak kénytelenek elhagyni a lakóhelyüket a harcok miatt. Nemzetközi nyomásra végül El Salvador augusztusban kivonta csapatait Hondurasból.

A megrázkódtatások azonban nem értek véget. A kereskedelem évtizedekre megszűnt a két ország között, a határt pedig lezárták.

A Glasgow-i Egyetem tanára, Dr. Mo Hume elmondta, hogy a futballháborút kirobbantó belső problémák – a kis földbirtokos elit és a nagyszámú nincstelen paraszt – évtizedekre meghatározták El Salvadorban sorsát.

„A futballháborúnak megágyazó nagyobb gazdasági-társadalmi kérdések okozták végül az 1979 és 1992 közötti [El Salvador-i] polgárháborút” – mondta. Abban a becslések szerint több mint hetvenezer ember halt meg.

Még mindig vannak feszültségek El Salvador és Honduras között. A határviták mindkét oldalon ma is jelen vannak, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Bíróság (IJC) ítéletet hozott az ügyben. Az El Salvador sorsdöntő gólját rúgó játékos számára azonban ez nem gyűlöletes emlék.

„Számomra az a gól mindig is a sportolói büszkeség forrása lesz” – mondta az immáron hetvenhárom éves Rodríguez. „Biztos vagyok benne, hogy a hatóságok és a politikusok felhasználták a sport terén elért győzelmünket El Salvador dicsőítésére.”

És Rodríguez elmondása szerint az azt követő események ellenére az El Salvador-i csapat hatalmas „elismeréssel és tisztelettel” viszonyult hondurasi ellenfeleihez. „A játékot sem a hondurasi játékosok, sem pedig mi nem ellenségek, hanem sportbeli riválisok összecsapásának tartottuk” – fogalmazott.

Írta: Toby Luckhurst

Forrás: BBC

Fordította: Latin-Amerika Társaság