1980. december 2-án négy holttestet hantoltak ki egy El Salvador-i vidéki területen. A testeket, amelyek között volt olyan is, amelyet nemi erőszak nyomai borítottak, Eileen Markey megfogalmazása szerint, „egy hevenyészett sírban” találták meg „a hidegháború peremvidékén”. Nem sokkal később kiderült, hogy az Egyesült Államok által kiképzett salvadori halálosztagok által meggyilkolt észak-amerikai apácák, Ita Ford, Dorothy Kazel, Jean Donovan és Maura Clarke holttesteit találták meg. Az utóbbi életrajzát írta meg Markey Radikális hit: Maura nővér meggyilkolása címmel.

A nők meggyilkolása brutális, ugyanakkor hátborzongatóan banális is volt, tekintve azt a mindent átható erőszakot, ami El Salvadort jellemezte a húsz évig tartó polgárháború előestéjén. Lemészárlásuk mégis nagy nemzetközi felháborodást váltott ki, és kényelmetlen helyzetbe hozta a frissen beiktatott Reagan-kormányzatot, amely növelni akarta a salvadori katonai diktatúrának nyújtott politikai és katonai támogatást.

Maura Clarke minden veszély dacára kész volt az elnyomottakért dolgozni - Fotó: Maryknoll Missziós Archívum

Az Egyesült Államok támogatását élvező rezsim háborúban állt egy egyre növekvő baloldali felkeléssel, ami egy demokratikus reformokat és az országra jellemző félfeudális és oligarchikus vagyon- és hatalomelosztás megszüntetését követelő frusztrált békés mozgalomból nőtt ki. Az Egyesült Államok igyekezett elfojtani minden olyan forradalmi törekvést, amit az 1959-es kubai forradalom váltott ki, és az 1979-es nicaraguai forradalom tovább tüzelt. Ezért dollár százmilliókat pumpált a vérszomjas salvadori hadseregbe, amelynek egységei egész falvakat mészároltak le; több tízezer civilt gyilkoltak meg és tüntettek el; és ellenzéki politikusok, munkás vezetők, papok, sőt, ahogy Markey könyve részletesen bemutatja, apácák ellen követtek el merényleteket.

A gyilkosságok után Reagan ENSZ-beli nagykövete, Jeane Kirkpatrick érzéketlenül kijelentette, hogy „azok az apácák nemcsak apácák voltak”. Szavai, amelyek azt próbálták sugallni, hogy Maura, Ita, Dorothy és Jean valamiféleképpen megérdemelték a sorsukat, óriási felháborodást váltottak ki.

Azonban ahogyan Markey az egyik apáca életéről írt könyvéből kiderül, hogy bizonyos szempontból Kirkpatricknak igaza volt: tényleg sokkal többek voltak, mint „egyszerű apácák”. Rendkívül bátor nők voltak, akik az életüket kockáztatásával segítették az Egyesült Államok külpolitikájának legkiszolgáltatottabb áldozatait a méltóságukért és önrendelkezésükért folytatott harcukban. És mindezt katolikus hitük nevében tették.

„Maura élete misszionáriusként Közép-Amerikában jelzi, hogy meddig ért az Egyesült Államok hatalma, és jól mutatja azt a fausti számítást, amelyet Washington magáévá tett” a kommunistaellenes hadjárataiban, írja Markey. Egyúttal bemutatja az amerikai szolidaritási aktivisták és internacionalisták rendkívüli ellenmozgalmát, akik, ahogyan Maura nővér is, „oldalt váltottak”, és csatlakoztak a forradalomhoz.

Ebben a kimerítően kikutatott és mélyen szeretetteljesen megírt életrajzban Markey feltárja az El Salvador-i polgárháború egyik olyan áldozatának munkásságát, akinek halála ismertebb a tevékenységénél. Eközben bemutatja, hogy milyen kulcsfontosságú szerepet játszottak a hit képviselői, helyiek és külföldiek egyaránt, azokban a felszabadítási mozgalmakban, amelyek hazai elnyomóik és amerikai támogatóik ellen küzdöttek.

Misszió és birodalom

Markey aprólékos munkával rekonstruálja Maura figyelemreméltó életútját. A szerző élénk képet fest Maura munkásosztálybeli gyermekkoráról az 1930-40-es évek ritkán lakott ír-katolikus Rockaway-félszigetén a New York-i Queensben, ami akkoriban télen csendes, nyáron pedig zsúfolt nyaralóhely volt. Ír bevándorlók gyermekeként Maura apja egy ír függetlenségi forradalmár volt, aki úgy találkozott a feleségével, hogy az az egyik bajtársának sérülését ápolta. Ez a lázadó örökség később hozzájárult ahhoz, hogy Maura megértse az elnyomást, a küzdelmet, de még az erőszak alkalmazását is, amikor a közösségek, amelyekben szolgált fegyvert fogtak az ellenségeik ellen.

Mindazonáltal a fiatal Maura nem volt kimondottan radikális. Az ír-amerikai közösség, amelyben felnőtt elkötelezetten katolikus, szenvedélyesen patrióta és ádáz antikommunista volt.

A Maryknoll rend, amelybe Maura az 1950-es években tizenkilenc évesen belépett, sem volt kivétel. Külföldi misszióik rendszerint követték az amerikai birodalmi érdekek terjedését a földgolyón, és a Békehadtesttel együtt gyakran szolgáltak arra, hogy pozitív képet fessenek az Egyesült Államokról, és nem kérdőjelezték meg azt a szerepet, amelyet annak politikái játszottak a szegénység fenntartásában, amelynek enyhítésén dolgoztak.

Markey egy olyan lánynak festi le Maurát, aki nemcsak elhivatottságból, hanem kalandvágyból is végezte a katolikus missziós munkát. Nem akarta eltemetni magát egy kolostorban, hanem része akart lenni a világnak.

Első külföldi misszióját 1959-ben kezdte Nicaraguában. Abban az évben, amikor Castro győzedelmeskedett Kubában, és megdöntötte Batista az Egyesült Államok támogatását élvező kormányát. Maura missziójának azonban nem voltak ilyen forradalmi ambíciói. Éppen ellenkezőleg: Anastasio Somoza anyósával repült Miamiból Managuába. Somoza a Nemzeti Gárda vezetője volt, és kulcsszereplője a zsarnoki uralkodó dinasztiának, amely, ahogyan Markey megjegyzi, „sokkal inkább egy vállalkozásként, mintsem egy államként irányította Nicaraguát”.

Maura egy eldugott hegyi városba, Siunába ment, ami egy kanadai aranybánya köré épült, és annak minden erkölcstelenségét és nyomorúságát magán viselte. A helyi templom mellett a misszionáriusok egy iskolát és egy kórházat is működtettek a városban. A Somoza rezsim üdvözölte őket, és később John F. Kennedy Szövetség a Haladásért programján keresztül segélyt is kaptak fő szövetségesétől, az Egyesült Államoktól.

Markey ezt írja: „A Maryknoll misszió azzal próbálta javítani a siunai emberek életét, hogy olyan képességeket tanított nekik, amellyel a fennálló társadalmi rendben előreléphettek. A nővérek nem kérdőjelezték meg magát a rendszert.” Az egyházban azonban kezdtek megváltozni a dolgok, és a nővérek, így Maura is, vele változtak.

A kolostorokból az utcákra

1959-ben XXIII. János pápa összehívta a második vatikáni zsinatot, amelyen a katolikus vezetők az egyházi tanok radikális változásait készítették elő. 1962-ben, abban az évben, amelyben Maura vezető nővér lett a siunai misszióban, a zsinat sokkolta a katolikus világot azzal, hogy engedélyezte, hogy a miséket helyi nyelveken celebrálják, amivel az egyház tanításai kiszabadultak a latin nyelvű elit fogságából, és minden hívő által érthetők és értelmezhetők lettek.

1968-ban a Latin-amerikai Püspökök Medellíni Konferenciája még tovább ment, és kijelentette, hogy az egyháznak „a szegények felé kell fordulnia”, és bevezette „a strukturális bűn” fogalmát, ami az egyéni hiányosságok helyett az elnyomó hatalmi rendszerekre irányította a figyelmet. Ez jelezte a felszabadítási teológia mozgalmának felemelkedését, ami drámai változásokat hozott mind az egyház, mind pedig a baloldal számára Latin-Amerikában.

A második vatikáni zsinat hatására a Maryknoll rendben is olyan változások következtek be, amelyek megváltoztatták a gyülekezetek tagjainak viszonyát a hatalomhoz. A nővérek jótékonysági munkája közösségszervezéssé alakult át. Keresztény bázisközösségeket hoztak létre, és arra használták a szentírást, hogy annak segítségével a hívek kritikus szemmel elemezzék a körülöttük lévő világot, és kollektív cselekvéssel változtassák meg azt. Maga a rend is demokratikusabbá vált, és Maura Clarke hozzájárult ahhoz, hogy mélyebben részt vegyen a társadalomban. Az apácák kimentek a kolostorokból az utcákra.

1970-ben Maura elkezdett Managua szegénynegyedeiben dolgozni. Ezúttal missziója nagyon más volt. Ő és társai osztoztak a körülöttük élő emberek szegénységében és küzdelmeiben; csatlakoztak a közösségekhez, amikor azok egyre aktívabbak lettek a társadalmi mozgalmakban, amire az állam egyre növekvő elnyomással válaszolt; ott meneteltek mögöttük az utcákon; támogatták a diákokat; amikor azok elfoglalták a Nemzeti Katedrálist; és segítették az éhségsztrájkokat, amelyekkel a politikai foglyok szabadon engedését követelték. Az 1972-es pusztító földrengés után Maura a bázisközösségekkel menekülttábort szervezett, és támogatta a méltóságteljes lakáskörülményekért folytatott közösségi kampányokat.

Nehéz túlbecsülni azt a hatást, amit a felszabadítás teológiája Nicaragua és El Salvador forradalmi mozgalmaira gyakorolt. Latin-Amerika szerte, főleg Közép-Amerikában, a felszabadítás teológiája és a bázisközösségek jelentős hátteret alakítottak ki a baloldali felkeléseket tápláló és azokat az utcákon támogató tömegmozgalmak számára.

A Somoza-rezsim és szövetségesei elkezdtek minden az alapvető emberi jogokért folytatott kollektív követelést kommunista felforgatásnak bélyegezni. Maura és társai tevékenysége egyre veszélyesebbé és törvényen kívülibbé vált, de ő tántoríthatatlan volt.

Apácaként Maura a szegényekkel való szolidaritást tisztességnek és a legmagasabb elhívásnak való engedelmességnek tekintette, és ahogy a veszély nőtt, János 15:13-t ismételgette: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” Sok tanítványa és társa csatlakozott a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Fronthoz (FSLN), amelynek soraiban tekintélyes papok is voltak, akik az új tanokat gyakorlatba ültették. Akkorra, írja Markey, Maura számára a „politikai és a vallási eggyé vált”.

Miközben a sandinisták küzdelme fokozódott a Somozák ellen, Maura 1976-ban visszatért az Egyesült Államokba. Immáron tapasztalt radikálisként az amerikai katolikusoknak az FSLN küzdelmeiről, és az Egyesült Államoknak a rezsim bűneiben való bűnrészességéről beszélt. Még Nicaragua ENSZ-beli konzulátusának elfoglalásában is részt vett. Az ő felvilágosító munkája, és visszatérő misszionárius társai alapozták meg azt a közép-amerikai menedékhelyet és szolidaritási mozgalmakat az Egyesült Államokban, amelyek az 1980-as években jutottak nagy szerephez.

Mártíromsága

A sandinisták végül 1979-ben megdöntötték a Somozákat. Maura visszatérhetett volna, hogy bekapcsolódjon egy új, igazságosabb társadalom építéséért folyó lelkesítő munkába, de ő inkább úgy döntött, hogy El Salvadorba megy, abba kis országba, amelyben tomboló erőszak még azon is túltett, amit Nicaraguában megtapasztalt.

Mielőtt elindult volna tragikusan rövid missziójára, Maura még részt vett a sandinista forradalom első évfordulójának ünnepségein. Markey közöl is egy érdekes képet Mauráról, amint egy FSLN kendővel a nyakában Managua utcáin menetel.

Idézi is, hogy Maura miként magyarázta döntését, feltűnően többes szám első személyt használva: „Itt győztünk. El Salvadorban még nem győztek.” Ezek a szavai visszhangoztak abban a mondatban, amelyet a forradalmárok suttogtak szerte Latin-Amerikában: Si Nicaragua venció, El Salvador vencerá („Ha Nicaragua győzött, akkor El Salvador is győzni fog”).

Ahogy az olvasó számára ismeretes, Markey története itt, a reményteli nicaraguai ünneplésnél vesz sötét fordulatot. A szerző meglehetősen vészjósló módon vázolja fel az 1980-as El Salvadort: a halál, szegénység és a brutális, válogatás nélküli erőszak vidéke ez.

Maura nem sokkal azután érkezett az országba, hogy egy jobboldali halálosztag 1980. március 24-én sokkoló merényletet követett el a népszerű salvadori érsek, Óscar Romero ellen. Meggyilkolása előtt Romero kérte, hogy több Maryknoll nővér csatlakozzon a terrorizált szegény többség alapvető jogokért folytatott fokozódó küzdelméhez.

Az El Salvador-i apácák halálos fenyegetéseket kaptak az Egyesült Államok által támogatott katonai rezsimtől, és a vele szövetséges félkatonai csoportoktól. Az országot kormányzó jobboldali szélsőségesek ilyen jelszavakat harsogtak: „Haz patria, mata un cura” („Légy hazafi, ölj meg egy papot), és Romero meggyilkolása után világossá vált, hogy senki sincs biztonságban. Amikor elfogadta a missziót, Maura tudta, hogy van esély rá, sőt, valószínű, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint az érsek. Mégis ment.

Markey kutatása rengeteg lenyűgöző részlettel szolgál. Egy hónappal Maura, Ita, Dorothy és Jean meggyilkolása előtt például az amerikai nagykövetség választások napi fogadást rendezett. Reagan győzelmének hírére a salvadori katonatisztek a medence partján örömükben lövöldözni kezdtek, és szidalmazták a Carter-kormányzathoz tartozó házigazdáikat, kommunistáknak nevezve őket.

A kis, szenvedő országba látogatva Joan Didion 1982-ben ezt írta: „rettegés szállta meg a helyet”, és hogy „halottak és holttest darabok kerülnek elő mindenhol El Salvadorban minden nap, mintha csak egy rémálomban vagy egy horrorfilmben lennénk”. Didion beszámolójában azonban az igazság illozórikus; a tények és a számok szubjektívnek és eltorzítottnak tűnnek, és a borzalmak, amelyeknek tanúi volt, erőteljes stílusa ellenére, soha nem mondatnak ki, és válnak érthetővé teljesen.

Nem úgy Maura Clarke számára. Hitének radikális megélése rendkívül egyszerűvé teszi számára a konfliktust: az elnyomottak jogos küzdelme az elnyomóik ellen.

El Salvadorban Maura a háború első vonalában dolgozott Chalatenango északi hegyeiben. Ez volt az ellenállás bástyája, amelyet az állami terror ostromolt a jobboldali katonai diktatúra és a baloldali Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) közötti háború legelső időszakában.

Maura és hittársai segítették az erőszak áldozatait Chalatenangóban, titokban szállítottak menekülteket fővárosi táborokba; élelmiszerrel, ruhával és gyógyszerekkel látták el a szükségben szenvedőket; és jelentéseket készítettek a növekvő számú emberijog-sértésekről. Nemsokára halálos fenyegetések érkeztek Maura parókiájára, de a nővérek nem voltak hajlandóak alábbhagyni a tevékenységüket.

Olyan salvadori papok útját követték, mint az 1977-ben meggyilkolt Rutilio Grande, aki a halála előtt prófétikusan így figyelmeztetett:

„Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy a Bibliának és az evangéliumoknak hamarosan meg fogják tiltani, hogy átlépjék a határt. Csak a könyvborítók fognak eljutni hozzánk, mert minden lap felforgató. (…) Úgyhogy ha Jézus átlépné a határt Chalatenangónál, nem fogják beengedni. Azzal fogják vádolni őt, az Isten-embert, (…) hogy agitátor, hogy külföldi zsidó, aki egzotikus és külföldi eszmékkel, antidemokratikus eszmékkel összezavarja az embereket. (…) Testvérek, kétségtelen, hogy újra keresztre feszítenék.”

Egy nap a három apáca és egy világi misszionárius együtt indult el a repülőtérről, és soha nem értek haza.

A radikális hívő öröksége

Markey története az igazságszolgáltatással ér véget. Öt nemzeti gárdistát, a támadás elkövetőit 1984-ben elítélték. Feletteseik azonban harminc évig elkerülték a felelősségre vonást. Végül 2015-ben és 2016-ban két, a gyilkosságok idején legmagasabb rangot viselő katonatisztet kiadtak El Salvadornak, miután évtizedeket töltöttek kényelmes emigrációban az Egyesült Államokban. Most salvadori bíróságokon próbálják újranyitni az ügyet.

Sok más meggyilkolt vallási személyhez hasonlóan Maurát és társait El Salvadorban népi szentekként tisztelik azokban a közösségekben, amelyekben éltek és szolgáltak. Arcképeik ott vannak a házfalakon szerte az országban, és áldozatukról körmenetekkel és népi misékkel emlékeznek meg minden évben. Nemrégiben az elnöki hivatal kulturális államtitkársága történelmi emlékhelynek nyilvánította haláluk helyszínét. A bűncselekmény hivatalos elismerésére azután kerülhetett csak sor, hogy az FMLN 2009-ben választások útján megszerezte az elnökséget.

Markey életrajza visszautasítja azokat a benyomásokat, melyek szerint Maura egy passzív kívülálló lett volna, akit akaratlanul elsodort a politikai erőszak. Ő és misszionárius társai azért kerültek a salvadori hadsereg célkeresztjébe, mert nyíltan szembeszegültek az elnyomó status quóval, amelyet az Egyesült Államok külpolitikája tartott fent. A salvadori tábornokok és amerikai támogatóik jogosan tartottak tőlük – munkájukkal egy olyan társadalmi és gazdasági igazságosságot követelő mozgalomhoz járultak hozzá, amely alapjaiban rengette meg a rendszert.

Ricardo Riberta Sala, az El Salvador-i jezsuita egyetem katalóniai születésű professzora megjegyezte, hogy bár Marx az ellenkezőjét gondolta, a latin-amerikai forradalmi történelem azt mutatja, hogy a vallás felszabadító, és nem elidegenítő, funkcióval is bírhat. Kényszeredetten azt mondja, hogy Marx nagy fájdalomtól óvhatta volna meg a baloldalt, ha híres mondását így fogalmazza meg: „A vallás eddig a nép ópiuma volt.”

Maura Clarke és sokan mások számára az egyház nem akadály, hanem eszköz volt a radikalizálódásukhoz. A Radikális hit a gyarmatosítás elnyomó képviselőjének, egy misszionáriusnak az antiimperialista szolidaritás eszközévé való valószínűtlen átalakulását mutatja be.

Írta: Hilary Goodfriend

Forrás: Jacobin

Fordította: Latin-Amerika Társaság