Kicsivel több mint száz évvel ezelőtt, 1913 márciusában, a brit gyarmatosítás történetének egyik legkevésbé ismert és egyben egyik legszégyenletesebb epizódja zárult le egy londoni tárgyalóteremben. A Felsőbíróság felszámolta a Perui Amazónia Gumivállalatot, és csak a bíró egy elejtett megjegyzése utalt annak sötét titkaira, „nem lehet felmenteni azokat, akik tudtak arról, hogy a vállalat milyen módszerekkel gyűjtötte a gumit”.

A ma csak gumiboomként ismert jelenség eredete a tizenkilencedik század közepéig nyúlik vissza, amikor is Charles Goodyear felfedezte, hogy a gumifákból nyert rugalmas anyag főzésével és kezelésével egy számtalan dologra felhasználható termék jön létre. Amikor Henry Ford néhány évtizeddel később elkezdte a gépkocsik tömeggyártását, John Dunlop pedig feltalálta a gumiabroncsot, hirtelen égető szükség lett a gumira.

Több ezer indiánt taszítottak rabszolgaságba és gyilkoltak meg a gumiboom idején - Fotó: Walter Hardenburg

Amazónia bővelkedik a gumifában, különösen a nyugati peremén, és hamarosan valóságos „gumiláz” vette kezdetét. Vállalkozók és szerencsevadászok indultak a párás dzsungelbe, hogy beszálljanak az üzletbe. Nem látva a közelgő katasztrófát a Nyugat-Amazóniában élő több tízezer indián az utolsó békés éveit élte.

A sok kalandor és kincsvadász egyike, akik ebben a nagyszerű új világban akarták megcsinálni a szerencséjüket, egy Julio César Arana nevű perui kereskedő volt. Arana hatalmas birtokokat bérelt a folyója után Putumayónak nevezett térségben, és másokhoz hasonlóan rájött, hogy azzal tudja a hatalmas vagyonról szóló ábrándjait valósággá változtatni, ha rabszolgaságba taszít rengeteg helyi indiánt, akik gyűjtik számára a gumit. (A rabszolgaságot természetesen az Egyesült Államokban már évtizedekkel korábban megszüntették, de Amazóniában szemérmetlenül folyt tovább.)

Arana és bátyja, a beszédes nevű Lizardo, gyorsan cselekedett, és Barbadosról Peruba hozatott sok munkafelügyelőt, akik nagy gyakorlatot szereztek a munkások ostorozásában a brit cukornádföldeken. A bora, witoto, andoke és más Putumayo-medencében élő törzseket gyorsan rabszolgává tették, akik pedig megszöktek a kegyetlen bánásmód elől, azokkal gyorsan végeztek a kereskedők és a gumicsapolók által a távoli folyóvidékekre behurcolt járványok.

Néhány rövid év alatt több ezer indiánt öltek meg vagy haltak bele a rossz bánásmódba vagy betegségekbe. A külvilág számára továbbra is ismeretlenek voltak az Arana-fivérek birodalmának borzalmai, amelyek egészen 1909-ig folytatódtak, amikor is egy fiatal amerikai mérnök, Walter Hardenburg, aki az előző évben beutazta a régiót és Arana-fivérek fogságába esett, több cikket is írt a Truth magazinba.

Hardenburg beszámolói az általa látott visszaélésekről még ma is elborzasztóak. „A vállalat ügynökei Putumayo békés indiánjait arra kényszerítik, hogy éjjel-nappal dolgozzanak. (…) Ezért semmilyen ellentételezést nem kapnak azon az élelmiszeren kívül, amely az életben maradásukhoz szükséges. Elrabolják a terményeiket, az asszonyaikat és a gyermekeiket. (…) Embertelenül korbácsolják őket, amíg ki nem látszanak a csontjaik. (…) Hagyják őket meghalni, hogy kukacok egyék meg őket, és a kutyáikkal etetik meg őket. (…) Gyermekeiket a lábuknál fogva fellógatják, és addig csapkodják őket egy fához vagy falhoz, amíg ki nem loccsan az agyuk. (…) Férfiakat, nőket és gyermekeket lőnek agyon szórakozásból. (…) Benzinnel öntik le és meggyújtják őket, hogy munkaadóik kétségbeesett haláltusájukon élvezkedjenek.”

Ez nagyon zavarba hozta a brit intézményi rendszert, mivel két évvel korábban az Arana-fivérek Londonba utaztak, hogy tőkét szerezzenek gyorsan növekvő birodalmuk számára. Meséik arról azokról hatalmas vagyonokról, amiket a világ ezen távoli pontján lehet csinálni, amiről a legtöbb londoninak fogalma sem volt, lelkes közönségre leltek. Miután beléptek a londoni tőzsdére és brit vezetőséget vettek fel a vállalatukhoz, az Arana-testvérek egymillió fontnyi frissen befektetett pénzzel a zsebükben tértek vissza Putumayóba.

A Hardenburg beszámolója által kiváltott felháborodás feszült vitát eredményezett a brit parlamentben, és az egyre növekvő elégedetlenséget végül a kormány már nem hagyhatta figyelmen kívül.

1910-ben egy bizottságot küldtek Putumayóba az ügy kivizsgálására. A bizottság egyik tagja a riói brit konzul, az ír Roger Casement volt. A jelentés, amit Casement azután írt, hogy keresztül-kasul bejárta Putumayót, alátámasztotta Hardenburg beszámolóját, még több sokkoló részlettel kiegészítve azt. Hardenburg maga is írt egy beszámolót az utazásairól „Putumayo: Az Ördög Paradicsoma” címmel.

Herbert Asquith miniszterelnök felállított egy parlamenti bizottságot, hogy eldöntse, hogy mi legyen. A bizottság jelentése megvádolta a vállalat igazgatóit: az igazgatókat, „akik csupán testületi üléseken vesznek részt és csekkeket írnak alá (…) nem vonhatják ki magukat a kollektív erkölcsi felelősség alól, amikor a vállalatuknál súlyos visszaélésekre derül fény.” Julio César Arana „tudott az ügynökei és alkalmazottai által Putumayóban elkövetett atrocitásokról és felelősség terheli őt azokért.”

A figyelmeztetés nemcsak a vállalatnak szólt, de magának a gumiboomnak is. Amazóniából Londonba vittek gumifa-csemetéket, amiket aztán Srí Lankán és Malajziában végül sikeresen elterjesztettek. Pár év leforgása alatt hatalmas ültetvényeket létesítettek Ázsiában, és az Arana és több tucat hozzá hasonló ember által felépített birodalom összeomlott.

A boom fő áldozatainak számító őslakos népek számára a következmények messzehatóak voltak. Számos törzs teljesen kihalt. Mások, például a witotók és az andokék túlélték ugyan, de a mindössze néhány generációval ezelőtt elszenvedett atrocitások emléke még ma is élénken él az emlékezetükben.

Egy witoto asszony, Fany Kuiru nemrégiben ezt mondta a Survival egyik kutatójának: „Amíg az emberiség nem ismeri el a hibáit és a tévedéseit, vagy nem tartja tiszteletben az emberek különbözőségeit, és amíg a kapzsiság uralkodik más emberek felett, arra vagyunk ítélve, hogy a történelem ismételje önmagát.”

És a történelem valóban ismétli önmagát, ahogyan az ipari világ kielégíthetetlen éhsége a természeti erőforrásokra továbbra sem csillapodik. Nem messze attól a helytől, ahol Arana megalapította a vállalatát Putumayóban, a perui matses törzs megesküdött arra, hogy ellenállnak annak, hogy egy kanadai cég betegye a lábát a területükre. Ezúttal az olaj jelenti a vonzerőt. A közelben élő más törzseknél, a nantiknál, nahuáknál és matsigenkáknál pedig gázvezetékek és fúrókutak szaporodnak el gombamódra, és Amazónia legnagyobb gázprojektjének közepén találják magukat a Camisea-folyón.

Hardenburg és Casement szellemei szörnyen ironikusnak találnák azt, hogy egy évszázaddal az általuk tapasztalt holokauszt után, az amazóniai indiánok továbbra is a mi mohó kapzsiságunknak esnek áldozatául, egy olyan kapzsiságnak, amely számára az emberi ár nem számít. Nem érdemelnének már meg egy kis békességet?

Forrás: Survival International

Fordította: Latin-Amerika Társaság