Az alábbiakban egy magyar nyelven kuriózumnak számító írást közlünk, részletet Sam Dolgoff orosz-amerikai anarchista aktivista és író 1974-ben megjelent The Cuban Revolution: A Critical Perspective (A kubai forradalom: Egy kritikai nézőpont) című könyvéből, ami a kubai anarchista mozgalmat mutatja be. Akit érdekel a szerző, Sam Dolgoff személye, az itt találhatja vázlatos életrajzát. Mindkét szöveget Poór Péter fordításában olvashatjátok. A könyvrészletnek hamarosan folytatása várható.

Anarchizmus Kubában: Az előfutárok

Minden anarchista eszme és a kubai munkásmozgalom kifejlődése visszanyúlik a 19. század közepéig. Éppen napjaink kubai kommunistái jöttek rá, hogy:

„…Paul Lafargue (Marx Spanyolországban élő veje) és más marxisták fáradozásainak ellenére, a félsziget (Spanyolország és Portugália) proletariátusa inkább az anarchista és anarchoszindikalista eszmék hatása alá került. És ezeket az eszméket a 19. század utolsó és a 20. század első negyedében átvitték Kubába, döntően befolyásolva a kubai munkásmozgalmat, amely változatlanul anarchista maradt…” (Serge Aguirre, Cuba Socialista – egy castróista havilap – 1965. szeptember)

„…Az egész időszak alatt (az 1890-es évektől az orosz forradalom utáni időkig) az anarchoszindikalisták – akik Kubában vezették az osztályharcokat – és az anarchista ideológia hatása dominált…)” (Julio de Riverend, Cuba Socialista, 1965. február)

Anarchizmus a gyarmati időszakban

Kubában az anarchista mozgalom, más országokhoz hasonlóan, nem fejlődött önálló munkásmozgalmi irányzatként. Ezek annyira együtt csíráztak ki, hogy lehetetlen egyikük történetét kinyomozni a többié nélkül. A kubai munkásmozgalom előfutárai és szervezői száműzött spanyol anarchoszindikalisták voltak, akik az 1880-as években érkeztek Kubába. Ők voltak azok, akik határozott szociális forradalmi orientációt adtak a kubai munkásmozgalomnak, Bakunyin és a spanyol internacionalisták (mint Enrique Messinier, Enrique Roig San Martín és Enrique Cresci) anarchoszindikalista eszméit terjesztve.

Enrique Roig San Martín (1843-1889)

A korai munkásszerveződések egyike volt a Sociedades Economicos de Amigos del País (Az Ország Barátainak Gazdasági Társasága). Nem rendelkezünk részletes információkkal a Havanna Dohánymunkásai Szövetségének világnézetéről, melyet 1866-ban szerveztek meg – de elképzelhető, hogy szindikalista volt. A munkások szenvedélyesen érdeklődtek az önképzés iránt. Havanna dohánymunkásai (akárcsak Florida vidéki emberei) felolvasókat fizettek, hogy általános érdeklődésre számot tartó munkákat olvassanak nekik, mialatt ők dolgoztak. Amíg pedig a felolvasó pihent, buzgón vitatkoztak arról, amit tanultak. Ha pedig egy munkaadó elég meggondolatlan volt ahhoz, hogy szembemenjen ezzel a gyakorlattal, akkor nagyon gyorsan az üzemén kívül találhatta magát.

1885-ben a szakszervezeteknek egy nem hivatalos föderációja jött létre, Circular de Trabajadores de la Habana [Havanna Munkásainak Köre] (munkások klubjai) néven. Két évvel később tartottak egy kongresszust, amelyen két ellenzéki csoport, „a reformisták vs. a radikálisok” hevesen vitatkoztak szerveződésük jövőbeni orientációjáról.

Az anarchista propagandacsoportok annak szükségességét hangsúlyozták, hogy a szerveződésnek ragaszkodnia kell az anarchoszindikalista vonalhoz, visszautasítva a szociáldemokrata politikai pártok által szükségesnek tartott marxista eszméken alapuló parlamenti-politikai akciót. 1886-ban megalapították a Munkásközpontot, hogy annak orgánumán, az El Productor-on (A Termelő) keresztül, terjesszék az anarchoszindikalizmus eszméjét, melyet az anarchista Enrique Roig San Martín alapított és szerkesztett.

Az El Productor (A termelő) 1891. novemberi száma

1892-ben a Munkásközpont által ünnepelt első május elsején demonstrációkat tartottak Kuba függetlenségéért, aminek hatására a spanyol hatóságok gyorsan bezáratták a kongresszust. A Kuba függetlenségéről szóló határozatokat anarchisták (Enrique Cresci, Enrique Suárez és Eduardo González) írták meg. A kongresszus jóváhagyott egy határozatot, leszögezve, hogy „…a munkásosztály nem fog emancipálódni addig, amíg magáévá nem teszi a forradalmi szocializmust, ami nem lehet akadály országunk függetlenségének kivívásában…” (idézi Maurice Halperin: The Rise and Fall of Fidel Castro, University of California 1972., 4. old.)

1874 körül a kubai függetlenség nagyra becsült „apostola”, José Martí gyakran hivatkozott anarchista csoportokra, melyeket Fermin Salvocheáról, Bakunyinról és másokról neveztek el. Újságjában, a La Patria-ban közreadta az anarchista Elisee Reclus és mások cikkeit. Mint Martí írta:

„… a kapitalisták és a munkások közötti harc időszakában élünk… a munkások egy harcos szövetsége óriási esemény lesz. Ők most teremtik meg ezt…” (idézi: Halperin, Richardo Rojo munkáját: My Friend Che. 6-7. old.)

Az anarchista Carlos M. Balino, aki Florida dohánymunkásai közt tevékenykedett, José Martí munkatársa volt. És az Enrique Roig Klubnak tagjai voltak Martí anarchista és szocialista támogatói is. Azért említjük meg ezeket a tényeket, hogy a függetlenségi mozgalomnak ne csupán a nacionalista jellegét, hanem szociál-forradalmi karakterét is demonstráljuk.

Enrique Messenier lett a Liga General de Trabajadores [Munkások Általános Ligája] első elnöke, amelyet az 1890-es években anarchisták alapítottak. Szintén ezt az időszakot jelezte a dokkmunkások általános sztrájkja Cardenasban, Reglában és Havannában. A Liga vezette az első általános sztrájkot a nyolc órás munkanapért, amelyet a kormány brutálisan eltiport.

A függetlenséget megelőző, kulcsfontosságú évek alatti kubai anarchista mozgalom állapotáról Pedro Esteve, az Egyesült Államokban virágzó 20. századi anarchista mozgalom úttörőjének beszámolójában olvashatunk bizalmas kortárs számvetést. (A Los Anarquistas de Espana y Cuba; Reported to the International Anarchist Congress, Chicago 1893; megjelent: El Despertar, Paterson, New Jersey, 1900.) Esteve közeli érintkezésben volt a kubai és a száműzött spanyol anarchistákkal Kubában. A következő észrevételek egy nyugtalan propagandakörúton alapultak, amelyet a rendőrség háromhavi ott tartózkodás után félbeszakított.

„A hatóságok megpróbálták megbénítani, és ha lehet, gyökeresen kiirtani mozgalmunkat, nemcsak törvénytelen erőszak útján, ami viharos tüntetéseket váltott volna ki, hanem egy nem kevésbé hatékony módon, pitiáner zaklatások kitartó és ördögien okos kampánya révén (a főbérlőkre nyomást gyakoroltak, hogy ne adjanak bérbe helyiséget az összejöveteleinkhez). Bár nem folyamodtak nyílt cenzúrához, hetilapunkat, a La Arma-t arra kényszerítették, hogy megjelenését felfüggessze. Archivo Social néven jelent meg újra, de ismét elnyomták. Circulo de Trabajadores Munkásközpontunkat bezáratták a „közegészségügyi felügyelők” által koholt hamis vádak alapján stb., stb.) Emil Henry és más anarchista terroristák merényletei, amelyek Európában kiváltották az anarchista mozgalom brutális üldöztetését, szintén ürüggyé váltak a kubai kormány számára, hogy megleckéztesse a mozgalmunkat…”

Esteve beszél a rasszizmus kubai munkás- és szocialista mozgalom egészséges fejlődésére gyakorolt hatásairól, arról, hogy a rabszolga-felszabadítás és az egyenlő jogok deklarálása ellenére még mindig megszokott volt a heves faji diszkrimináció.

„…még az anarchisták - akik a négereket kimeríthetetlen örömmel és egyenlő feltétek mellett fogadták találkozóikon, az iskolákban és minden más ember és ember érintkezésén alapuló gyűlésükön - példamutató viselkedése sem volt elég hosszú ideig ahhoz, hogy felrázza őket meggyőződésükből, miszerint minden fehér ember az ők természetes ellensége… Mindazonáltal elhivatottan agitáltunk tovább, és igazi proletárokat csábítottunk a sorainkba. Találkozókat tartottunk Havanna különböző negyedeiben és más városokban és falvakban. Meghívtak minket, hogy magyarázzuk el eszméinket nem-hivatalos népiskolákban, és Központunkban népi kurzusokat adtunk szociológiából és már tárgyakból… a munkásoktatás egyéb projektjeit is megkezdtük… mikor a munkások meghívtak a La Rosa de Santiago szivargyárba, beszédem az anarchizmusról jó fogadtatásra talált… mindez csak néhány példa… szépen lassan azok az anarchisták, akik sokáig inaktívak voltak, visszatértek, és új követők csatlakoztak hozzánk… mozgalmunk lassan éledt újjá, de szilárd alapokkal…”

Harc a függetlenségért: 1868-1895

1868-ban vette kezdetét a spanyol gyarmati uralomtól való függetlenségért vívott tízéves gerillaháború („El Grito de Yara”). 1868. október 10-én Carlos Manuel de Céspedes, egy gazdag cukornádültetvény tulajdonosa Oriente tartományban, kevesebb mint 40 emberrel megtámadta Yara falut. A támadást visszaverték, és csak 12 ember élte túl. „El Grito de Yara” („A lázadás hívószava”) a függetlenségért folytatott harc szimbólumává és jelszavává vált. Több mint 200 ezer harcos halt meg a tíz évig tartó háborúban, megszámlálhatatlanul sokan sebesültek meg. A háborús áldozatok teljes számát nem tudjuk megbecsülni sem. A függetlenségi mozgalom legprominensebb katonai vezetője Maximo Gómez tábornok és Antonio Maceo volt. 1869-ben Céspedes-t választották az Ideiglenes Kormány elnökévé. Ezzel és az El Grito de Yarával érdemelte ki a „Függetlenség Apja” címet.

Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874)

Spanyolország Valeriano Weyler tábornokot, „A Mészárost” küldte, hogy kiirtsa a függetlenségi mozgalmat. Weyler több százezer férfit, nőt és gyermeket zárt koncentrációs táborokba. Egyedül Havannában 52 ezer ember pusztult el. A lázadó területeken elpusztították az állatállományt és a terményeket, hogy kiéheztessék a szabadságharcosokat és családjaikat. A parasztokon úgy álltak bosszút, hogy hatalmas, spanyol tulajdonban lévő cukorültetvényeket gyújtottak fel. Weylert 1879-ben hívták vissza Spanyolországba.

1880-ban, a rabszolga-felszabadítást követően a nagy földbirtokosok azt várták, hogy a spanyol kormány kárpótolja őket a rabszolgák egyenjogúsítása nyomán keletkezett veszteségeikért. Azonban a munkakörülmények gyakorlatilag változatlanok maradtak. A Revista de Agricultura írta:

„…Egy munkás egy cukorüzem táborában hajnali 2 órakor kelt fel, ivott egy pohár meleg vizet reggelire, dolgozott délelőtt 11-ig. Egy két órás ebédszünetet követően visszatért és délután 6-ig dolgozott, levest evett és aztán még pár órát dolgozott…” (idézet Castro lapjának, a Cuba Socialistá-nak újságkivágásából – dátum nincs)

Anarchisták a függetlenségi harcban

A Kuba függetlenségéért vívott 1895-ös felkelések legharciasabb résztvevői elsősorban a parasztok voltak (és relatíve kisebb részben a számszerűleg kisebbségben levő munkások). A nemzetközi anarchista mozgalom a függetlenségi háború kezdetétől a végéig támogatta a felkeléseket, és számos fiatal anarchista ment Kubába, hogy együtt harcoljon a kubai néppel. Sok anarchista volt e harcok előterében, köztük Rafael García, Armando André (a lázadó hadsereg parancsnokainak egyike, akit később Machado bérgyilkosai öltek meg) és Enrique Cresci.

A függetlenségi harcokban való anarchista részvétel a következő megfontolásokon alapult: a kizsákmányolt, elnyomott tömegek számára, a burzsoá függetlenség másodlagos fontosságú volt. Számukra a gyarmati despotizmus alóli felszabadítás egyet jelentett sokéves szolgaságuk végével és a gazdasági egyenlőség, szociális igazságosság és személyes szabadság új korszakának nyitányával. A nép függetlenségért vívott harca egyidejűleg egy szociál-forradalmi karakterrel is rendelkezett. Az anarchista propaganda és legfőképp az AKCIÓ bátorította a tömegeket, hogy a politikai függetlenségért folytatott harcot változtassák a társadalmi forradalomért vívott harccá.

Kubai függetlenség: Az amerikai imperializmus terjeszkedése

Az amerikai imperializmus épp annyira tartott a kubai nép társadalmi forradalmától, mint annak spanyol gyarmati és hazai kizsákmányolói. Ezzel kapcsolatban hasznosnak tartjuk két magasan kvalifikált történész nézőpontját idézni:

„…a Spanyolország feletti győzelmet (a spanyol-amerikai háborúban, 1898) követően, a béketárgyalások során Spanyolország félelmét fejezte ki, hogy ha elhagyja a szigetet… lehetséges, hogy az gyakori forradalmak áldozatává válik, amelyeknek az lesz az eredménye, hogy sem a tulajdon, sem a személyes jogok nem lesznek biztonságban. Hogy megmentse Kubát a „korai” függetlenség lehetséges következményeitől, Spanyolország remélte, hogy az Egyesült Államok legalább olyan fokú ellenőrzést alakít ki, amely elegendő a rend biztosításához…” (Chester Lloyd Jones; idézi a Background to Revolution, New York, 1966, 63. old.)

Jones professzor kimutatja, hogy az Egyesült Államok Kubát illetőleg osztozott Spanyolországgal a forradalomtól való félelemben, és egyet értett vele abban, hogy „…a nemzetközi jog alatt eleget tegyen a kötelességének…”

És William Appleton Williams professzor összegzi az amerikai imperializmus valós motivációit a kubai függetlenség tekintetében:

„… az Egyesült Államok igyekezett gyorsan és tartósan pacifikálni a szigetet… hogy biztosítsa a katonai ellenőrzést… és felgyorsítsa és megvédje az Egyesült Államok gazdasági fölényét… az Egyesült Államok így a kubai forradalmárokkal szemben fogalt állást, éppúgy mint a spanyol kormány… Kubát az Egyesült Államokat kielégítő módon alakították át, és csak a végén adták át a kubaiaknak, az akció szabadságára vonatkozó visszavonhatatlan korlátozások után, és fejlesztésbe kezdtek, hogy meghatározatlan időre biztosítsák az amerikai túlsúlyt…” (idézi a Background to Revolution antológia, 188-190. old.)

Karikatúra az amerikai imperializmusról

Függetlenség az I. világháború kitöréséig: 1898-1914

Annak következtében, hogy Spanyolország vereséget szenvedett a spanyol-amerikai háborúban, Kuba független köztársasággá vált. Ezt Kuba forradalmi tömegei érték el, egyszerű parasztok és városi munkások, akiknek hősiessége aláásta a spanyol uralmat és lehetővé tette az Egyesült Államok könnyű győzelmét.

1898 és 1902 között az amerikai hadsereg elfoglalta és uralma alá vonta Kubát azzal az ürüggyel, hogy szükség van egy átmenti szakaszra ahhoz, hogy felkészítsék Kubát az önálló kormányzásra. Az amerikai csapatok az első elnöki választást követően elmentek. De az 1901-es Platt-kiegészítés „garantálta, hogy az Egyesült Államoknak joga van beavatkozni a kubai ügyekbe és állandó időre birtokba venni a Guantánamói-öböl haditengerészeti támaszpontját. (A Fenyők szigetének adminisztrációját 1925-ben vonták vissza.)

1902-ben Tomás Estrada Palmát választották az új köztársaság elnökévé. Tisztességtelen 1906-os újraválasztása és az őt elmozdító „liberális” puccs ürügyet szolgáltatott az amerikai csapatok második intervenciójához. A Palma-kabinet örököse, José Miguel Gómez (1909-1912) hihetetlenül korrupt volt. Azzal dicsekedett, hogy „… egész életemben derűs hangulatom volt egy mosollyal az arcomon…” Hubert Herring megjegyzi: „…egy mosollyal Gómez kiürítette a kincstárat, és lehetővé tette, hogy kubai és amerikai barátai koncessziókon hízzanak…” (History of Latin America; New York, 1955, 401. old.) Az új független köztársaságról kiderült, hogy épp olyan, vagy közel olyan reakciós, mint amilyen Spanyolország elmozdított gyarmati despotizmusa volt. Alig kevéssel volt keservesebb a harc Kuba elnyomott népe és a korrupt új állam között, annak bürokráciájával, hadseregével és rendőri erőivel szemben.

1900 tavaszán, az Egyesült Államok megszállása alatt, a csoport kiadta az El Mundo Ideal-t (Az ideális világ), meghívta a közismert anarchistát, Errico Malatestát, hogy utazzon Kubába és tartson beszédet a munkásoknak és a parasztoknak. De a kormány kiutasította őt. Kubát elhagyva Malatesta írt egy búcsúlevelet kubai elvtársainak, amelyből a következő részleteket idézzük:

„… Azt követően, hogy elhagytam ezt az országot, ami iránt erős szeretet érzek, hadd tisztelegjek a bátor kubai munkások előtt, feketék és fehérek, bennszülöttek és külföldiek előtt egyaránt, akik szívélyes vendégszeretetben részesítettek engem…”

„…Hosszú ideje csodálom azt az önfeláldozást és hősiességet, amivel ti országotok szabadságáért harcoltatok. Most megtanultam megbecsülni tiszta intelligenciátokat, haladásba vetett hiteteket és igazán figyelemre méltó kultúrátokat, amely nagyon ritka egy olyan népben, amelyet kegyetlenül elnyomtak. És azzal a meggyőződéssel távozom, hogy ti hamarosan kiveszitek a részeteket a minden országban leghaladóbbnak számító dologból, az emberiség valódi emancipációjáért folytatott harcból…”

„…Feltételezem, hogy a liberterek a mindig létező kormány ellen harcolnak, s nem azért, hogy helyére egy újat állítsanak; ily módon mindenki meg fogja érteni, hogy ha a függetlenségi háborúban a kormányokkal szembeni ilyen ellenséges érzelem minden liberterben megtestesül, lehetetlen lesz a kubai nép nyakába varrni ugyanolyan spanyol törvényeket, amelynek eltörléséért olyan mártírok, mint Martí, Cresci, Maceo és a kubaiak ezrei meghaltak…”

(Solidaridad Gastronomica – Anarchoszindikalista élelmiszer-ipari dolgozók szervezeti lapja, 1955. augusztus 15.)

Errico Malatesta (1853-1932)

1902-ben Havanna dohánymunkásait Gonzales Lozana és más anarchisták általános sztrájkba hívták, az elsőbe a köztársaság ideje alatt. Ez az akció, a híres „tanoncok sztrájkja”, célul tűzte ki, hogy véget vet a tanoncok kizsákmányolásának, kiknek státusza valójában annyi volt, hogy leszerződött szolgaként hozzá lettek kötve munkáltatóikhoz egy adott időszakra. A dohánymunkások csatlakoztak a havannai kikötői munkásokhoz. A kormány erővel próbálta meg letörni a sztrájkot és erőszakos csatát provokálva, amelyben húsz munkást megöltek. Az Egyesült Államok beavatkozásának fenyegetésével élve a kormány végül megtörte a sztrájkot.

Az 1903 és 1914 közötti periódust számos sztrájk jellemzi, amelyekben az anarchisták aktívan részt vettek. Közülük a fontosabbakat felsoroljuk:

1903. A cukormunkások nagy sztrájkra alatt az anarchista Casanast és Montero y Sarriát Las Villas tartomány akkori kormányzójának, José Miguel Gómeznek, Kuba későbbi elnökének parancsára meggyilkolják. Az elhúzódó Moneda általános sztrájkot, melyet az anarchisták vezettek (február 20-tól július 15-ig), azért hirdették meg, mert a munkások nem fogadták el, hogy a leértékelődött spanyol pesetában fizessék ki őket. Amerikai dollárban követelték a bérüket, mert annak nagyobb vásárlóereje volt. 1907-ben az anarchista hetilapot, a Tierra!-t szintén szigorúan üldözték, mert bátorította a vasúti sztrájkot, amely a nyolcórás munkanapért és egyéb követelésekért folyt. A dohánymunkások újra sztrájkba léptek, ezúttal 145 napra. Csatlakoztak hozzájuk a tengeri, az építő- és egyéb munkások.

A Tierra! (Földet!) egyik 1916-os száma

1910-1912. Az anarchoszindikalisták fontos szerepet játszottak Havanna és Cienfuegos csatornamunkásainak 1910 júniusában zajlott sztrájkjában. A keserű 1912-es évben éttermi és kávézói munkások sztrájkolnak szintén anarchista aktivisták részvételével. A legaktívabb sztrájkolók egyike Hilano Alonso volt. Az időszak egyéb sztrájkjai között ott volt a kőművesek nyolcórás munkanapért vívott sztrájkja; a vasutasok sztrájkja; a havannai alagút munkásainak erőszakos sztrájkja, és a harcokban résztvevő spanyol anarchisták és szindikalisták kitoloncolása.

Ezekben az években az anarchista mozgalom virágkorát élte. A Tierra! hetilap cikkei a legkiválóbb kubai és spanyol szerzők tollából születtek; az El Ideal liberter újság, valamint Elisee Reclus, Kropotkin, illetve más anarchisták széles körben elterjedt munkáinak megfizethető kiadásai.

Ezt az időszakot a munkások szövetkezeti mozgalmának jelentős növekedése jellemezte, amelyben az anarchisták nagyon aktívak voltak. Szerény havi díjért a munkások rendelkezésére bocsátották kikapcsolódási és kulturális létesítményeiket, egészségügyi szolgáltatásokat nyújtottak, és más előnyöket biztosítottak számukra. A mozgalom összlétszáma elérte a 200 ezer tagot. A gyárosok ellenkezésének dacára a munkások termelő és fogyasztó házakat és szövetkezeteket szerveztek.

Az anarchisták élen jártak a mezőgazdasági szövetkezetek szervezésében is, amiket a Castro-kormány zúzott szét, hogy állami gazdaságokkal váltsa fel őket. Kuba liberter mozgalma mindig kiemelt helyen állt nemcsak a városi munkások szerveződései terén, hanem a paraszti harcokban is. Egész parasztszervezeteket építettek Kuba szerte – San Cristóbalban, Las Placiosban, Pinar de Ríoban –, ahol a legcsekélyebb lehetőség is volt rá. Realengo 18-ban, yentas de Casanovában, Santa Lucíában és El Vinculóban olyan anarchista aktivisták, mint Marcelo Salinas, Modesto Barbieto, Alfredo Pérez és sokan mások bátran harcoltak. Feledhetetlen elvtársaink, Sabino Pupo Millan és Niceto Pérez harcos parasztforradalmárok voltak Santa Lucía óriási cukorültetvényein és Camagüeyben. Ebben az időszakban, legalább 1925-ig, az anarchisták voltak az egyedüli befolyásos aktivisták a cukormunkások körében. Millant 1945. október 20-án gyilkolták meg a Monati Cukorvállalat által fizetett bérgyilkosok a paraszti ellenállás felszítása és paraszt szövetkezetek szervezése miatt. Pérezt szintén meggyilkolták; Kuba Parasztföderációja úgy emlékezett meg halála napjáról, mint „A Paraszt Napjáról: az éhező és kizsákmányolt földművelő munkások követeléseiért folytatott harc napjáról.”

Az orosz forradalomtól: A Machado-diktatúráig: 1917-1925

Az első világháború véget érése és az orosz forradalom beindította a munkások haladó csoportjainak és a radikális mozgalmaknak fantáziáját szerte a világon. Világszerte számos anarchista várt azonnali forradalomra és az igazságos társadalom megvalósulására. 1919-ben a kubai anarchisták egy csoportja a forradalmi eufóriának engedve kiadott egy kiáltványt, amellyel csatlakozott a Bolsevik Párt uralta Harmadik Internacionáléhoz.

Teljesebb és megbízhatóbb információkkal és az oroszországi események józan, objektív elemzésével a kubai anarchista mozgalom egy új fázisba lépett. Az orosz forradalomért való lelkesedés akkor halt ki, amikor a bolsevikok diktatórikus gaztettei nyilvánvalóvá váltak, és amint Kropotkin, Volin, Berkman és más anarchista menekültek kritikus véleményei Európában és mindenütt, elértek Kubába.

Az 1917 és 1930 közötti éveket keserűség és kiterjedt osztályharc jellemezte: helyi és országos sztrájkok a magasabb bérekért, a nyolcórás munkanapért, a szakszervezetek elismeréséért, a kötelező katonai szolgálat elleni kampányok, óriási tüntetések a hiányok és a magas megélhetési költségek ellen, stb. A népfelkelés eme megnyilvánulásai váltották ki a radikális mozgalmak kormányzat általi üldöztetését. Spanyol anarchistákat deportáltak, a székházakat, amit a rendőrség egyik nap bezáratott, azt másik nap újra kinyitották; az újságok, amiket egyik nap felfüggesztettek, a következő napon más néven újra megjelentek. Az elnyomás ellenére fiatal férfiak és nők százai csatlakoztak az anarchista szervezetekhez.

Az anarchistáknak rendkívül aktívak voltak, legfőképpen a gyáripari munkások, a kőművesek, gipszmunkások, pékek, mérnökök, vasúti dolgozók, gyári munkások, stb. szakszervezetei közt. A liberterek kiadtak hetilapokat, a Nueva Aurora-t és a Labor Sana-t; magazinokat, az El Progreso-t, a Voz del Dependiente-t [Eladók hangja], az El Productor Panadero-t [A termelő pék], a Nueva Luz-t (Új Fény), a Protero-t, az El Libertario-t és más lapokat.

Ennek az agitációnak és sztrájkaktivitásnak lett az eredménye a Havannai Munkásszövetség és jóval később Kuba Országos Munkásszövetsége. Mindkét szervezet a harc és a szerveződés anarchoszindikalista formáit követte. Itt egy részleges lista a főbb eseményekről:

1918 – A havannai építőipari munkások véres sztrájkja. Segítségül hívva az 1893-as anarchistaellenes törvényt, a kormány a lázadás és az államhatalom megdöntésére irányuló konspiráció koholt vádjai alapján és az anarchista szervezők ás aktivisták bebörtönzése révén, megpróbálta a munkásszerveződésekből gyökerestül kiirtani az anarchista befolyást. A rendőrök tüzet nyitottak egy tüntetésen, amit a munkások és szakszervezetek a magas megélhetési költségek ellen szerveztek.

1920 – Áprilisban egy országos kongresszust hívtak egybe a Takácsok Havannai és Pinar del Rió-i Szövetségének pártfogásával, amelyekben számos anarchista fontos szerepet töltött be. A kormányon belüli korrupció gyakori volt. (1921-ben például Alfredo Zayast, áldozataitól kapott becenevén „A Peseta Tolvajt”, választották Kuba elnökévé.)

1924 – Anarchista csoportok kongresszusa egyesített minden anarchista irányzatot az újonnan szervezett Federación de Grupos Anarquistas de Cubába [Kuba Anarchista Csoportjainak Szövetsége]. A kis példányszámú újságok egy ténylegesen megfelelő, jól szerkesztett, jól gyártott lappá váltak. Az új folyóirat, a Tierra! (Földet!) széles körben elterjedt, amíg kiadását a Machado diktatúra erőszakkal fel nem függesztette. (A Tierra! kiadását a késői 1930-as években időszakosan folytatták).

A Tierra! legbriliánsabb munkatársainak egyike, Paulino Díaz igen meghatározó szerepet játszott egy munkáskongresszus megtartásában Cienfuegosban, amely lefektette azokat az alapokat, amelyekre később (1938-ban) a Kubai Munkásszövetség (CTC) épült. De az anarchisták soha nem irányították a CTC-t, amely kvázi kormányügynökséggé vált és napjainkig az is maradt, s amelyet sikeresen uraltak a Grau San Martín-, a Batista- és a Castro-kormányok.

A Kubai Munkások Országos Konföderációja (CNOC) első főtitkára egy anarchista nyomdász, Alfredo López volt. A CNOC-n belül voltak még szocialista és kommunista csoportok is. Az anarchisták növekedési üteme komolyan lecsökkent a Menocal elnök rezsimje alatti harcok, a Spanyolországba történő deportálások és a rendőri elnyomás következtében. Felismerve egy jobban szervezett és hatékonyabb munkásmozgalom szükségességét, az anarchisták szakszervezeteiket a szakmák helyett ipari alapon – gyárak és iparágak alapján – szervezték át.

Alfredo López Arencibia (1894-1933)

Gyakorlatilag az anarchisták és az anarchoszindikalisták irányították Kuba legerősebb szervezeteinek egyikét, a Sindicato de la Industria Fabril-t (Sörfőző Szakszervezet – SIF). Az anarchista csoportok közreműködésével az anarchoszindikalista cukornádarató és egy vasúti munkások szakszervezeteit is megszervezték Camagüey tartományában.

1925 – A Machado-kormány rágalmazó kampányt indított, hogy megszüntesse az anarchisták dominanciáját a SIF-ben. Azzal vádolták Eduardo Vivas és Luis Quiros anarchista aktivistákat, hogy megmérgezték a sört a Sarki Sörfőző Vállalat elleni sztrájk során. Az ezt követő botrány kikövezte az utat a szakszervezetek és az anarchista mozgalom ellen irányuló mindenre kiterjedő támadás előtt. A szervezők mindegyikét üldözni kezdték. Néhány anarchista szervező illegalitásba vonult. Másokat bebörtönöztek, a külföldön született anarchistákat pedig kitoloncolták az országból. Néhányukat öngyilkosságba hajszolták.

De mindezen atrocitások ellenére a munkások nagy tömegei, akik ezekben az években megőrizték liberter szellemiségüket és a problémákhoz való hozzáállásukat, folytatták a szervezkedést és terjesztették az anarchoszindikalista eszméket. Amikor 1925-ben a Kubai Munkások Országos Szövetségének (CNOC) kongresszusán a munkaadók ügynökei az anarchoszindikalisták kizárására tettek javaslatot, a kongresszus nemhogy nem egyezett bele a kizárásukba, de azokat zavarta el, akik ilyen javaslatokkal éltek. Ugyanebben az évben (1925) a főnökök által fizetett gyilkosok rálőttek és meggyilkolták az anarchista Enrique Varonét, a cukoripari munkások és a vasúti dolgozók legbefolyásosabb szervezőjét Camagüey és Oriente tartományokban. Az anarchisták paraszti és ipari munkásokat egyaránt beszerveztek San Cristóbal Munkásainak Általános Szakszervezetébe, Pinar del Río tartományában.

Machado diktatúrája: 1925-1933

1925. május 20-án Gerardo Machado tábornok, egy fél-analfabéta, hatalommániás despota (aki később a hírhedt „Las Villas-i mészárosként” híresült el) lett Kuba elnöke. Választási kampánya egy jól szervezett nyilvános agymosó mutatvány volt. Úgy tetszelgett, mint egy hazafias, jóindulatú demokrata, így kezdetben rendkívül népszerű volt. Szinte egy ellenvéleményt sem fogalmazott meg vele szemben az általános elismerés kórusa. De az anarchista hetilap, a Tierra! kiadott egy pompás cikket, amely ezekkel a szavakkal zárult:

„…Mi a köznéppel tartunk, a tömegekkel; de amikor ők egy zsarnokot követnek: akkor mi egyedül megyünk tovább! Húzzátok ki magatokat! Szemeiteket emeljétek magasra eszménk világos fénye felé!”

Agitációval Havannai Egyetemen tíz ember megalapította a Kubai Kommunista Pártot. A Párt értelmiségieket, diákokat és néhány munkást vonzott. Az 1930-as évek közepéig munkáskörökben csekély befolyása volt. A pártot 1927-ben ideiglenesen törvényen kívül helyezték.

A Machado-rezsim létrehozott egy kormány által szponzorált szervezetet, az Union Federativa Obrera Nacional-t (Egyesült Országos Munkásszövetség - UFON), és föld alá kényszerített minden legitim munkásszerveződést.

Az anarchista munkásmozgalmat szadista módon elnyomták. Alfredo Lópezt, a CNOC főtitkárát (fent említettük) bedobták a tengerbe, és felfalták a cápák. A hosszú küzdelem a CNOC irányításáért 1930-31-ben ért véget, amikor a kommunisták a Machado-kormánnyal szövetségben a legaljasabb módon összejátszottak, hogy megszerezzék a CNOC és a munkásmozgalom fölötti befolyást.

Mindazonáltal az 1920-as és 1930-as évek számos népi megmozdulásában az anarchisták és az anarchoszindikalisták mindenütt jelentős szerepet játszottak. A CNOC kormány általi elnyomását követően ott találjuk őket a független és harcos Confederación General de Trabajadores (Általános Munkásszövetség) fő szervezői között.

Machado véres diktatúráját egy általános sztrájk és egy felkelés döntötte meg. A sztrájk a troli és a buszvezetők szakszervezeteinek munkabeszüntetésével kezdődött. Amíg a buszosok szakszervezetét a kommunisták irányították, a troli dolgozók szakszervezete az anarchoszindikalisták erős befolyása alatt állt. A Havannai Munkásszövetség minden szakszervezetet találkozóra hívott, hogy megszervezzék az általános sztrájkot, és megválasztottak egy csomó anarchistát egy sztrájkbizottsághoz, köztük Nicosio Trujillót és Antonio Penichetet.

A sztrájk napról napra egy félelmetes fenyegetéssé nőtt a kormány számára. Hogy tegyen egy végső kísérletet a hatalom megtartására és a sztrájk megtörésére, Machado megszerezte a Kommunista Párt támogatását, és ezért az együttműködésért cserébe Machado megígérte, hogy legalizálja a pártot és engedélyezi annak bürokratái számára, hogy irányítsanak néhány munkásszervezetet. A kommunisták elfogadták Machado ajánlatát és megpróbálták megtörni a sztrájkot. Elbuktak. A kommunisták és vezetőjük, Cesar Vilar azon erőfeszítéseinek dacára, hogy a hatalomban tartsák, a sztrájk meggyorsította Machado bukását.

Gerardo Machado y Morales (1871-1939)

Az Anarchista Csoportok Szövetsége közzétett egy kiáltványt, amiben leleplezték a kommunisták árulását és sürgették a munkásokat, hogy maradjanak szilárdak elhatározásukban, hogy megdöntik a zsarnokot és karhatalmát. Itt idézzük a kiáltvány részleteit, aminek fordítása eredetileg az Industrial Workers of the World-ben található, The Industrial Worker, Chicago, 1933. október 3.

Kiáltvány a kubai munkásokhoz és általában a néphez

„Kuba Anarchista Szövetsége tudatában van saját felelősségével ezekben a zűrzavaros időkben, kötelességének érzi, hogy leleplezze a munkások– és a közvéleménye - előtt a Kommunista Párt aljas akcióit. (…) Hisszük, hogy az igazság a legerősebb fegyver, és mi ezt a fegyvert használjuk. Mindenkinek tudtára akarjuk adni az igazságot. Ez pedig a következő(…)

(1933) augusztus 7-én, amikor a Machado és rezsimje elleni általános sztrájk az egész szigetet magával ragadta, Machado megijedt és előre látta küszöbön álló bukását… Ebben a helyzetben a kommunista párt úgynevezett „Központi Bizottsága” által irányított bábszervezet, az Országos Munkásszövetség (CNOC) … kommunista vezetőinek teljes felhatalmazásával felajánlott egy egyezményt a Machado-kormánynak és nyélbe is ütötte azt vele. (…)

A következő napon Machado bérgyilkosai géppuskával fegyvertelen embereket mészároltak le, a munkásosztály kommunista árulóit luxusautókkal szállították, amelyeket a katonatisztek és Machado hadügyminisztere biztosítottak számukra, hogy egy fogadáson vegyenek részt Machadóval a legdrágább havannai luxusétteremben, az El Carmelóban. A fogadáson Machado belegyezett, hogy törvényesnek ismeri el a Kommunista Pártot, és egyéb kéréseknek is eleget tesz. (…)

A kommunisták sietve a munkásokhoz fordultak, hogy menjenek vissza dolgozni, mert a főnökeik biztosították őket követeléseik tiszteletben tartásáról. De a munkások (beleértve a havannai buszosok és közlekedési dolgozók szakszervezetét is, amelyet a kommunisták irányítottak) visszautasították ezt. Eldöntötték, hogy csak saját lelkiismeretüknek engedelmeskednek és folytatják az ellenállást, amíg a Machado-rezsim meg nem dől vagy el nem menekül.

Machado és kommunista szövetségesei megtorolták mindezt. Munkásszervezetek számára nem engedélyezték az összejöveteleket. A Havannai Munkásszövetség (FOH, melyet az anarchoszindikalisták alapítottak), amelyben a legnagyobb számban egyesültek nem politikai munkásszervezetek, nem tarthatott összejöveteleket, mert nem kapott hatósági ellenjegyzést a kormánytól. Árulásuknak köszönhetően csak a kommunisták számára engedélyezték a gyülekezést. Revolverekkel fegyverkeztek fel, miközben mindenki más számára tiltva volt, hogy fegyvert tartson vagy viseljen, és bár az alkotmányos jogokat felfüggesztették, a kommunisták összejöveteleket tartottak, automobilokban kocsikáztak azzal az üzemanyaggal, amelyet a hadseregtől szereztek be, mert a benzinkutak a sztrájk miatt be voltak zárva. (…)

(…) befejezésképp tudatni akarjuk a munkásokkal és Kuba népével, hogy a kommunista párt CNOC-vel szemközti irodáinak bérleti díját a Machado rezsim fizeti, s hogy a bútorokat erőszakkal hozták el a Havannai Munkásszövetség irodáiból Machado hadügyminiszterének engedélyével és aktív segítségével…

Forrás: Sam DOLGOFF: The Cuban Revolution. A Critical Perspective [A kubai forradalom. Egy kritikai nézőpont] Anarchy Order. [é.n. – eredeti megjelenés: 1974.]

Folyt. köv.

Fordította: Poór Péter