Az 1954-es guatemalai puccs apropóján közöljük ezt a hosszú cikket, ami ugyan a ’90-es évek közepén íródott, de jó összefoglalója az Egyesült Államok Guatemala-politikájának, és ez talán értetőbbé teszi azokat az állapotokat, amik jelenleg Közép-Amerika egyes országaiban uralkodnak, és olyan súlyos problémák okozói, mint a gyerekbevándorlási-válság.
A guatemalai valóság
Tízmillió lakosával Guatemala a legnépesebb közép-amerikai állam. Gazdag földbirtokosokból és nagyvállalati érdekekből álló oligarchia irányítja, amely lefölözi az ország mezőgazdasági és kereskedelmi javait a lakosság többi részének rovására. Az ország élén katonai diktátorok és bábelnökök állnak. A végső ellenőrzés a hadsereg kezében van.
Guatemalában nincs társadalmi vagy gazdasági igazságosság, különösen annak a hatmillió maja indiánnak, akik az ország lakosságának a többségét adják. Jelentős különbség tapasztalható a jövedelemelosztásban, és mindent áthat a nyomor. A kávéültetvényeken a parasztok, az ősi maják leszármazottai koncentrációstábor-szerű körülmények között, de facto rabszolgákként élnek. Az őslakosok 40 százaléka nem jut egészségügyi ellátáshoz, 60 százalékuk pedig nem fér hozzá a biztonságos ivóvízhez. A vidéki területeken az oktatás nem létezik, aminek következtében az emberek 50 százaléka írástudatlan. Az országban élő gyermekek fele alultáplált. Egy olyan országban, mint Guatemala, ahol minden megterem, az emberek mindennap éheznek.
Guatemalában az igazi hatalom a hadsereg kezében van, és ezt a hatalmat arra használják, hogy erőszakosan ellenőrizzék az embereket, aminek eredményei a legrosszabb emberi jogi eredmények a féltekén. A több mint 30 éves polgárháború alatt több mint 150 ezer guatemalait öltek meg vagy tüntettek el, több tízezren kényszerültek arra, hogy Mexikóba meneküljenek, egymillióan hagyták el a lakhelyüket országon belül, és több mint 440 indián falut pusztítottak el. Az öldöklés 75 ezer özvegyet és 250 ezer árvát hagyott maga után. Az Egyesült Államok kormánya pedig több mint négy évtizeden keresztül folyamatosan támogatta a guatemalai hadsereg és az uralkodó osztály elnyomó politikáját.
A korai évek
Napjaink Guatemalájának szomorú valósága azokból a keserű magokból sarjadt ki, amelyeket a korai években elültettek. Pedro de Alvarada spanyol konkvisztádor (1485-1541) kezdte el meghódítani és leigázni a maja városállamokat az 1500-as években. A földtulajdonlást, az ásványkitermelést és a mezőgazdaságot a spanyolok javára szervezték meg. És bár az ország 1821-ben függetlenné vált, a hatalmas banán- és kávéültetvények feletti külföldi ellenőrzés továbbra is azokat a mintákat követte, amelyek a gyarmati időszakban alakultak ki, és az indiánok földjeit továbbra is elvették.
Az 1920-as években miután már több mint egy évszázada részt vett a guatemalai mezőgazdaságban valamint az ott előállított termények exportjában, az Egyesült Államok katonai missziókat hozott létre az összes latin-amerikai országban. A guatemalai katonaság az Egyesült Államok hadseregéhez kötődött úgy a kiképzés, a segélyezés terén, mint elkötelezettségében, hogy védeni fogja az Egyesült Államok gazdasági érdekeit, és ezzel a guatemalai hadsereg a legnagyobb erővé vált.
A United Fruit Company
Jorge Ubico diktátor (1931-1944) alatt az amerikai tulajdonú United Fruit Company (UFC) megszerezte az ellenőrzést a guatemalai földek 42 százaléka fölött, és mentesült az adók és a behozatali vámok alól. Guatemala három legnagyobb vállalata – a United Fruit Company, az International Railways of Central America valamint az Empress Electrica – amerikai tulajdonban volt (és a United Fruit Company irányítása alatt állt). Az export 77 százaléka ment az Egyesült Államokba, és az import 65 százaléka az Egyesült Államokból érkezett.
„Tíz év tavasz”
Elnyomó kormányok jellemezték Guatemala egész történetét, amely azt jelentette diktátorok váltogatták egymást. Azonban 1945 és 1954 között volt egy enyhülési időszak – amikor a demokráciával kísérleteztek, és ezt az időszakot „Tíz év tavasznak” nevezik –, ami Juan José Arévalo elnökké választásával kezdődött.
1945 és 1951 közötti elnöksége alatt Arévalo megteremtette az ország társadalombiztosítási és egészségügyi rendszerét, valamint létrehozott egy kormányirodát, ami a maják problémáival foglalkozott. A konzervatív katonai erők számos puccsot kíséreltek meg Arévalo liberális rendszere ellen, de ezek a kísérletek kudarcot vallottak.
Arévalót Jacobo Arbenz Guzmán ezredes követte, akit 1951-ben demokratikus úton választottak elnökké. Akkoriban a földbirtokosok két százalékának tulajdonában volt a termőföldek 70 százaléka, és a gazdák adósrabszolgaságban tartották a földműveseket. Arbenz folytatta Arévalo liberális politikáját, és agrárreformról szóló törvényt fogadott el, hogy feldarabolja a nagybirtokokat, és támogassa a külön tulajdonban lévő kis gazdaságokat. A földreform részét képezte a United Fruit Company tulajdonában lévő 160 ezer hektár megműveletlen földterület újraelosztása is. A United Fruit Company kártérítést kapott a földjéért.
A United Fruit, Eisenhower és a reform vége
A United Fruit állam volt a guatemalai államon belül. Nemcsak a guatemalai banántermelés és a monopolizált banánexport volt a tulajdonában, de övé volt az ország telefon- és távírórendszere, és majdnem a teljes vasúti pálya. A United Fruit földjének újraelosztásán kívül a kormány versenyre kelt a United Fruittal a banántermelés és –export terén.
Az Egyesült Államok uralkodó köreinek fontos személyiségei voltak érintettek a United Fruit Company-ben, akik felhasználták a befolyásukat, hogy meggyőzzék az amerikai kormányt, hogy lépjen közbe. (John Foster Dulles külügyminiszter ügyvédi irodája készítette a United Fruit szerződéseit Guatemalával; öccse, Allen Dulles, a CIA igazgatója a United Fruit egyik fő részvényese volt; John Moors Cabot, Amerika-közi ügyekért felelős külügyminiszter-helyettes a United Fruit egyik korábbi elnökének a testvére volt; Eisenhower elnök személyi titkára a United Fruit PR-osztályának vezetőjéhez ment hozzá).
1954-ben Eisenhower és Dulles eldöntötte, hogy Arbenznek végül mennie kell, és az Egyesült Államok külügyminisztériuma Guatemalát „kommunistának” minősítette. Ezzel az ürüggyel az Egyesült Államok segéllyel és felszereléssel látta el a guatemalai hadsereget, valamint CIA-hadsereget és CIA-repülőgépeket is küldött. Lebombáztak egy katonai bázist és egy kormányzati rádióállomást, és megdöntötték Arbenz Guzmánt, aki Kubába távozott.
A puccs visszahelyezte a guatemalai gazdaságot a földbirtokos elit és az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek markába. Eisenhower elnök azt akarta, hogy a szegény, írástudatlan guatemalai parasztok éhezéssel és kínszenvedéssel lakoljanak azért, amiért támogatták a földreformot, és jobb jövőt próbáltak elérni maguknak és a családjaiknak. Hogy biztosítsák az örökké növekvő profitot egy amerikai vállalatnak, az Egyesült Államok külügyminisztériumának, a CIA-nak és a United Fruit Company-nek sikerült elvennie a guatemalai parasztoktól a szabadságukat és földjeiket, a munkásoktól a szakszervezeteiket, és minden guatemalaitól egy demokratikus Guatemalába vetett reményt.
Az Egyesült Államok által támogatott Castillo Armas ezredes lett az új elnök. Az Egyesült Államok nagykövete ellátta Armast egy listával, amelyen a megsemmisítendő radikális ellenzékiek szerepeltek, és a vérfürdő azonnal meg is kezdődött. Armas alatt több ezer embert tartóztattak le, sokakat közülük megkínoztak és megöltek. A United Fruit visszakapta az összes földjét. Extra ajándékként pedig betiltották a Banánmunkások Szakszervezetét. Armas az írástudatlanoktól, a választópolgárok egyharmadától, elvette a szavazás jogát. Törvényen kívül helyezte az összes politikai pártot, munkásszövetséget és parasztszervezetet. Beszüntette az ellenzéki újságokat, és elégettette a „felforgató” könyveket. A „Tavasz” véget ért.
Diktátorok és elnyomás
A guatemalai puccs a katonai uralom új korszakát nyitott meg Közép-Amerikában. Tábornokok és ezredesek büntetlenül számoltak le a másként gondolkodókkal és harácsoltak össze vagyonokat maguknak és barátaiknak.
És a védtelen emberek lemészárlása állami politika lett Guatemalában. 1954 és 1981 között több mint 60 ezer embert öltek meg. Guatemala azóta is a legrosszabb emberi jogi mutatótól szenved Latin-Amerikában.
Az Armas-rezsimet egymást követő elnyomó katonai diktatúrák követték. Ahogy a tiltakozások és az elnyomás egyre erőszakosabbá vált, polgárháború bontakozott ki, elsősorban a felföldeken. Az 1960-as és ’70-es évek iparosítása a gazdagokat még gazdagabbá tette, miközben a városok egyre nyomorúságosabbá váltak, mivel a vidéki kisemmizettek a városokban kerestek munkát. A katonaság folytatta a kormány-ellenes elemek erőszakos elnyomását, különösen vidéken, az őslakos maja népesség körében pedig nőtt az ellenállás, és létrejött egy gerillahadsereg.
A Zöldsapkások, a CIA és a halálosztagok
Az 1960-as és ’70-es években az amerikai katonai segély és kiképzés a guatemalai hadsereget a legerősebbé és a legkifinomultabbá tette Közé-Amerikában. 1966 és 1968 között, a Johnson-elnökség alatt Zöldsapkásokat küldtek Guatemalába, hogy annak hadseregét modern felkelés-elhárító erővé alakítsák át, és egy vietnami stílusú háborút folytassanak ott. Ez az eredete annak a gyilkos gépezetnek, ami ma Guatemalában működik.
Halálosztagok, amik addig ismeretlenek voltak Latin-Amerikában, kezdtek működni ebben az időszakban. A hadsereg vezetői, kormányzati tisztviselők és üzletemberek, akik támogatták és gyakran pénzelték is a halálosztagokat, szoros szálakkal kötődtek számos amerikai kormányzathoz. Az osztagoknak listáik voltak a feltételezett kommunistákról, vagy olyanokról, akik az elit-vállalatok-hadsereg ellenőrizte fennálló rendszer ellen voltak. Akik szerepeltek a listákon, azokat levadászták és megölték.
Az Egyesült Államok missziója és tanácsadói nógatták a hadsereget, hogy tegyen lépéseket egy felkelésellenes (ellenforradalmi) akciók lefolytatására szolgáló amerikai katonai bázis létrehozására, hogy fenntartható legyen az olcsó munkaerő a földbirtokosoknak és az amerikai vállalatoknak, és megvédjék a rendszert. A terror volt a fegyver, és az amerikai CIA volt az ügynök. Gerillákat, parasztokat, diákokat, munkásvezetőket és szakembereket vettek célba, és a guatemalai hadsereg ezreket börtönzött be. További ezreket, akik a szegénység és az igazságtalanság ellen harcoltak, az egyaránt a CIA által felfegyverzett és kiképzett rendőrség, hadsereg és a halálosztagok gyilkoltak meg vagy tüntettek el.
Újságírókat, ügyvédeket, tanárokat, az ellenzéki pártok tagjait, és mindenkit, aki szimpátiát mutatott a kormányellenes ügy iránt, géppuskával lőtték agyon. Bárkit, aki egy szakszervezetet próbált meg szervezni vagy a parasztok helyzetét akarta javítani, megkínozták, megcsonkították és megölték. Férfiak lefejezett vagy kasztrált holttestei kerültek elő. Voltak, akiknek kitépték a szemgolyóit, levágták a heréiket és a szájukba tömték, kezeiket vagy nyelvüket levágták; a nőknek lemetszették a melleit. A nemi szervekbe vezetett elektromos áram mindennapos volt, ehhez az eszközöket és az instrukciókat a CIA biztosította. Panamából felszálló amerikai repülőgépek napalmot dobtak a feltételezett célpontokra.
1968 végére kiirtották a gerillákat. A Pentagon számára ez korlátozott, a guatemalaiak számára viszont totális háború volt.
A CIA, a guatemalai G-2 és Izrael
Azonban a háború nem ért véget a gerillák felett aratott győzelemmel. Az 1960-as évek óta a CIA kapcsolatban volt egy guatemalai katonai egységgel – a G-2-vel –, ami kínzóközpontok és tömegsírok hálózatát tartotta fent Guatemala-szerte, és több ezer guatemalai civilt gyilkolt meg. Az amerikai nagykövetségről a CIA fedett ügynökei titkos munkát folytattak a kétezer guatemalai elit katonai hírszerző tisztből álló G-2-vel: kiképezték, tanácsokkal és fegyverekkel látták el és felszerelték őket, hogy több ezer guatemalai ellenzékit kínozzanak és gyilkoljanak meg és tüntessenek el. Egyes G-2 bázisoknak saját krematóriumuk volt, ahol a megkínzottakat és meggyilkoltakat elégették.
1970-es években a nemzetközi közvélemény felfigyelt kínzási és gyilkolási gyakorlatra, és nyilvános jelentések szóltak arról, hogy a guatemalai hadsereg a legelnyomóbb Latin-Amerikában. Ez az eseménysor változást idézett elő az emberi jogokhoz való hozzáállásban az Egyesült Államokban. 1977-ben Jimmy Carter amerikai elnök elvágta a katonai segélyt. Azonban a pénz és a fegyverek továbbra is célba értek – a CIA-n keresztül. Amikor 1978-ban elkezdődött Lucas García elnök rettegett rezsimje, és elkezdték megsemmisíteni az új népi vezetőket – vagy meggyilkolták, vagy erőszakkal félreállították őket –, és amikor a halálosztagok járták a földeket és kényük kedve szerint gyilkoltak, a CIA ott volt, hogy a segítségükre legyen.
Az Egyesült Államokon és a CIA-n kívül Argentína és Chile is szakértőket és segélyt bocsátott a guatemalai hadsereg részére. Továbbá 1977 óta Izrael is nagyon fontos szerepet játszik Guatemalában, amelyet fegyverrel lát el, lőszergyárakat épít és a katonáit képzi ki.
Reagan és Ríos Montt
Az 1980-as éveket az őslakos népesség brutális elnyomása és lemészárlása jellemezte. Az egymást követő, az Egyesült Államok támogatását élvező diktátorok szenvedést hagytak maguk után. A guatemalai hadsereg az emberijog-sértésekről szóló jelentések nyomán kibontakozó hírhedt képe miatt Reagan elnök megváltoztatta a guatemalai hadsereget támogató amerikai politikát egy dupla fenekű politikára. Miközben a kormányszóvivők olyan nyilvános kijelentéseket tettek, miszerint támogatják az emberi jogokat és a polgári kormányzáshoz való visszatérést, a Reagan-adminisztráció jelezte a guatemalai hadseregnek, hogy jóváhagyja a háború megnyerését, és több támogatásért lobbizott a kongresszusnál. A CIA pedig folytatta a munkát a guatemalai biztonsági erőkkel.
1982-ben Efraín Ríos Montt tábornok került puccsal hatalomra. Ríos Montt a Georgia állambeli Fort Benningben lévő School of the Americas-ban („Amerikák Iskolája” – SOA) végzett. Úgy magasztalták, mint egy „újjászületett” keresztény reformert, de az igazság az, hogy ő volt az egyik legvéreskezűbb guatemalai diktátor. „Babok és puskák” (fusiles y frijoles) elnevezésű programját arra találták ki, hogy távol tartsák a gerillákat az indián falvaktól – babot azok kaptak, akik együttműködtek, puskalövést azok, akik nem. „Statáriumot” hirdetett, és a televízióban kijelentette, hogy „mivel statárium van érvényben törvényesen ölhetünk”. Betiltotta a nyilvános összejöveteleket, felfüggesztette az alkotmányt, a választott tisztviselőket másokkal váltotta fel, és cenzúrázta a sajtót. Polgári Védelmi Őrjáratokat (PAC-okat) is létrehozott a lakosság ellenőrzésére.
Ríos Montt a háborút a városi központokból vidékre vitte, ahol „az úr szelleme” vezette a „kommunista felforgatók”, többnyire őslakos indiánok ellen. Miközben a guatemalaiak a kormány által elkövetett kínzásoktól, emberrablásoktól és mészárlásoktól szenvedtek, ő a lakosság megmentőjének képében tetszelgett. A SOA-ban tanult leckéket alkalmazva „béketeremtő” programba kezdett, hasonlóba, mint amilyet az Egyesült Államok csinált Vietnamban, hogy azt a benyomást keltse, hogy a kormány igyekszik helyreállítani a demokráciát az országban. A valóság viszont az volt, hogy a „béketeremtő” program faluról falura haladt, és lényegében koncentrációs táborokat hozott létre, amelyekbe azok kerültek, akik túlélték azokat a mészárlásokat és politikai népirtásokat, amelyeket maga a kormány követett el.
Ríos Montt 17 hónapnyi „keresztény” kampánya alatt 400 falut pusztítottak el, 10-20 ezer indiánt öltek meg, és több mint 100 ezren menekültek el Mexikóba. 1983 elején Reagan elnök újraindította a Guatemalába menő katonai szállítmányokat, mondván, hogy Montt programja a gerillafelkelés ellen működik. Azt mondta, hogy Montt-ot „hamisan vádolják” az emberi jogokkal kapcsolatban.
Montt-ot 1983 augusztusában döntötték meg. 1985 decemberében egy civilt, a populista reformerként kampányoló Vinicio Cerezo Arévalót választották elnökké. Azonban továbbra is a hadsereg kezében volt a hatalom. Cerezo feloszlatta a titkosrendőrséget (DIT), de a hadsereg a CIA támogatását élvező G-2 osztaga nem hagyott fel a diákok, parasztok, emberi jogi aktivisták elleni merényletekkel.
A Reagan-adminisztráció és a halálosztagok
Mielőtt kormánya 1980-ban hivatalba lépett, Reagan elnök udvarolt a guatemalai jobboldalnak, aminek osztotta a nézeteit. Ígéretet tett az akkori guatemalai elnöknek, Romero Lucas García tábornoknak és a jobboldal vezetőinek, hogy az Egyesült Államok országukkal kapcsolatos politikája 180 fokos fordulatot fog venni. A megállapodás értelmében az Egyesült Államok visszaállította a fegyvereladásokat Guatemala felé, a külügyminisztérium visszafogta az emberijog-sértésekkel kapcsolatos kritikáit, és ígéretet tettek arra, hogy az USA katonailag közbelép, ha népfelkelés törne ki. Reagan biztosítékai a halálosztagokat irányító guatemalai kormánytisztviselőket elégedettséggel tölthette el, hogy az Egyesült Államok támogatja a tevékenységüket. A Lucas elnök parancsnoksága alatt álló guatemalai hadsereg és rendőrség szervezte meg és irányította a halálosztagokat. Magán üzletemberek fizették a zsoldjukat, és gyakran segédkeztek a potenciális áldozatokat (rendszerint diákokat, munkásokat, szakembereket és politikai vezetőket) tartalmazó listák összeállításában.
A halálosztagok gyilkosságainak számában – köztük volt a mérsékelt Kereszténydemokrata Párt 34 fős felső vezetése is – jelentős növekedés következett be miután Reagan hivatalba lépett, ami nem kizárt, hogy a guatemalai jobboldalnak adott biztosítékainak közvetlen eredménye volt. 1981 februárjában az Amnesty International súlyos emberijog-sértésekről számolt be Guatemalában. Lucas García kevesebb mint hároméves kormányzásának közel hatezer halálos áldozatot tulajdonítottak, akik közül sokak vére a halálosztagok kezéhez tapadt. A guatemalai halálosztagok főparancsnokának tartott Mario Sandoval Alarcón részvétele Reagan beiktatásán rávilágít arra a szoros kapcsolatra, ami a guatemalai vezetők és a Reagan adminisztráció között fennállt.
A kábítószerek elleni háború, az Egyesült Államok Nemzeti Gárdája és az őslakosok
A Reagan-adminisztráció vége felé újabb elnyomó technikát kezdtek bevetni – a kábítószerek elleni háborúét. Miközben a programnak nem volt jelentős hatása a kábítószer-termelésre és –kereskedelemre, nagyon súlyos következményekkel járt az őslakos guatemalaiakra nézve. Az drogellenes helikopterekről és repülőgépekről permetezett halálos gyomirtók nagyarányú károkat okoztak, nagyon sok embert, állatot, halat és növényt mérgeztek meg. Akkoriban a kormányzati erőszak elől több tízezer őslakos menekült el az országon belül, és távoli területeken csoportosultak. A kábítószer-ellenes politika nevében a kormány lebombázta ezeket a területeket, a lakosság nagy részét elfogták, és sokakat megkínoztak és megöltek közülük.
1989-ben a Bush-adminisztráció humanitárius segítségnyújtás leple alatt Nemzeti Gárda-egységeket küldött Guatemalába, hogy egészségügyi szolgáltatásokat nyújtsanak. Olyan helyeken működtek, ahol a gerillamozgalom a legerősebb volt. A falusiak szerint a Nemzeti Gárda egységeinek megjelenése inkább hasonlított rendőrségi kihallgatásokhoz, mint orvosi vizsgálatokhoz. Amikor a falusiak „humanitárius” segítséget kaptak, arról faggatták őket, hogy milyen jellegű szerveződéseik vannak, kik a vezetőik, és milyen emberek látogatták meg a közösségüket.
A DeVine-ügy
1990-ben Michael DeVine, Guatemalában élő amerikai üzletember rábukkant a guatemalai hadsereg kábítószer-kereskedő tevékenységére. Elrabolták és megölték. Erre válaszul, George Bush amerikai elnök megszüntette a Guatemalába menő katonai segélyt, és nyilvánosan bírálta a guatemalai hadsereget. Azonban Reagan dupla fenekű politikája továbbra is érvényben volt, úgyhogy Bush folytatta a CIA-pénzek folyósítását a hadseregnek, hogy az folytathassa a háborúját, és megerősítette a kapcsolatokat a CIA és a guatemalai hadsereg között.
A közelmúltbeli elnökök alatt a guatemalai Polgárőrségi Járőrök (PAC-ok) folytatták a hadjáratukat és terrorkampányukat a civilek, különösen az őslakosok ellen. A kényszersorozások, emberrablások, halálos fenyegetések és a gyilkosságok továbbra is büntetlenül folytak.
Az ENSZ emberi jogi missziója (MINUGUA)
1994-ben létrehozták az ENSZ emberi jogi ellenőrző misszióját, hogy megfigyeljék az emberi jogok érvényesülését Guatemalában. A missziót MINUGUA-nak hívták. A MINUGUA számos olyan esetre derített fényt, amelyekben a biztonsági erők kínzásokat követtek el, törvénytelen gyilkosságokat hajtottak végre vagy embereket tüntettek el. Ez azt mutatta, hogy az emberijog-sértések mindennaposak. Az áldozatok főleg diákok, tanárok, szakszervezeti tagok, emberijog-védők és paraszt aktivisták voltak. A MINUGUA-jelentések dokumentálták, hogy a halálosztagokat a hadsereg és a rendőrség irányítja, akik kábítószerekkel is kereskednek, valamint gépjármű-lopásokkal és emberrablásokkal is foglalkoznak.
A MINUGUA azt is megállapította, hogy a kormánynak nem sikerült kinyomoznia és megbüntetnie a felelősöket. Sőt, az emberi jogok megsértőinek rokonai és a visszaélések szemtanúi is erőszaknak és megfélemlítésnek voltak kitéve. Azok az ügyészek és bírók is, akik bíróság elé próbálták állítani az elkövetőket, megtorlásokkal néztek szembe. Fenyegetésekben és támadásokban volt részük a MINUGUA misszió megfigyelőinek is.
Jennifer Harbury vs. az Egyesült Államok kormánya
1995-ben az Egyesült Államok Guatemala-politikáját befolyásolta az, hogy a közvélemény példátlan figyelemmel kísérte Jennifer Harbury amerikai állampolgár, az eltűnt gerillavezér, Efraín Bamaca feleségének a sorsát. 1992-ben Bamacát elfogták és megölték. Felesége, Jennifer Harbury amerikai ügyvéd szenvedélyes kampányt folytatott férje megtalálásáért, és gyilkosainak bíróság elé állításáért. Éhségsztrájkba kezdett először Guatemalavárosban, majd pedig a Fehér Ház előtt, ami sok amerikait megérintett. A Fehér Ház Hírszerző Bizottságának tagja, Robert Torricelli képviselő feltárta, hogy mind Michael DeVine, mind pedig Efraín Bamaca kivégzésére Julio Roberto Alpirez ezredes parancsa alapján került sor, aki évek óta rajta van a CIA fizetési jegyzékén, és aki a School of Americas-ban kapott képzést.
Harbury harca a guatemalai hatóságok hazugságai, megfélemlítései és eltussolásai ellen olyan valóságra irányította rá az amerikai közvélemény figyelmét, ami a guatemalaiak számára nagyon ismerős volt. Ezenkívül az, hogy válaszokat követelt az Egyesült Államok kormányától is, egy sor leleplezést kényszerített ki arról, hogy a CIA milyen titkos segítségnyújtást adott a visszaélő katonai intézményeknek és tiszteknek Guatemalában. A botrány során kiderült az a titkos politika, ami évek óta szöges ellentétben állt Washington a guatemalai emberi jogokkal kapcsolatos nyilvános álláspontjával. A fokozatos beismerések folyamán világossá vált, hogy a CIA titokban dollármilliókat juttatott a guatemalai G-2-es egységnek, még azután is, hogy az amerikai kormány az 1990-ben megszüntette a nyíltan folyósított katonai segélyeket és fegyvereladásokat.
1995 márciusában Jennifer Harbury a Fehér Ház előtt folytatott éhségsztrájkjának hatására a Clinton-adminisztráció felfüggesztette a guatemalai katonatisztek katonai kiképzését. Nem sokkal ezután Clinton elrendelte, hogy a guatemalai hadseregnek juttatott CIA-segélyek nagy részét szintén függesszék fel, de ez a kábítószer-ellenes pénzekre nem vonatkozott. 1995 végén összehívták a Hírszerzési Felügyeleti Testületet (erre soha korábban nem kerül még sor), de a jelentését tisztára mosták, és végül azt állapították meg, hogy „nincs bizonyíték arra, hogy a CIA bármelyik alkalmazottja bármilyen módon elrendelte volna, részt vett volna benne, vagy eltűrte volna Michael DeVine meggyilkolását.” Talán Alpirezt nem tekintették „alkalmazottnak”, noha szerepelt a CIA fizetési listáján. Úgy tűnik, hogy biztosan hasonló megállapításra jutnak majd Bamaca kivégzésének ügyében is.
A Bush-kormányzat által 1990-ben beszüntetett katonai segélyének dollármillióit Clinton egy békealapba csoportosította át a MINUGUA emberi jogi ellenőrző misszió munkájának támogatására.
Az „Új Világrend” és Guatemala
A guatemalaiak elleni háborúban továbbra is szerepelnek a fegyverek, bombák és emberijog-sértések, de az 1990-es évek háborúja gazdasági háború is a szegények ellen. Ez egy társadalmi, gazdasági és politikai ellenőrzésen alapuló nemzetközi rendszer, ami azon dolgozik, hogy elválassza a világ népességének legnagyobb részét – a szegényeket, a színes bőrűeket, a nőket, különösen a fejlődő világban – a lakosság kicsiny gazdag részétől.
Az 1980-as években a bénító adósság, a világméretű infláció és a külföldi üzleteknek kedvező nemzetgazdaság felerősítették a guatemalai szegények problémáit. A szegények még szegényebbek lettek, és a kis középosztály tagjai is a szegénységi küszöb határára sodródtak. Az adósságvisszafizetési-problémák oda vezettek, hogy Guatemala elfogadta az IMF és a Világbank strukturális átalakításokat javasló politikáját, ami megszüntette a szociális szolgáltatásokat, és befagyasztotta a béreket. Ennek az lett az eredménye, hogy nőtt a munkanélküliség, csökkentek a fizetések, visszaszorult az egészségügyhöz és az oktatáshoz való hozzáférés, és riasztó méreteket öltött az éhezés és az alultápláltság.
A gazdasági és társadalmi mutatók a nők körében sokkal rosszabbak a férfiakénál Guatemalában. A háború következtében a városi nők 38 százaléka, a vidékieknek pedig az 56 százaléka özvegy. Természetesen a nők kettős terhet cipelnek, ők a családjuk elsődleges gondviselői és ők biztosítják számukra a gazdasági szükségleteket is. A nők annyira kétségbeesetten keresnek munkát, hogy eltartsák a családjukat, hogy feketén dolgoznak bejárónőként, kézművesként vagy mezőgazdasági munkásként. Sok esetben hajlandóbbak elvállalni gyári állásokat a növekvő maquila iparban (külföldi kézben lévő kizsákmányoló üzemekben).
Az ’90-es években, Guatemalában a hidegháborút felváltotta a „kábítószerek elleni háború” és a NAFTA. A kábítószerek elleni háború a demokrácia ellenségeinek igazolást adott, hogy vidéken lebombázza a guatemalai őslakosokat. Az igazi kábítószer-kereskedők nem vidéken vannak; ők a városokban keresendők, ahol a hatalom székhelyei vannak. A NAFTA pedig igyekszik biztosítani, hogy a földbirtokos elit és a mezőgazdasági vállalatok ellenőrizzék az országot az eljövendő időkben.
De van némi reménysugár. Először is, az 1954-es CIA által támogatott puccs óta első alkalommal progresszív jelöltek alapítottak egy pártot, és jelölteket indítanak az 1995. novemberi választásokon.
Másodszor, bár még mindig történnek atrocitások, a kormány válasza némi reményre adhat okot. Az 1995-ben Mexikóból visszatérő menekültek legyilkolása által kiváltott fölháborodás, és a MINUGUA jelenléte nyilvános felelősségvállalásra késztette a guatemalai elnököt, és lemondásra kényszerítette a védelmi minisztert.
Harmadrészt, Jennifer Harbury tavaly tavasszal nyilvánosságra hozott leleplezése, miszerint a CIA bűnrészes volt férje és az amerikai állampolgár, Michael DeVine halálában, egy sor titkos dokumentum nyilvánosságra hozatalát indította el az Egyesült Államok nemzetbiztonsági és hírszerző ügynökségei részéről. Ezenkívül a nemzetközi médiafigyelem több politikai teret nyitott a guatemalaiaknak, hogy nyomást gyakoroljanak a kormányukra a több száz eltussolt vagy figyelmen kívül hagyott emberijog-sértési ügy újranyitásának érdekében.
Guatemala ma az oly’ régen áhított béke-megállapodás küszöbén áll – a kormány és a társadalom minden rétegének képviselői tárgyalnak a béke feltételeiről. A békefolyamat sokkal több, mint egyszerű tűzszünet. Több mint harmincévnyi fegyveres konfliktus és döbbenetes igazságtalanság után a guatemalaiak egy megváltozott társadalmat szeretnének – demokratikus vezetést, jogokat az őslakosoknak és a kitelepített közösségeknek, leszerelést, alkotmányos reformokat, a büntetlenség megszüntetését, egy Igazság Bizottságot, ami kivizsgálja az emberijog-sértési ügyeket, politikai részvételt, és olyan társadalmi-gazdasági kérdésekkel való törődést, mint a földreform. Az amerikaiak segíthetik ezt a folyamatot azzal, hogy követelik az Egyesült Államok kormányától, hogy állítsa le a halálosztagokat, támogassa a politikai és gazdasági reformot, és vessen véget a guatemalai emberek ellen több évtizede folyó háborúnak.
Forrás: Third World Traveler
Fordította: Latin-Amerika Társaság