Ezekben a pillanatokban, amikor II. János Pál pápát szentté avatták, nem árt felidézni mindent eszközt bevető kampányát a felszabadítás teológiája ellen Latin-Amerikában. Azt a kampányt, amelynek keretében az 1983-as managuai misén azt követelte, hogy a nicaraguai forradalmárok hagyjanak fel „elfogadhatatlan ideológiai elköteleződésükkel”. II. János Pál pápa második, 1996-os nicaraguai látogatásakor a Nicaragua Network társkoordinátora, Katherine Hoyt kirakott egy levelet, amit ő írt 13 évvel korábban az 1983-as látogatásról.

Így szól a levél:

1983. március 16.

Drága Szüleim!

Nos, megígértem, hogy írok a pápa látogatásáról, és gondolom, hogy kellene is, bár a magam részéről inkább nem is gondolnék rá, nemhogy még írjak is róla! Úgy érzem, hogy az egész közép-amerikai látogatás visszatérést jelent az 1967 előtti egyházhoz: VI. Pál „Popularum Progressio” enciklikája – amely meghatározta azokat az eseteket, amelyekben a lázadás és a felkelés igazolható – és latin-amerikai püspökök a felszabadítás teológiájának nagy lökést adó 1968-as medellíni konferenciája előtti időkhöz.

II. János Pál közelmúltbeli látogatásán elmondott szavait a jobboldal könnyen tekintheti ügye igazolásának: Ti, parasztok igazságtalan és embertelen körülmények között éltek, de ne essetek abba a kísértésbe, hogy fegyverrel keltek fel az elnyomóitok ellen; és Romero érsek mártír volt, de nem szabad engednünk, hogy emlékét politikailag manipulálják, stb., stb. De biztos vagyok benne, hogy ezt tudjátok. A mi benyomásunkra vagytok kíváncsiak az itteni látogatásáról.

Nos, a kormány és az egyház hatalmas közös erőfeszítéseket tett azért, hogy az ország minden rendelkezésre álló közlekedési eszközével mozgósítson, így 800 ezer ember, a teljes lakosság körülbelül 36 százaléka, látta a pápát, úgy Leónban, mint Managuában. (Az időseket, a 12 év alatti gyerekeket és a terhes nőket arra kérték, hogy ne vállaljanak kockázatot.) Mindenkinek, aki látni akarta, megvolt rá az esélye.

Victoria [a 13 éves lányom] és én két nappal korábban busszal utaztunk Managuába. Láttuk a televízióban, ahogy megérkezik a repülőtérre Daniel Ortega nagyon az alkalomhoz illő (de úgy hallom, az amerikai sajtóban rosszul közölték) idézetével a leóni Pereira püspök 1921-es az amerikai Simpson bíboroshoz írt leveléből, amelyben országa amerikai megszállása ellen tiltakozott. A pápa akkor is és utána is elég hűvös volt, és láttuk, ahogy kioktatja Ernesto Cardenal atyát, de a repülőtéren elmondott beszéde elég jó volt. A szolgálat Leónban jól ment. Az egyetlen kifogásolható dolog, hogy szentbeszédében azt mondta, hogy a „hívő szülők alapvető joga”, hogy a gyerekeiket az iskolában ne „ateizmuson alapuló programok” szerint neveljék, amit itt soha nem terveztek.

Miután ezt megnéztük a tévében, megebédeltünk, feltettem a napszemüvegemet és az előírt útvonalon elmentünk (Victoria és én) a Plazára [július 19.]. Majdnem egy órába telt, 13:40-től 2:30-ig, amíg odaértünk. (A Plazához vezető út egyébként teljesen szabad volt.) Először magunk mögött hagytunk néhány embert, akik jeges ládákat és székeket hoztak, és felálltak a székekre, eltakarva ezzel a kilátást. A jobboldalra húzódtunk egyszerű emberek közé. (Kiderült, hogy az első csoport Obando érsek támogatói voltak – összesen talán negyven vagy ötvenezren voltak egészen elöl.) Ahol mi voltunk, ott a tömeg nagy része egyszerű keresztény forradalmárokból, az AMNLAE [a nőszervezet] asszonyaiból és az ATC [a parasztszövetség] földműveseiből állt, akikben mindkét oldal, az egyház és az állam is hamis reményeket keltett, hogy a pápa mond majd néhány vigasztaló szót a családoknak, akik naponta veszítik el szeretteiket az ellenforradalomban, különösen mióta csupán néhány nappal korábban temették el a Sandinista Ifjúsági Szervezet tizenhét orvul meggyilkolt kiváló tagját, akiknek a gyászszertartása pontosan ugyanazon a téren volt. Bizonyos, hogyha egy külföldi állam vezetője meglátogat egy országot egy busznyi halálos balesetet szenvedett tizenéves temetése után egy nappal, akkor várhatóan mond NÉHÁNY együttérző szót. A pápa azonban hangsúlyosan került MINDEN rokonszenvező megnyilvánulást úgy nyilvánosan, mint zárt körben a Hősök és Mártírok Anyáival, akik átadták neki a békét szorgalmazó petíciójukat. Mondhatott volna pár jó szót, és könnyedén megnyeri a tömeget és elégedettséggel tölti el a sandinista vezetőket, akik nem vártak többet, mint néhány morzsát. Aztán nem számított volna, hogy milyen keményen beszél az egyház egységéről a püspököknek. Mindkét oldal egyszerre lett volna elégedett és csalódott. De rendkívüli módon ügyelt arra, hogy egyetlen morzsát se szórjon a forradalomnak, és azt hiszem senki nem számított erre a szűnni nem akaró barátságtalanságra.

A mise öt órakor kezdődött, és ahogy a tömegben lévő forradalmárok kezdtek rájönni, hogy merre mennek a dolgok, elkezdték követelni, hogy: „Egy imát a halottainkért!”, „Békét akarunk!” és „Olyan egyházat akarunk, ami a szegények mellett van!”

Amikor a szörnyű prédikáció (amely azt követelte, hogy hagyjunk fel „az elfogadhatatlan ideológiai elkötelezettségünkkel” a hitért) a felénél járt rosszul lettem a két és fél óra tömegben álldogálástól a tűző napon és az afelett érzett rendkívüli csalódottságtól, amilyen irányt a pápa vett. Victoria ragaszkodott hozzá, hogy menjünk hátrébb, ahol nem olyan sűrű a tömeg, és le tudunk ülni, és venni egy kis zacskós vizet. Ekkorra már lement a nap, és a horizont vörös volt a Plaza széléről felszálló sok portól, az emberek pedig már azt kántálták, hogy „néphatalom, néphatalom”, valamint azt, hogy „békét akarunk”, és a pápának nehezen ment a tömeggel együtt haladnia. A kenyér és a bor megszentelése közötti csendet egy megafonnal törte meg (tiszteletteljes hangon, tényleg): „Szentatyám, könyörgünk hozzád egy imáért a meggyilkolt szeretteinkért” vagy valami nagyon hasonlóval. Az Úr imája valahogy soha nem hangzott el, és csak kevesen kaptak az úrvacsorából (az egyikük Daniel és Humberto Ortega édesanyja volt, aki a Hősök és Mártírok Anyáival volt, mivel 1978-ban elvesztette Camilo fiát). Végül este nyolckor a pápa mondott egy utolsó áldást és távozott, míg a tömeg többsége maradt, hogy meghallgassa a sandinista himnuszt.

Daniel Ortega rögtönzött beszéde a repülőtéren a pápa távozásakor elég volt ahhoz, hogy egyeseket megríkasson. Szinte könyörgött a pápának, hogy tegyen szilárd javaslatot a békére Nicaraguában, hogy mondjon egy szót, hogy adja meg azt a morzsát, amit nem volt hajlandó megadni. Mi csak egy részét hallottuk, ahogy koszosan és kimerülten mentünk vissza Toyita házába, és engem nagyon elszomorított az egész látogatás, és bizonyos volt, hogy egyházszakadás felé tartunk. A mise végén az egyik utolsó jelszó, amit valaki fájdalmas dacból bekiabált ez volt: „Krisztus és az evangéliumai miatt vagyunk forradalmárok!” Úgy tűnt, hogy ezzel csak mintegy összegezte a dolgokat.

Miközben zuhanyoztam, a rádiót a BBC kilencórási híradójára tekertem. A brit bemondó jellemzően alábecsülve azt mondta, hogy a pápa épp most fejezte be „pályafutása legszokatlanabb miséjét a nicaraguai Managuában.”

Természetesen ez lökés volt az ellenforradalmároknak, mi pedig most növekvő számú csatát tapasztalunk, egyeseket – a San Ramón és San Dionisio közelében lévő – Matagalpához közel, és mindenki háborúról beszél. Ez komoly következményekhez vezetett a mi Paulitánknál, akit a háborútól való szörnyű félelem kerített hatalmába, és ami mindannyiunkkal megtörténhet. Sírva fakad, ha bárki a csatákról vagy az iskolai polgári védelmi intézkedésekről kezd beszélni.

Írjatok minél előbb!

Szerettel,

Kathy

Forrás: NicaNet.org